MAGYAR NEMZET 1995.
október 12. csütörtök
Üresen áll a soproni gyermekszanatórium
MIT ÉR GYERMEKEINK EGÉSZSÉGE?
Az egészségügy reformja
idő- és pénzigényes folyamat. Ha ezt figyelmen kívül hagyják, úgy az eredmény:
kapkodás és csőd. Erre szomorú példa a soproni gyermekszanatórium története.
A háború után a soproni
Gruber Szálló elég rossz állapotban volt. Dr. Nagy László, a soproni
Állami Szanatórium akkori igazgatója javasolta, hogy a romos ingatlant
alakítsák át gyermekszanatóriummá. Az intézmény 1963-ban kezdte meg működését
száz ággyal, az ország egyetlen gyermekszanatóriumaként.
A szívműtéten átesett
gyermekek utókezelésén kívül itt gyógyították az akkoriban igen elterjedt ún.
reumás láz szívszövődményeit is. Az antibiotikumok általánossá válásával ez a
szörnyű kór örvendetesen visszaszorult, ezért idetelepítették az asztmás
gyermekek kezelését is. Így azonban a szanatórium kihasználtsága csak a nyári
idényben közelítette meg az optimális nyolcvan-nyolcvanöt százalékot. Nemrég
emiatt leadtak a száz ágyból húszat.
Bokros miniszter hirtelen ránk
szakadt pénzügyi terrorja következtében az idén az épület bezárásáról
döntöttek. A nyolcvan ágy helyett mindössze húszágyas gyermekrészleget
nyitottak a közeli állami (felnőtt)szanatóriumban. A gyermekszanatórium•
épülete jelenleg üresen áll, további sorsáról az értékbecslés után a tárca és a
kormány dönt.
Mit ér egy olyan épület, amelyet különleges rendeltetésre terveztek, építettek, rendeztek be, és e szerint működtetik évtizedekig, folyamatosan korszerűsítve azt? Mit ér egy egyedülállóan specializálódott gyógyítói-ápolói-tanári-műszaki kollektíva, amely igen magas színvonalon, közmegelégedésre dolgozik? Mit ér annak a több ezer embernek az egészsége, akik a soproni gyermekszanatórium kezelésének köszönhetik azt, hogy ma teljes értékű életet élhetnek – vagy ha így érthetőbb: potenciális eltartottakból adófizető polgárokká válhattak? Egyáltalán, mit ér gyermekeink, a jövő generációk egészsége?
Ésszerű lett volna a
kiváló adottságú soproni gyermekszanatóriumba további, jelenleg rosszabb
körülmények között (például kórházi osztályként) működő gyermekutókezelőt
telepíteni. Az ilyen módon felerősített intézmény a továbbiakban gazdaságos
működésre lett volna képes. Vagy: a gyermekutókezelő áttelepítésével
egyidejűleg az épületbe egy olyan gyógyítórészleget költöztetnének, amely így
jobb körülmények közé kerül, és itt gazdaságosabban képes működni.
Ehelyett a kapkodó
irracionalitás uralkodik: sebtében kiürítették az épületet, de sem a
gyermekszanatóriumi funkció elégséges pótlásáról, sem az épület megnyugtató sorsáról
nem gondoskodtak. Amíg a főnökség töpreng, az épület üresen áll majd, hónapokig
akár, és éppen télvíz idején. Tán csak nem azért, hogy az előrelátható
állagromlás miatt olcsóbban lehessen privatizálni?
Ésszerű lenne, ha az
egészségügy azoktól a több mint százéves roskatag épületeitől igyekezne
szabadulni, amelyek teljes felújításra szorulnak, ráadásul bennük a
gyógyítómunka amúgy is ellehetetlenült környezetük nagymértékű por-, zaj- és
vibrációs szennyezettsége miatt. Azonban itt is ésszerűtlenség uralkodik, mert
az ingatlanelvonással fenyegetett kórházak, szanatóriumok nagyrészt nemhogy jó,
de kiváló adottságú ingatlanokban működnek, sőt, feltűnő többségük kiemelt
zöldövezetben (Buda, Mátra, Sopron). Mintha nem is reform, hanem a legsötétebb
teleküzérkedés folyna.
A cél az egészségügyben
egyszerre tapasztalható pénzhiány és pazarlás felszámolása lenne. Ehelyett
minden eddiginél húsbavágóbb a pénzszűke, és botrányosan nyílt a pazarlás.
A kórházpusztítási
tervezet egyébként kísértetiesen hasonlít a MÁV ún. „racionalizálási”
programjához, amelyet a Mercer tanácsadó cég készített a Világbank
sugalmazására. Eszerint a MÁV vonalhálózatának felét fel kellett volna
számolni. A vasút dolgozói azonban kiálltak érdekeik, egyben az ország érdekei
mellett, és sikerült kivédeniük ezt a szörnyűséget.
Úgy látszik, az
egészségügyben is hasonló, határozott kiállásra lesz szükség? Végül is a
kormány és a parlament a magyar választóktól vagy a világbankároktól kapta-e a
mandátumát? Ideje volna eldönteni.
Kassai
István
Budapest