MAGYAR ZENE 1991 szeptember (XXXII/3) 289-327. oldal

KASSAI ISTVÁN:

ADATOK AZ ERKEL-KUTATÁSHOZ I. RÉSZ

A „CSEL”-VARIÁCIÓK

KAPCSOLAT KÉT SZERZÓI KÉZIRAT KÖZÖTT

Erkel Ferenc összes zongoramûvének megtanulása folyamán bukkantam rá azon az összefüggésre, amely végsõ soron egy olyan nagyméretû zongoramû felfedezését jelentette, amely a maga teljességében a zenetudomány elõtt sem volt ismert.

A „Csel”-variációkról dr. Legány Dezsõ monográfiájában olvashatunk bõvebben, a 2., 8., 13., 14. számok alatt. A leirt négy mû-variánsból mindössze egynek van meg a kottája, az is töredékes. Az autográf címe: Begleitungs Stimen zu den Csel Variationen von Franz Erkel.  Mivel ez a kézirat (L 14.) ráadásul befejezetlen vonósötös kíséretet is tartalmaz, számomra eleinte nem volt túlságosan vonzó. Hálátlan idõtöltés egy duplán félbehagyott mû megtanulása.

Annál inkább érdekelt az L. 15. alatt ismertetett „Adagio és Presto”. Igaz, hogy a kézirat oldalszámozásából kiderült, hogy a darab eleje hiányzik, de ennek ellenére önmagában is elõadható, nem hat csonkának. Nagy élvezettel tanultam meg ezt az igen hatásos mûvet.

Késõbb ismét kezembe került az L. 14. kézirat, és az „Adagio és Presto” ismeretében rögtön feltûntek az összefüggések. Gyorsan megrendeltem hát a „Begleitungs Stimen...” kézirat fénymásolatát is.

A két kézirat pontos adatai:

1. „Begleitungs Stimen zu / den Csel Variationen / von / Franz Erkel”. Legány jegyzék száma 14., jelzete az Országos Széchenyi Könyvtárban (a továbbiakban OSZK) Ms mus 1661. Vastag, erõs, 273x360 mm. méretû dupla lapok, 20 soros partitúra vonalazással. A kottavonalak hossza 202 mm., a legfelsõ vonaltól a legalsóig mért távolság 267 mm. Az elsõ lap recto-ján a cím található, a verso üres. A 2. lap recto-tól a 7. lap recto-ig autográf zongoraszólam vonósötös kísérõszólamok számára kihagyott hellyel. A 7. lap recto-n a vonósötös szólamait Erkel Ferenc írta be. Töredék: a mû a „Cadenza segue Finale” felirat elõtt megszakad. A 7. lap verso-ja üres, míg a 8. lap két oldalán autográf vázlat található. Ez Kálmán király áriája a Bátori Mária operához! (Ld. Somfai László h. m. 104. oldalán.)

2. Cím nélküli autográf, a tempójelzés adja a megjelölést: „Adagio és Presto”. Legány jegyzék száma 15., OSZK jelzete Ms mus 1662. Az elõbbivel megegyezõ anyagú, méretû és vonalazású papíron. Kidolgozott zongoraszólam autográf található az 1. lap recto-tól a 3. lap verso-ig. Töredék: a mû eleje hiányzik. A negyedik lap mindkét oldala üres.

A két kézirat tárgyalandó részeit ld. a mellékletben!

Dr. Legány Dezsõ – részben Major Ervin és Somfai László munkái nyomán – kimutatta, hogy

a) a két kézirat azonos papírra íródott;

b) a zongoraszólam a „Begleitungs Stimen...”-ben éppúgy Erkel autográf, mint az „Adagio...”

c) a két kézirat Erkel írása alapján kimutathatóan egymás közelében keletkezett,

d) a két mû stílusa is hasonló.

A már feltárt stílusbeli összefüggésen felül számos zenei és motivikai hasonlóságot és azonosságot találhatunk a két kéziratban. Ezek közül a legfontosabb, hogy az „Adagio...” lassú témaindításának és a Presto finale fõtémájának harmóniaváza azonos. Sõt, a Presto fõrészének harmóniaváza és szerkezete teljesen megegyezik a „Begleitungs Stimen...” Thema-jával. Vesd össze a Thema 1-16. ütemét a Presto 13-44. ütemével, valamint a Thema 1-4. és  5-8. ütemét az Adagio 1-4. és 19-22. ütemével, illetve a Thema 9-12. és 13-16. ütemét az Adagio 5-8. és 23-26. ütemével!

A hivatkozott részek harmóniavázát az itt következõ összhangzattani illusztrációban foglaltam össze. Természetesen figyelembe kell venni a diminúciót. Az Adagio tercrokon kitérésénél az írott H-dúr helyett Cesz-dúr értendõ.

[A melléklet közlésére itt nincs módom]

A fenti „nagy” egyezésen kívül még számos kisebb motivikai és zongorakezelésbeni azonosság van a két kéziratban. Vesd össze

a Bevezetés 1-4. ütemét a Presto 52-59. ütemével (az oktávmenetek és az elõkék!)

a Bevezetés 17-18. ütemét a Presto 101-104. ütemével (a hangnem váltása és a dallamvonal!)

a Bevezetés 13-14., az I. variáció 9-10. ütemét a Presto 29-32. ütemével; (a tizenhatod- menetek, a kíséret és a tercrokon kitérés!)

a Bevezetés 12. ütemét a Presto 43. és 44/a. ütemével; (a balkéz „trilla”!)

a III. variáció 8. és 16. ütemét a Presto 236-240. ütemével. (a lefelé irányuló mollbeli szubdomináns figuráció és az akkordkíséret!)

Már ennyibõl is látható, hogy nem két különálló töredékes mûrõl van szó, hanem az „Adagio” (a lassú variáció) és a „Presto” (a Finale) a „Begleitungs Stimen...” méltó befejezése. Ám ez korántsem ilyen egyszerû és magától értetõdõ.

Ahhoz azonban, hogy a felvetõdõ számos kérdésre válaszolni tudjak, elõször is fel kell tárnom a problémákat: elemeznem kell a két kéziratot, tartalmi és formai szempontból is.

ISMERETLEN ERKEL ZONGORAMÛ: VÁLTOZATOK BARTAY ENDRE „A CSEL” CÍMÛ OPERÁJÁNAK TÉMÁIRA

A L. 14. „Begleitungs Stimen…”: zongoraszólam, vonósötös kísérettel. A zongoraszólam végig Erkel Ferenc tollírása. A kíséretet nem dolgozta ki, ám tervezte ennek megírását - erre mutat a „Violini / Viola / Cello / Basso” felirat az elsõ szisztéma elején. Ez éppúgy Erkel Ferenc kézírása, mint alatta a „Pianoforte” megjelölés, és a teljes címlap az 1/a. fólión.

A töredékes darab szerkezete a következõ:

A téma elõtti bevezetés 45 ütem, 4/4 metrumú, F-dúrban. Erkel, sajnos, nem írta ki sem a tempójelzést (valószínûleg Animato), sem az elõjegyzést (egy bé-t). Somfai László kutatásai szerint Erkel Sándor volt az, aki utólag ceruzával kidolgozta a vonósötös-kíséretet a 43. ütemig, itt sajnos abbahagyta a munkát. Néhány helyütt a továbbiakban is találkozunk apróbb korrekcióival, bejegyzéseivel (elõjegyzés, frazírozás). Megjegyzendõ, hogy a 31-32. ütem balkéz-szólamát valaki utólag írta be tintával. Én itt Erkel Ferenc „Adagio...” írására vélek ráismerni!

A bevezetés elsõ 16 üteme zenei szempontból távoli rokonságban áll a Themával, meglepõ ritmikai és hangszínbeli kontrasztjaival hatásos indítás. A következõ, megint csak 16 ütemnyi Asz-dúr tematika a balkéz hárfázó kísérete melletti áradó, olaszos kantiléna. Ennek a témának egy része felbukkan a Presto középrészében (Vö. 17-18. ütemet a Presto 101-104. ütemével). E lírai közjáték után 13 ütemnyi virtuóz figuráció következik, az F-dúr tonalitás dominánsát megerõsítõ funkcióval, nagyjából végig c orgonapont fölött. Dupla vonal, majd új formarész következik, amire egyértelmûen utal a „segue Thema” felirat.

A Thema tempójelzése Andante, a metrum 2/4-re változik. A téma elején – és csak itt – Erkel kiírja az elõjegyzést is: egy bé-t. Az elsõ strófa 2x4 ütem, a regiszterváltás miatt kiírva; a második strófa nyolc ütem, ismétléssel 16. A Thema tehát 16 ütem, ismétléssel azonban 24. Mérsékelt lüktetésû, jellegzetes magyar táncdallam.

Sikerült azonosítanom: ez Bartay operájában a második felvonás ötödik száma, a toborzó. Ld. a mellékletben a formarész elejét – a 141/a. laptól a 143/b. lapig. Megjegyzendõ, hogy a „Toborzók kardala” felirat félreértésre ad alkalmat, ugyanis a számot nem kórus adja elõ. A szisztéma eleje éppúgy, mint a 140/b. oldal instrukciója mindössze toborzókat említ. Ám a nyomtatott szövegkönyv egyértelmûen négy toborzót ír elõ, tehát az együttes szóló négyes: két tenor és két basszus. Az említett szövegkönyv OSZK 208332 számon található, 50 oldal, Friskúti Landerer Lajos nyomdájából, 1838-ból; Jakab István mûve.

Az operában a toborzó témát elõször a vonóskar mutatja be, majd az énekesek. Természetesen a toborzó a fakszimilében közölt résznél jóval hosszabb.

A 143/b. oldaltól kezdve immár valóban a kórus, méghozzá vegyeskar még egy ugyanilyen hosszú versszakra új zenei anyagot énekel, majd tánc és repríz következik.

Erkel zongoramûvével összevetve megfigyelhetjük, hogy ami keveset változtatott Erkel ezen a témán, az mind a darab javára vált.

Be kell ismernem, hogy a variációkban szereplõ többi dallamot nem találtam meg a „Csel” terjedelmes partitúrájában. Így még azonosításra vár a Bevezetés két dallama és a Presto középrésze (Bev. 1-8. és 17-24. ütem valamint Presto 93-141. ütem).

Visszatérve a témát lezáró ismétlõjelhez, itt „segue Tutti” felirat következik, bár Erkel a partitúrában semmi helyet nem hagyott egy - akármilyen rövid - vonósötös, vagy zongora + vonósötös „közbeszólásnak”. A Thema után rögtön az

I. variáció következik. A metrum megint 4/4, a tempójelzés L'istesso (tempo), 16 ütem, mindkét strófát megismételteti, így 32 ütem. A rejtélyes „segue Tutti” felirat után a

II. variáció következik, ahol az elsõ strófát ismételteti, a második strófa módosított ismétlését kiírja. Így ez a variáció 24, ismételve azonban ez is 32 ütem. Megint a „segue Tutti” felirat és a

III. variáció következik, amely 16, ismétlésekkel 32 ütem.

Az elsõ három variáció azonos hangnemben és metrumban írott három karakter-változat. Az elsõ, a nyugodt verbunkos téma után gyorsnak hat. Uralkodó tizenhatod figurációival, váltakozva párhuzamosan és ellenmozgásban, részben oktávmenetekben, robusztusan és virtuózan ismétli a téma anyagát. A második variációban Erkel – talán az egész mûben csak itt – jelentõsebb szerepet szánhatott a vonósötös kísérõ hangszereknek. Erre mutat az, hogy a jobb kéz szólamát egy tizenhatoddal szinkópaszerûen elcsúsztató perpetuum mobile-szerû legato dallam „alól” néhol hiányzik az értelemszerû harmóniai aláfestés. Az állandó mozgás nyugodtnak hat, jól kontrasztál az elsõ és a harmadik variációval. A III. variációban, a kézirat legvirtuózabb részében az uralkodó mozgás a harmincketted. Jószerivel minden bonyolult mozgásforma megtalálható benne, ami csak lehetséges – egy nagy Liszt etûd nehézségi fokán.

A harmadik variáció után, a „segue Tutti” felirat alatt „Lento” tempójelzés, majd – meglehetõsen összeszorítva – három egyszerûen megfogalmazott ütem következik Asz-dúr felé. Az oldal végén, a záró ütemvonalon – nem dupla vonal! – korona van, az Esz alapú domináns szeptim után. Itt sincs kidolgozva a vonósötös kíséret, ahogy a témától kezdve sehol sem volt.

Ez a három Lento ütem még a kézirat hatodik lapjának hátoldalán, a ceruzával számozott 10. oldal legvégén található. Ez után a három ütem után nincs „segue Tutti” felirat, csak elõtte. A III. variációt lezáró dupla vonal és a három Lento ütem kezdõ ütemvonala közt ugyanis van egy szûk ütemnyi üres hely. Ide van beszorítva a felirat, középre, a kitöltetlen brácsaszólamra. Az összes többi helyen vagy az oldal alján, vagy a tetején, vagy a szisztéma elõtt van a „segue Tutti” felirat! Ugyanebbe az „ütembe”, részben a zongora jobbkéz-szólamára, részben a két sor közé írta be Erkel a „Lento” tempójelzést is. Mintha utólag írta volna a szisztéma végére ezt a három átvezetõ jellegû Lento ütemet.

A következõ, hetedik lapon találjuk a kézirat legtalányosabb részét, amely kidolgozásában nagymértékben különbözik az elõzõ résztõl.

Elõször: csak ebben a hét, ismétlésekkel kilenc ütemben dolgozta ki Erkel a vonósötös kísérõszólamokat. A zongoraszólam bal kezét viszont nem írta be, még utólag sem. (Vö. az Expozícióban utólag beírt balkéz-taktusokat).

Másodszor: a vonósötös-szólamok elsõ kidolgozott üteme feltûnõen más tintával íródott, mint a darab többi része - itt a tinta vörösre oxidálódott, míg máshol mindenütt fekete, vagy barnás színû maradt. Az említett ütem zongora jobbkéz-szólama szintén feketésbarna.

Harmadszor: ez az oldal nincs kézzel megszámozva, csak a nyomtatott könyvtári lapszámozás (hetes) van az oldal tetején.

Negyedszer: az utolsó ütem után – dupla vonal nélkül – megszakad a kézirat. Kidolgozott folytatás helyett a zongora jobbkéz-szólam helyén vízszintesen „Cadenza”, alatta lefelé tartó „segue/Finale” felirat van, Erkel Ferenc kézírásával.

Kiegészítve a lassú részrõl mondottakat:

A Lento felirattól számolva a lassú terjedelme 10 ütem és nem 11! (A nyolcadik ütem vonósötös-szólamát kettéosztó ütemvonalat Erkel törölte a brácsaszólamban „fölös” pontozott fél g-vel együtt). A nyolcadik és a kilencedik taktust külön-külön megismételteti Erkel, a terjedelem az ismétlésekkel 12 ütem.

Azonban a bevezetõ Lento három taktusa formailag nem tartozik a hetedik lap lassújához. A már felsorolt kidolgozásbeli különbségek mellett erre utal az is, hogy a hetedik lapon tíz eddigi 4/4 helyett - anélkül, hogy ezt Erkel kiírta volna - 12/8-ra változik a metrum. Sõt, itt négy bé elõjegyzésnek kellene kiírva lennie; bár az elõjegyzést Erkel a mû elején sem tüntette fel.

A hetedik oldal anyaga, bár funkcionálisan - domináns-tonika - illeszkedik az elõzõekhez, formailag meglehetõsen furcsa képet mutat. Éppen az elsõ, részben „pirossal” írt ütem áll egyedül az utána következõ, ismétléssel 4+4 ütemmel szemben. Az „Adagio...” kéziratból kiderül, miért hat hiányosnak a „Begleitungs Stimen...” 7. lapján levõ zenei anyag.

A második kézirat az elõzõvel megegyezõ anyagú és vonalazású kottapapírra íródott. Erkel itt minden sort felhasznált a zongoraszólam kidolgozásához így a kotta 10x2 soros. Címlap nincsen, a cím sincsen kiírva, csak a tempójelzés; innen a kézirat megnevezése.

A kézirat elsõ része, a lassú tétel 30 (ismétléssel 38) ütem. A kezdõ tempójelzés Adagio, a metrum 12/8 (4x3/8), a hangnem Asz-dúr.

Az elsõ nyolc ütemet megismétli. Ennek elsõ fele a Thema elsõ négy ütemével, míg második fele a Thema 9-12. ütemével rokon (vö. melléket!) Érdekesek az utólagos ceruzás beírások, amelyek a tercrokon kitérõ (H-dúr) lejegyzését elõjegyzésváltással igyekeznek olvashatóvá tenni. Természetesen apróbb ceruzás bejegyzéseket nagy számban találunk ebben a kéziratban is. Tisztázásra vár, hogy ezek közül melyek Erkel Sándor, és melyek Erkel Ferenc beírásai.

Az elsõ nyolc (ismétléssel 16) taktus után H-dúr, Fisz-dúr, Asz-moll, Esz-dúr (domináns) tíztaktusnyi igen operaszerû) új anyag, majd az elsõ nyolc taktus visszatérése következik. A repríz csak abban különbözik az expozíciótól, hogy a tercrokon domináns irány helyett szubdomináns → domináns → tonika kadenciával záródik le a zenei folyamat a strófa 5-8. ütemében.

Négyütemnyi Asz-orgonaponton nyugszik meg a tétel. A jobbkéz-figurációk megegyeznek a tétel középrészének 8-9. ütemében hallottakkal, csak nem Esz-, hanem Asz-dúrban (vö. a 16-17. és a 26-27. ütemeket). Unisono trilla zárja a lassú tételt, amely attacca kapcsolódik a Presto-hoz.

Az „Adagio...” lassújának végén észlelhetjük, hogy az utolsó kilenc ütem szinte hangtól hangra azonos a „Begleitungs Stimen...” hetedik lapján levõ hét, ismétlésekkel kilenc ütemmel (vö. kottamelléklet). Ha a „Begleitungs Stimen...” lassújának vége azonos az „Adagio...” lassújának végével, biztos, hogy a „Begleitungs Stimen...” lassúja elejének is volt az „Adagio...” lassújának elejével azonos része.

Tehát a kéziratból valaki kiemelte a „Begleitungs Stimen...” lassú tételének elejét tartalmazó lapot?

Ezt alátámasztani látszik a piros tintás kezdõ vonósötösütem, a hiányzó metrumjelzés (és elõjegyzés), valamint a tény, hogy a „Lento” hetedik lapon levõ része formailag és kidolgozásában is csonka. A hiányzó 21 (ismétléssel 29) ütem éppen ráférne egy lapra (egy lap két oldalán három-három szisztéma, három vagy négy ütemmel). Erkel párhuzamosan dolgozhatta ki a szólamokat, valószínûleg ütemenként (ld. a törölt ütemvonalat és a brácsaszólam törölt g-jét). Talán éppen a hetedik lap elsõ vonósötös üteme után fogyott ki a tintásüveg, és így másikat kellett megkezdenie. Talán ezt az egy ütemet utólag írta meg. Ám valószínûbb, hogy nem csak ez az egy ütem íródott pirosra oxidálódó tintával.

Hogy miért nincs metrumjelzés és elõjegyzés? Erkel ezeket a kiemelt lap elején írhatta ki. Még a zongoraszólam balkéz-szólamának a hiánya is indokolható, ha Erkel éppen a hiányzó lapon tett erre vonatkozó megjegyzést, pl. „come prima”, vagy, ami még valószínûbb „Col m. d. sempre octava bassa”, vagy „Come sopra”.

A „Begleitungs Stimen...” 7. oldalon levõ ütemeire biztos, hogy nem érvényes a Lento tempójelzés. Erkel a hiányzó lap elején írhatta ki az Adagio tempójelzést. Ezt valószínûsíti az „Adagio...” kézirattal való egyezés is, valamint egy koncertmûsor: 1838. XII. 30-án Moralt (kürt) és Erkel (zongora) játsszák az „Adagio Bartay Endre Csel címû operájából vett témára” c. mûvet az átirat szerzõjének megnevezése nélkül. Tehát Adagio és nem Lento. Ez utóbbi csak az átvezetõ három ütem tempójelzése. A késõbbiekben még visszatérek a darab különbözõ átdolgozásaira is, de a Presto rész ismertetése elõtt tisztázni kell néhány perdöntõ kérdést a mû szerkezetének biztos megállapítása végett.

Kétféle oldalszámozást találunk mindkét kéziraton. A nyomtatott számozás könyvtári eredetû, minden lapot (kétoldalanként) számoz, így a „Begleitungs Stimen...”címlapja kapta az egyes számot, és a félbemaradt kézirat után következõ Bátori Mária ária-vázlat is folytatólagosan van számozva. Az „Adagio...” is ugyanígy van lapszámozva nyomtatott számokkal.

A ceruzás számozás az „Adagio...”-ban Somfai László megállapítása szerint Erkel Ferenc kézírása. A „Begleitungs Stimen...” kottát tartalmazó elsõ (nyomtatva kettessel) számozott oldalán levõ ceruzával beírt egyes szám – nézetem szerint – azonos az „Adagio...” ceruzás számozásával. A többi oldalszám is nagyon hasonlít az „Adagio...” oldalszámaira, de a „Begleitungs Stimen...” 2-10. oldalszámai alatt kis ívek vannak, ilyen az 1. alatt nincs. Megjegyzendõ, hogy ez az egyes nem az oldal külsõ sarkában van, mint az összes többi ceruzás oldalszám, hanem jóval beljebb, az elsõ sor utolsó elõtti (!) üteme fölött.

Mint szó volt róla, a nyomtatott számozású hetedik lap nincsen ceruzával megszámozva: a „Begleitungs Stimen...” ceruzás oldalszámozása a nyomtatott számozású hatodik lap hátoldalán tízes számmal ér véget. Az „Adagio...” viszont ceruzás autográf tizenegyes számozással kezdõdik! (vö. a mellékletben!)

Vizsgáljuk meg, hogyan illeszkedik a 10. oldal háromütemes Lento-ja a 11. oldal Adagio-jához (vö. kottamelléklet!). A csatlakozás megfelelõ.

Egy másik eldöntendõ kérdés is felmerül: mi lehet a „segue Tutti” feliratok tartalma?

Meg kell említenem, hogy feltételezések szerint a Thema-t és a három „Begleitungs Stimen...” variációt Erkel szóló zongorára képzelte el, ezért maradtak üresen a vonósötös kísérõszólamok a téma elejétõl a hetedik lapig. Eképpen a „Segue Tutti” felirat azt jelentené, hogy a bevezetõ 45 taktust minden ilyen feliratnál meg kell ismételni - mivel a „Tutti” megnevezés a kompozíció bevezetõjére utalna. A hipotézis szerint a „Begleitungs Stimen...” szerkezete a következõképpen alakulna:

Bevezetõ (Tutti 45 ütem), Thema (Szóló 16 ütem), Tutti (45 ütem), I. Variáció (Szóló 16 ütem), Tutti (45 ütem), II. Variáció (Szóló 24 ütem), Tutti (45 ütem), III. Variáció (Szóló 16 ütem), Tutti (45 ütem), Lento (Szóló + Tutti 3 ütem).

Ám amennyiben Erkel eleve nem óhajtotta volna kísérettel ellátni a Themát és a variációkat, akkor megtöltötte volna a partitúra oldalait a zongoraszólammal, úgy mint az „Adagio...”-ban, és nem hagyott volna üresen ilyen sok helyet.

Másrészt, látva a II. Variáció egyébként tökéletesen kidolgozott zongoraszólamát, nem tartom lehetségesnek, hogy – legalább ebben a variációban – Erkel ne szánt volna szerepet a vonósötös kísérõhangszereknek (ld. melléklet). Ez nem szóló Satz.

Tegyük fel mégis, hogy Erkel valóban az elsõ 45 ütemet kívánta a „segue Tutti”-knál megismételtetni. Nehezen képzelhetõ cl, hogy Erkel egy ilyen hosszú formarészt minden változtatás nélkül ötször játszasson el. Ha viszont a 45 ütemes Bevezetést minden alkalommal másképp hozza vissza, akkor már kettõs variációs formáról beszélhetnénk. Mégpedig olyan kettõs variációról, ahol a Tutti-variációk anyaga jóval hosszabb, mint a tulajdonképpeni Thema, amely csak 16 - ismételve 24 - ütem.

Ám ha ezeket a hosszú Tutti-variációkat megkomponálta, vagy csak tervezte is, miért nem utalt ezek variált jellegére? Miért volt szükség a három Lento taktusra? Szerény véleményem szerint máshol kell keresni a megoldást.

Tudott dolog, hogy Erkel kiválóan ismerte kora zenéjét. Már 1835-ben bemutatta Chopin e-moll koncertjét, kamarazenekari kísérettel. Elképzelhetõ, hogy ismerte Chopin Op. 2. variációit a Don Giovanni duettjére. Mindenesetre a „Csel” variáció formájában és mûfajában is hasonlít Chopin mûvéhez. Ez nem meglepõ, hiszen ebben az idõben kezdtek igazán divatossá válni a különféle virtuóz operafantáziák, variációk, parafrázisok, réminiscence-ok zongorára, vagy más hangszerre, szólóban és zenekar-kísérettel is.

Chopin variációi 1830 januárjában jelentek meg Haslingernél Bécsben. Erkel ekkor Kolozsvárott tartózkodott, és többek között zongoratanárként is mûködött a Csáky családnál. „A magyar színmûvészet, irodalom s tudományoság mellett a zene terén is distingvált élet folyt már akkor Kolozsvártt, hol mágnási s értelmiségi körökben talán több zongorát lehetett találni, mint tiz-husz magyarországi vármegyében összevéve. Erkel Ferenc mindannyi felett uralkodott, többször hallatta magát nyilvánosan s mindennapos volt a legelõkelõbb szalonokban” – írja Ábrányi, visszaemlékezésének 16. oldalán. Ha ilyen fejlett volt a zenekultúra az 1830-as években Kolozsvárott, elképzelhetõ, hogy Erkel már ott megismerte a szóban forgó mûvet.

Dr. Legány Dezsõ szíves közlése szerint 1839. március 10-én Pesten Chopin Op. 2. Variációit zenekari kísérettel (!) játszotta a hírlap szerint igen jó mûkedvelõ zongorista Pachlné. Erkel „Csel” variációinak elsõ ismert bemutatója (cselló-zongora) 1839. április 5-én volt. Ez – a két mû formai rokonságát figyelembe véve – elgondolkoztató. Ne feledjük, Erkel nemcsak a 30-as 40-es évek Magyarországának elismerten legjobb zongoristája, hanem megbecsült pedagógus is. Bár nincs tárgyi bizonyíték arra, hogy Pachlné eljátszotta volna Erkelnek a megtanult újdonságot, ám ez korántsem kizárható, ismerve a körülményeket.

Chopin e mûvében – amely szerkezetileg csak abban különbözik Erkelétõl, hogy a lassú variáció elõtt nem három, hanem négy virtuóz változat áll – mint ismeretes, Tutti közjátékok vannak a variációk között. Szó sincs arról, hogy a terjedelmes bevezetéshez köze lenne ezeknek az azonos anyagú, de mindig másképp bemutatott rövid zenekari közbeszólásoknak. Mindegyik mindössze nyolc ütem (2/4) a lassú variációt bevezetõ közjáték kivételével, amely 15 ütem – a moduláció miatt. Színesítik a formát, és a mû zenekarkíséretes elõadásakor pihenõt adnak a zongoristának. Szóló elõadásban néha el is hagyják ezeket, a tradíció ezt lehetõvé teszi.

Talán kevésbé ismert, hogy egy, a Csel-variációknál korábbi Erkel-mûben már találhatunk a fentemlítetthez hasonló jellegû rövid formarészeket.

Erkel 1837-ben mutatta be Duo brillant címû hegedû-zongora mûvét Henri Vieuxtemps szólójával. A darab alcíme: Fantázia magyar témákra. Az elsõ formarész egy 6/8-os bevezetés, amelyet három variáció követ Csermák Antal témájára. (Major m. 14-15. oldal). Az Andante téma után azonos tempójú Ritornello következik, amely a Rákóczi nóta reminiszcenciája. Ez a Ritornello visszatér a Csermák-féle „Thème hongrois” harmadik, legvirtuózabb variációja után is, hangulati és hangnemi átvezetésként a következõ, új anyagú Adagio molto sostenuto formarészhez. Az elsõ Ritornello kilenc, a második tizenkét ütem, ez utóbbiba beleértve a hegedû szólókadenciáját is!

Biztosak lehetünk benne, hogy Erkel a Csel-variációk komponálásakor is inkább ilyen rövid „közbeszólásokra” gondolhatott, mint kettõs variációra.

A Duo brillant két Ritornello-ját ld. a mellékletben. A kotta az egykori, kiadónak készült másolatból való, amely ugyan nem autográf, de tartalmaz Erkeltõl származó javításokat. Ez a kottapéldány nemrég került elõ, fénymásolatát dr. Bónis Ferenc bocsátotta rendelkezésemre.

Most vizsgáljuk meg a 10. oldal Lento-ját, mint a „Begleitungs Stimen...” virtuóz III. variációja és az „Adagio...” lassúja közti átvezetõ formarészt. Feltûnõ, hogy ez a három ütem mennyire zongoraszerûtlen, nagyon nehéz szépen eljátszani. De képzeljük el a jobb kéz dallamát hegedûkön, a balkéz egyszerû akkordjait tremolózó mélyvonósokon! Pompás az eredmény.

Ez azt látszik alátámasztani, hogy az átvezetést a III. és a lassú variáció között Erkel tisztán zenekarra, szólóhangszer nélkül képzelte el (Chopin Op. 2!) Ám ez nem jelenti azt, hogy a tuttikban nem lehetett volna zongora – hiszen a Duo brillant Ritornello-iban a hegedû (a szólóhangszer) a zongora (a kísérõhangszer) jobb kezével unisono játssza a dallamot, (Ld. a mellékletben). Ebbõl következõen a Duo brillant ezen közjátékai obligát jellegûek.

Felmerült tehát a kérdés, hogy miért nem dolgozta ki Erkel a „Begleitungs Stimen...” Tuttijait?

Ezt csak az idõ hiányával magyarázhatjuk. Erkel abban az idõben igen elfoglalt volt. 1839-ben 94, 1840-ben 81 operaelõadás volt a Nemzeti Színházban (pontosabban 1840. augusztus 8-ig Pesti Magyar Színházban). Bár az idõs Heinisch József másodkarmester is rendelkezésre állott, a szerzõdés szerint az elõadásokat lehetõleg az elsõ karmesternek, Erkelnek kellett vezényelnie. Mellesleg az operabemutatók betanítását is irányítania kellett. 1839-40-ben mindössze négy zongora szóló fellépésérõl tudunk, ám további 17 olyan koncertrõl, ahol Erkel zongorakísérõként mûködött közre (Németh Amadé I. h. m. IV. és VI/4. fejezet.). 1839-ben kezdte el elsõ operájának kompozíciós munkálatait, amit hamarosan be is kellett fejeznie, hiszen a Bátori Mária bemutatója 1840. augusztus 8-án volt. Végül, de nem utolsó sorban 1839 volt Erkel házasságának éve.

Ha mindehhez nem is számítjuk az alkalmi karmesteri munkákat, az adódó hangszereléseket és az adatokkal alá nem támasztható, de valószínû óraadó tanári mûködést, gondolom, érthetõ, hogy Erkelnek nem volt ideje megírni a „Csel”-variációk zenekari kíséretét. Minden bizonnyal a Tuttikra is ezért nem került sor – ezeket egyébként is pótlólag, külön lapon kellett volna leírni. Csak arra az egy helyre írta be tehát az átvezetést, ahol ez az elõadhatóság szempontjából és zeneileg fontos volt: a harmadik és a lassú variáció közé.

A szóban forgó „Lento” vonós hangszerekre kívánkozó három taktusának a zenei mondanivalót befolyásoló különösebb hatása nincs, nem több, mint egy átvezetés, amely meglehetõsen provizórikus jellegû. És bizonyító jelentõsége is ebben áll, nevezetesen abban, hogy Erkel nyilván egy szóló zongora elõadás kedvéért írta be a kéziratba ezt a három ütemet. Tehát a „Begleitungs Stimen...” kéziratot – a hangszerelési szándéktól függetlenül – úgy használta fel, mint egy szóló zongoramû kéziratát.

Ezt nemcsak az „Adagio...”-folytatás szóló zongoramû volta támasztja alá, hanem a „Begleitungs Stimen...” variációk ismétléseinek írásmódja is. Figyelemreméltó, hogy a „prima volta – seconda volta” jeleket csak a III. variáció 8-8/a. ütemeinél írta a szisztéma fölé. Máshol (a II. variáció 8-8/a. ütemeiben) közvetlenül a zongoraszólam fölé, míg a III. variáció végén egyenesen a kitöltetlen brácsaszólamra írta be ezeket a jeleket. Ez is arra mutat, hogy a „Begleitungs Stimen...” kézirat végül is zongoramûként lett befejezve, késõbb megkomponálandó fakultatív, esetleg obligát vonósötös, talán zenekari kísérettel. Hogy a hangszerelés gondolatát nem adta fel, azt a szóló zongorára írott „Adagio...” kéziratban szereplõ „Tutti” bejegyzések is igazolják.

Ez után a hosszú oknyomozás után térjünk vissza az „Adagio...” kézirat második oldalára, ahol az unisono trilla után dupla vonal, majd Presto tempójelzés következik.

Az érzelmes lassú variáció, az Adagio után romantikus hirtelenséggel berobban a mû briliáns F-dúr fináléja – amire a hetedik lapon levõ felírás utalt. Tempójelzése Presto, metruma 2/4, az uralkodó mozgás a tizenhatod. A 12 ütemnyi C-c oktávtremoló orgonapontja fölötti bevezetõ figuráció (erre utalna a „Begleitungs Stimen...” 7. lapján a „Cadenza” felirat?) után következik a Thema augmentált változata (nyolcad = negyed). Az elsõ strófa 8+8 ütem, kiírt formában – ez megfelel a Thema elsõ 4+4 ütemes strófájának. Tehát a téma szerkezete aszimmetrikus, és nem Erkel felejtette el kitenni az ismétlõjelet a Thema-ban! A következõ ismételtetett 16 (32) taktus megfelel a Thema második strófájának, amit ott 8 (16) ütem. Itt „Tutti” felirat következik (már az ismétlés Secondo ütemében), és a regiszterváltás miatt kiírt 2x4 taktusos közbeszólás (!) következik, amelynek csak tonikai megerõsítõ funkciója van. Itt „poco meno” (mosso) felirat után egy olyan – kis eltérés miatt kiírt – 2x8 ütem következik, ami a mû legelejére rímel (vö. Bevezetés 1-4. ütemét a Presto 52-59. ütemével!) Ez a rész nagyon is zongoraszerû, de Erkel – természetesen – nem írt ki semmi olyat, amibõl következnék, hogy a Tutti-nak vége lenne... A mozgás a következõ ütemben felgyorsul (tizenhatodok helyett tizenhatod triolák és harminckettedek), és sziporkázóan virtuóz 27 (ismétléssel 29) ütem moduláció-sor után F dominánson készíti elõ a B-dúr középrészt.

Rallentando, korona, dupla vonal és az elõjegyzés – két bé – kiírása után következik a 32-ütemes középrész. Tempóváltozásra nincs utalás (marad a poco meno mosso). Ennek a Weber-es témacsoportnak a második nyolc üteme rokonságban van a Bevezetés második, Asz-dúr témájával.

A középrész 31. üteme domináns f a’ c” fölötti f” trilla. Az utolsó (32.) taktus bal kéz szólamának helyére „Cadenza” van írva, míg a jobb kéz szólamában a négyvonalas f-en elkezdõdik egy F-dúr hármas felbontás, amely csak a nagy A-ig van kiírva. Itt taktusvonal nélkül, kb. egy teljes sornyi hely van kihagyva, majd az ezután következõ ütemben koronás kétvonalas f és koronás kétvonalas fisz negyedek jelzik a Cadenza végét. Itt nyolcütemes strófa következik a B-dúr tonalitás megerõsítésére, majd Tutti felirat alatt ugyanez az anyag, oktáv megerõsítéssel. A Presto két Tutti-ja is azt valószínûsíti, hogy a „Begleitungs Stimen...” Tutti-jai sem lehettek (volna!) sokkal hosszabbak és jelentõsebbek.

Elõjegyzésváltás következik, visszatérünk F-dúrba négyütemnyi erõteljes (még Tutti?) domináns szeptim figuriációval. A Tutti feloldására éppúgy nem utal semmi, mint a Presto tempo I. visszatérésére. A fõrész 32 (ismételve 48) taktusos, néhány hangnyi eltérést nem számítva változatlan visszatérése után a Finale – és a Variációk – Codájához értünk.

A Codát az elsõ harminc ütemet lezáró koronás c domináns szeptim akkord után „Presto assai” tempójú 37 (ismételve 39) ütem fejezi be. Az elsõ részben egy hosszú tercrokon kitérõ (Desz-dúr), míg a másodikban a III. Variációéval azonos befejezés idézi a darab elsõ részét (vö. kottamelléklet).

Mint látható, a Finale a variáció-sorozat legterjedelmesebb darabja: 244, ismétlésekkel 280 taktus, ha a diminúciót (4/4 helyett 2/4) figyelembe vesszük, mintegy négyszerese a megelõzõ variációknak. Természetesen zongoratechnikai szempontból is a Finale a legigényesebb: néhol már a megoldhatóság határait súrolja.

A Csel-variáció szólózongorára írott formája az 1661. és 1662. sz. OSZK kéziratokból rekonstruálhatóan a következõ:

Az egész mû terjedelme 394 ütem, ismétlésekkel 486 ütem, amit Erkel 178 sornyi kéziratban jegyzett le. Elõadásának idõtartama 16 perc körüli.

A darab megtanulása folyamán néhány gyakorlati problémával is szembe kellett néznem. A számtalan hiányzó módosítójel, kulcsváltás, ligatúra és egyéb elõadási jel pótlásán, és az Erkel Sándortól származó utólagos beírások helyenkénti felülvizsgálatán túl két formarész szorul komolyabb utólagos beavatkozásra.

A II. variációban be kell írni a zongoraszólamba a néhol hiányzó támasztóbasszusokat és a harmóniai kitöltést, amit Erkel valószínûleg azért hagyott el, mert a vonósötösnek itt nagyobb szerepet szánt. Minimális beavatkozással – taktusonként átlagban mindössze három hang toldással – sikerült a tételt elõadhatóvá tennem, úgy, hogy a pótlás egyáltalán nem feltûnõ.

A Presto finálé B-dúr középrészének 32. ütemében a „Cadenza” szintén hiányos. Az elindított F-dúr hármashangzat felbontást folytatom kontra F-ig, nem negyed, hanem nyolcad-triola mozgással; majd a kontra F-tõl a következõ ütem elejéig, a kétvonalas f-ig kromatikus skálát játszom tizenhatod triolákban. Ez a megoldás talán túlságosan is egyszerû, de nem okoz stílustörést.

Ezzel a két jelentéktelen toldással a mû közreadható.

A darab a maga mûfajában az elsõ európai színvonalú magyar tematikájú zongoramû magyar szerzõ tollából. A korai romantikus magyar zongorairodalom egyik legjelentõsebb alkotása.

A „CSEL”-VARIÁCIÓ VÁLTOZATAI ÉS KORABELI ELÕADÁSAI

Tekintsük át a rendelkezésre álló adatokat.

Ábrányi Kornél írja: „Erkel Ferenc magyar zongora-ábrándokat írt s változatokat eredeti magyar dallomok felett, melyeket akkor még nem tett közzé, de nyilvános hangversenyekben bemutatott s ez irányban nagymértékben magára vonta a közfigyelmet...” (h. m. 17. oldal)

Ez a dr. Legány Dezsõ monográfiájában (továbbiakban L.) 2. szám alatt nyilvántartott „1834 elõtt(?)” keletkezett zongoramû nem azonos a „Csel”-variációkkal. Hacsak Erkel nem ismerte már 1834 elõtt Bartaynak ezt a témáját, vagy ha ez a téma nem is Bartay szerzeménye, csak felhasznált egy, a maga korában népszerû dallamot; ami valószínûtlen.

Megjegyzendõ, hogy a magyar változatokat Ábrányi csak másodsorban említi a magyar ábrándok után. Lehet, hogy a megadott keletkezési idõpont csak az ábrándokra vonatkozna? Valószínûbb azonban, hogy itt egy másik, korábbi mûrõl van szó. Erkel invenciója és variatív készsége oly gazdag. Kizárt dolog, hogy két olyan nagyszerû darab, mint a Duo brillant és a „Csel”-variáció, elõzmények nélkül keletkezett volna.

A 8. Legány-jegyzék számú „Adagio Bartay Endre »Csel« czímû operájából vett témára” címû kürt-zongora darab bemutatója 1838. XII. 30-án volt (T. Moralt és Erkel Ferenc).

Idézet L. 22. oldalról: „Ismeretlen mû. A müncheni Moralt testvérek hangversenyén zajlott le a bemutató. A korabeli híradás (Honmûvész, 1839. I.  3.) nem említi meg, hogy kinek a szerzeménye, de a jelen Erkel jegyzék 14. száma alatt közölt kompozíció alapján (»Begleitungs Stimen...«) valószínûsíteni lehet, hogy ez is Erkeltõl származik. T. Moralt még nem ismerhette a »Csel«-t, Erkel azonban bizonyára – az õ vezényletével és jutalmára mutatják be 1839. IV. 29-én.”

Az L. 8-ban foglalt adatok, illetve a rendelkezésre álló kéziratok tanúsága szerint valószínûsíthetõ, hogy az egész „Csel”-variáció komplexum legelsõnek felvázolt darabja a kürtre és zongorára írt Adagio volt. Az is biztosnak tûnik, hogy az ismert két kézirat legelõbb leírt része a „Begleitungs Stimen...” 7-ik oldala. Ebben a hét ütemben olyan sok javítás és törlés van, hogy feltételezhetõ: ez a rész komponálási vázlat lehetett – legalábbis a zongora-vonósötös verzió tekintetében. A kéziratok többi tárgyalt része – mind a „Begleitungs Stimen...”, mind az „Adagio...” – egyértelmûen tisztázat.

Különös, hogy éppen az Adagio-t tartalmazó fóliót emelte ki valaki a „Begleitungs Stimen...” kéziratból. Moralt részére emelte volna ki Erkel a lapot? Ennek ellentmond, hogy bemutató kürtszólóját zongora, és nem vonósötös kísérte. Arról nem is beszélve, hegy itt éppen a zongoraszólam a legkevésbé kidolgozott. Lett volna az Adagio-nak egy olyan elõadása, vonósötös kíséretes zongoraszólóval, amelyrõl nem tudunk? Ehhez kellett volna a kiemelt lap?

Mindenesetre azt biztosra vehetjük, hogy a kürt-zongora letét sikere inspirálta Erkelt a mû továbbfejlesztésére.

A „Változatok Bartay Endre »Csel« czímû eredeti operájából a magyar toborzó themájára” c. cselló-zongora mûvet (L. 13. sz.) 1839. IV. 5-én mutatta be Pesten J. Menter (társszerzõ) és Erkel. Idézet L. 24. oldalról: „Ismeretlen mû. A nagysikerû bemutatóról a Honmûvész (1839. IV. 11.) tájékoztat: eszerint a kompozíció Menter és Erkel közös mûve. Meglehet azonban, hogy a Duo brillant (Vieuxtemps-Erkel) analógiájára itt is csak szólamrevíziós és nem valódi komponálási közremûködést feltételezhetünk a társszerzõrõl.

Kézirata nem maradt fenn, talán mert Erkel ebbõl alakította további, még nagyobb szabású változatként a 14. szám alatt (»Begleitungs Stimen...«) külön szereplõ kompozíciót. Kéziratok hiányában a 8. szám alatti (Kürt-zongora Adagio) kompozícióval, mint valószínû elõzménnyel való kapcsolata sem tisztázható”.

A szóban forgó cselló-zongora változatokat – az 1839 III. 10-i Pachlné-féle koncert kapcsán – már összefüggésbe lehet hozni Chopin Op. 2. mûvével. Lehetséges, hogy a darab, legalábbis formai tekintetben már hasonlított az elõzõ fejezetben ismertetett zongoramûre.

Amíg a csellódarab kottája elõ nem kerül, elvileg felmerülhet, hogy az ismertetett két autográf az 1839 IV. 5-i gordonka változat kíséreteként íródott. Eszerint az OSZK Ms mus 1661. sz. kézirat címében szereplõ „Begleitungs Stimen” (kísérõszólamok) kitétel nemcsak a kidolgozatlan vonósötösre, hanem a zongoraszólamra is vonatkozna, sõt, az 1162. sz. kéziratra is!

Ám az 1661. és 1662. sz. kéziratok „Csel”-variációja mellé nem lehet cselló szólamot játszani, ehhez a zongoraszólamot vékonyabbá kellene átírni. Véleményem szerint a ,,Begleitungs Stimen” kifejezés itt nem kizárólag kísérõszólamokat, hanem partitúrát jelöl. És ismét vissza kell térnem a kézirat hiányzó vonósötös szólamaihoz.

Erkel Duo Brillant-jának (L. 6.) bemutató elõadását – 1837. II. 26-án – „orchestrum” kísérte. Egyébként ez a mûve is társszerzõi szólamrevízióval készült, Henri Vieuxtemps közremûködésével. A bemutató zenekari anyaga sajnos nem ismert.

Feltételezhetõ, hogy Erkel hasonló zenekari kíséretet szeretett volna a Menter-féle „Csel”- variációkhoz is. Ezen a bemutatón azonban nem volt zenekari közremûködés. Így nem valószínû, hogy Erkel akár csak vázlatokat is írt a darab kíséretéhez. Hiszen akkor minden további nélkül átmásolhatta volna a vonósötös szólamait a „Begleitungs Stimen...” partitúrájába. Ezzel szemben a kísérõszólamok üresek.

Talán a cselló-zongora változat sikerén felbuzdulva úgy találta, hogy ez a variációsorozat mindenképpen megérdemli a zenekari kíséretet. Ha a kettõsverseny elõadásából csak duó lehetett, ám legyen belõle zongoraverseny.

Vajon az L. 13. sz. cselló-zongoramû az L. 14-15. sz. zongoradarab alkalmi változata, avagy. az L. 14-15. sz. zongoramû az L. 13. sz. cselló-zongoradarab továbbfejlesztett verziója? Ezt a kérdést csak az L. 13. sz. mû kéziratának ismeretében lehetne eldönteni, ám az utóbbit tartom valószínûnek.

A már az elõzõ fejezetben leírt két „fél” kézirat adatain kívül még ide kívánkozik néhány koncertdátum, amely összefügghet a „Csel”-variációval.

Szerdahelyi István hivatkozott könyvének elsõ fotómellékleteként (az 56. oldallal szemben) közli annak a kézzel írott mûsornak a fakszimiléjét, amelyrõl Németh Amadé is megemlékezik (II. h. m. 47. oldalán).

Az 1839. szeptember 17-i gyulai hangverseny plakátján betû szerint ezt olvashatjuk:

A’ megyei Kórház javára adandó Hang=verseny tartalma:

1. Polonaise Herztõl zongorán elõadja Erkel Ferencz a’ Pesti magyar Színház elsõ kar=mestere. —

2 Magány dal Normából énekli Erkel Jósef a' Pesti magyar Színház Tenoristája. —

3. Adagio változatokkal Kummertõl elõadja Schlesinger Károly a' Pesti magyar Színház elsõ=violoncellistája. —

4. Havasi Kürt, Prochtól – elõadja Erkel Jósef. —

5. Kórházi eszmék, irta Tormássÿ János. -

6. Változatok Franchontól elõadja violoncellon Schlesinger Károly. —

7. Öntudat Lachnertõl – énekli zongora és violoncello kiséret mellett Erkel Jósef. —

8. Változatok több magyar themák felett - szerzette és zongorán elõadja Erkel Ferencz. —

Lehetséges, hogy a koncert zárószáma azonos lenne az Ábrányi által említett Magyar zongora-ábrándok valamelyikével? Az ábránd (=Fantázia) mûfajában a tiszta variációs forma nagyon ritka lehet – én még nem találkoztam ilyennel. Miért is neveznének ábrándnak egy variációs formát, ha van rá magyar mûszó?

A Bátori Máriából - amelynek komponálása azidõben már elõrehaladott állapotban lehetett (bemutató: 1840. VIII. 8.), csak egyetlen számot ismerünk Erkel Ferenc zongoraátiratában: a nyomtatásban többször is megjelent Indulót. Hogy variációs formájú átiratot készített volna az opera témáiból, arra vonatkozólag semmi adat nincs – hacsak nem improvizációról van szó.

Miért játszott volna Erkel egy koncert zárószámaként ifjúkori mûvet (Ábrányi-félék), vagy improvizációt (Bátori Mária), amikor már bemutatta és eljátszotta a Csel-variációt Pesten Menterrel? Annál is valószínûbb, hogy Bartay-változatokat tûzött a mûsorra, hiszen mindössze négy hete volt Erkel esküvõje, ahol Bartay volt az egyik tanú. Mivel a kéziratos mûsor nem cselló-zongoradarabot, hanem kimondottan zongora szóló számot említ, vajon tekinthetõ-e a gyulai jótékonysági koncert a Csel-variáció szóló zongora verziója bemutatójának?

Ebbõl a szemszögbõl érthetõbb lenne, hogy miért két kéziratból „rakta össze” Erkel a Csel-variáció kottáját. Jött a koncert lehetõsége - és a Bátori Máriával is sietnie kellett. Leírta (lemásolta) tehát az „Adagio...” kéziratot, mint szóló zongoramûvet (talán a csetlõ- zongora változatról?). Az Adagio 13. üteme elõtti javítás, valamint a Presto Codája elõtti két „príma volta” taktus elõtti rontás azonnali korrekciója is másolásra utal (ld. melléket!). A kéziratba beírta a Tutti jeleket, de a zongoraversennyé alakítás munkáját elhalasztotta, hiszen most csak a szóló verzióra volt szüksége és lehetõsége. A két kéziratot számozással provizórikusan összeillesztette – amirõl az utókor megfeledkezett.'

Újból Legány Dezsõ monográfiájából idézek (a 2. sz. alatt nyilvántartott Ábrányi-féle Magyar változatok címszó alatt):

„1841. IV. 5-én Kolozsváron Georg Novatschek bécsi gordonkamûvész hangversenyt adott. Azon »H. W. k a. (kisasszony) zongorán Erkel Ferenc által szerzett magyar változatokat játsza nagy készséggel, ízléssel ’s bátorsággal« (Erdélyi Híradó, 1841. IV. 9.)”

Ki volt H. W. kisasszony? Ha a Csel-variációkat játszotta, ami frissebb darab, mint az 1834 elõtti variációk, úgy, bizony szüksége volt készségre ’s bátorságra! Igen jó zongorista lehetett H. W. kisasszony, hiszen ez még Chopin és Liszt korabeli darabjaival összevetve is igen nehéz mû – fõleg egy ismétlõmechanika nélküli zongorán!

Eljuthatott-e a kézirat Kolozsvárra? Erkel Kolozsvárott mûködött 1828-1834 között. Talán Ruzitska György, aki 1835-tõl a Kolozsvári Konzervatórium igazgatója (akinek Erkel a Bátori Mária nyitányának a kéziratát – ajánlással – 1845-ben ajándékba adja) kért – vagy kapott – egy másolatot? Ha igen, ennek is Kolozsváron kell lennie, mint sok más Erdélyben lappangó Erkel-kéziratnak.

Még egy idézet Legány Dezsõ könyvébõl:

„1865. III. 15-én Kolozsváron, egy vegyes mûsorú hangversenyen katonazenekar is fellépett, és Verdi »Nabucco« nyitánya mellett elõadta Erkel »Változatok vadászkürtre egy magyar dallam felett« c. mûvét (Szerzõ Katalin szíves közlése). Vagy eddig ismeretlen Erkel mû ez, vagy – ami valószínûbb – a jelen Erkel jegyzék 2. (Ábrányi-féle korai mû), 8. (Adagio kürtre és zongorára T. Moraltnak), 13. (Cselló-zongora változatok Menterrel közösen), 14. (»Begleitungs Stimen...«) számú kompozíciói egyikének további változata (bizonyára nem is Erkel átiratában)”.

Lehetséges, hogy ez a mû azonos H. W. kisasszony által 1841-ben Kolozsváron már eljátszott darabbal? Ha valóban a „Csel”-variációk áthangszerelt változatáról lenne szó, úgy az sem lehetetlen, hogy a munkát Erkel Sándor végezte. Egyúttal beírhatta az alapul szolgáló kéziratba a néhány jelet és ceruzás javítást – valamint a vonósötös szólamait a bevezetéshez. Hogy miért nem fejezte be a kiegészítést? Belátta volna, hogy nem lenne képes rá a Bartay opera ismerete nélkül? Talán Erkel Ferenc változtatni akart valamit a darabon. Talán senkinek nem volt rá ideje a családban, hogy a mûvel foglalkozzék. (Dózsa György bem. 1867. IV. 6-án, ld. Somfai László már idézett munkájában az Erkel zeneszerzõi mûhelyrõl írottakat.) Akárki végezte is a hangszerelést, ennek a kottának is Kolozsváron kell lennie.

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha – úgymond – saját elfogultságom által vezetve túldimenzionálnám a Csel-variáció jelentõségét. Hiszen aki ismeri a korabeli magyar zeneirodalmat, beláthatja a darab úttörõ jelentõségét, eredetiségét, kimagasló minõségét még akkor is, ha – tegyük fel – nem szimpatizál Erkel magyar irályával.

Mindazonáltal az ismert (kürt-zongora, cselló-zongora, zongoraszóló) és a tervezett (zongora-, esetleg kettõsverseny) változatok nagy száma azt látszik bizonyítani, hogy maga Erkel tartotta lényegesnek ezt a mûvét. Nyilván a magyar tematika vonzotta, hogy ez a verbunkos téma ennyire foglalkoztatta. Erkeltõl csak a Rákóczi dallamokra ismerünk ilyen sokféle feldolgozást!

Erkel zsenije már ebben a korai mûvében is megmutatkozik. Kiteljesedve nemzeti operáinkban hozza meg zeneirodalmunk legszebb gyümölcseit.

POSTLUDIUM

Már 1988-ban, amikor ezt az írást a papírra vetettem, feltûnt, hogy a Csel-variációk két kézirata („Begleitungs Stimen...” és „Adagio...”) a Széchenyi Könyvtárban egymást követõ számokon, helyes sorrendben(!) van lajstromozva. Somfai László h. m. 87. oldalán azt írja, hogy a tárgyalt két kézirat a „Kar Ének Pestalozzi Emlékünnepére” címû kórusmû autográf partitúrájával egyidõben, 1934-ben került a Nemzeti Múzeum birtokába, ott is kerültek feldolgozásra. Arról, hogy a kéziratok honnan, kitõl kerültek a Nemzeti Múzeumba, sajnos nincs adat.

Ezzel kapcsolatban információt kértem és kaptam Óváry Rozáliától, Erkel Ferenc dédunokájától.

Erkel Lajos halála után (1906 I. 14.) Erkel Ferenc legfiatalabb fia, Erkel István lett az, aki apja hagyatékát gondozta. Maga Erkel István nem volt tanult muzsikus, ám értett a zenéhez. (Valószínû, hogy közremûködött abban, hogy Erkel Gyula halála 1909 III. 22. után, 1913-ban öt Erkel opera-partitúra került a Nemzeti Múzeumba.) Erkel István halála (1933 II. 20.) után mindössze egy évvel, 1934-ben került a Nemzeti Múzeum birtokába az elõbb említett három kézirat, ez önmagáért beszél. Minden bizonnyal Erkel Gyula fia, Erkel Jenõ (1878 VI. – 1945 VII. 23.) volt a közvetítõ. Lévén képzett muzsikus, már korábban is õ intézete a hagyaték gondozásával kapcsolatos zenével összefüggõ tennivalókat.

Nyilván a múzeumban, a lajstrombavételkor választották szét a „Begleitungs Stimen...” és az „Adagio...” kéziratokat, a kidolgozottságbeli különbségek alapján. 1661: töredékes, vázlatos kamaramû; 1662: zongoramû. Ennek a tévedésnek köszönhetõ, hogy ez a darab még 54 évig Csipkerózsika-álmot aludt különféle raktárak mélyén.

Az Erkel-féle oldalszámozást figyelmen kívül hagyó múzeumi munkatársnak a magam részérõl hálás köszönettel tartozom. Hiszen az õ révén juthattam e felfedezés öröméhez.

Hogyan állította össze a Nemzeti Múzeum munkatársa a két füzetet a kézirat dupla fólióiból?

Az 1662. sz. „Adagio...” esetében az egymás mögé helyezett két dupla lapot az 1^r –4^v, illetve a 2^v–3^r élénél papírcsíkkal összeragasztotta. A két dupla fólió eredetileg is összefügg, ezt egyértelmûen meg lehet állapítani a 1^v–2^r illetve a 3^v–4^r-nál, ahol nincs ragasztás.

Az 1661. sz. „Begleitungs Stimen...” jóval problematikusabb. Kétséget kizáróan összefügg a 3-4. és az 5-6. fólió, ezt a hajtásnál könnyû ellenõrizni. Kétesebb az, hogy az 1-8. fólió eredetileg is összefüggött-e. Az 1^r–8^v papírcsíkkal össze van ragasztva, a hajtás belsõ oldalát pedig a maga teljességében csak akkor lehetne megnézni, ha a kötést (varrást) szétbontanánk. Még gyanúsabb a 2-7. fólió. Ugyanis itt nemcsak a 2^r–7^v van összeragasztva egy papírcsíkkal, hanem a 6^v–7^r is! Amennyiben az 1-8. lap összeragasztását még lehet azzal magyarázni, hogy az csak a dupla fólió teherbírását növelte a kötés tartóssága érdekében, ez a 2-6-7. ragasztásánál nem áll fenn. A 2-7. lapok összetartozóságáról tehát csak akkor lehetne megbizonyosodni, ha nemcsak a kötést, hanem a ragasztásokat is felfejtenénk. Ez – éppen a 7. lap zenei anyagának tárgyalt problémái miatt – nem lenne érdektelen! Figyelemreméltó még, hogy az 1. fólió alja pótolt - tehát eredetileg roncsolt lehetett - a 7. fólió alja pedig le van tépve, helyenként az alsó kottavonalakon túlmenõen is. Sem a 2., sem a 8. lapon nincsen hasonló roncsolás - egyébként a 3-4., 5-6.-on sem!

Kéziratom leadása után, de még a hasáblevonat kézhezvétele elõtt módom volt betekinteni egy érdekes partitúrába. Ez a Csel-variáció Presto tételének Beethoveni szimfonikus zenekarra hangszerelt változata, természetesen zongoraszólam nélkül.

Teljes egészében Erkel Sándor ceruza írása. A partitúra olyannyira vázlatos, hogy oldalakon keresztül egy hangjegyet sem találunk, csak e jó elõre behúzott ütemvonalakat. Erkel Sándornak ez igencsak fiatalkori próbálkozása lehetett. Becslésem szerint semmiképp sem lehetett több tizennyolc évesnél.

Ezt az újonnan megtalált kéziratot egy másik tanulmánysorozatban fogom részletesen elemezni, mert ez meghaladná jelen írásom kereteit. Ám mégis meg kellett említenem, hiszen ez a partitúra-vázlat egészen más megvilágításba helyezi a „Begleitungs Stimen...” kézirat elsõ 45 ütemének vonósötös kíséretét.

Ezt a vonósötös kíséretet szintén Erkel Sándor írta be a kottába, szintén ceruzával. Késõbbi hangszereléseihez képest feltûnik a kíséret bizonyos fokú invenciószegénysége, ami csak azzal magyarázható, hogy igen fiatal lehetett, amikor papírra vetette. Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy a vonósötös kíséret és az említett partitúra vázlat egymás közelében keletkezhetett, éspedig hangszerelési gyakorlatként.

Az is biztosnak tûnik, hogy Erkel Sándor, mint zongorista is foglalkozhatott a Csel-variációval. Somfai László említi tanulmányában Erkel Sándor sok utólagos ceruzás beírását, amelynek nagy része azonban – véleményem szerint – nem zeneszerzõi szándékot, csupán elõadói, netán közreadói ambíciót tükröz.

Hogy ezen túlmenõen saját elhatározásából, vagy édesapja, Erkel Ferenc, esetleg tanára, Mosonyi Mihály késztetésére fogott a hangszerelésbe, az ma már nehezen lenne kideríthetõ. Még néhány adat a teljesség kedvéért.

A tanulmányban ismertetett zongoramû a leírt, revideált formában elõször a Magyar Rádióban hangzott el, 1988. december 27-én, Erkel zongoradarabokból összeállított élõ adásban közvetített koncertemen. A Rádió 1989. december 12-én vette fel a darabot „Z”-re, ám a szalagszámot nem árulhatom el: titkos! Vajh' meddig még?

Erkel Ferenc összes hangszeres mûvének felvétele keretében ezt a darabot is lemezre játszottam, 1990. február 10-11-én. A felvételt a MARCO POLO lemezkiadó megbízásából a Hungaroton készttette, KR 2109 számon. (MARCO POLO 8.223318. CD-n a 6. track.)

A Hungaroton ebbõl az anyagból egy LP-nyi válogatást fog kiadni, (SLPD 31322). Az összeállításban a Csel-variáció is szerepel.

Most, 1991 elején abban a reményben zárom soraimat, hogy a Csel-variáció – talán nem is olyan sokára – kotta formájában is megjelenhet.

Az I. részhez felhasznált irodalom:

Id. Ábrányi Kornél: Erkel Ferenc élete és mûködése - kultúrtörténelmi korrajz. Schunda V. József kiadása, Bp., 1895.

LEGÁNY Dezsõ: Erkel Ferenc mûvei és korabeli történetük. Zenemûkiadó, Bp., 1975.

MAJOR Ervin: Erkel Ferenc mûveinek jegyzéke      második bibliográfiai kísérlet. Megjelent a MagyarZenetörténeti Tanulmányok elsõ kötetében, szerk. Bónis Ferenc. Zenemûkiadó Bp., 1968.

NÉMETH Amadé: Az Erkelek a magyar zenében – az Erkel család szerepe a magyar zenei mûvelõdésben. A Békés-Megyei Tanács VB. Tudományos Koordinációs Szakbizottságának kiadása, Békéscsaba, 1985. (I.)

NÉMETH Amadé: A magyar opera története a kezdetektõl az Operaház megnyitásáig. Zenemûkiadó, Bp., 1987. (II.)

SOMFAI László: Az Erkel kéziratok problémái. Megjelent a Zenetudományi Tanulmányok kilencedik kötetében, szerk. Szabolcsi Bence és Bartha Dénes, Akadémiai Kiadó, Bp., 1961.

SZERDAHELYI István: Erkel Ferenc és emlékmúzeuma. Gyulai Városi Tanács, 1975

ILLUSZTRÁCIÓ:

298-309. o.: OSZK Ms mus 1661. jelzetû kézirat oldalai (kivéve az üres oldalakat);

310. o.: Erkel: Duo brillant két ritornello-ja a Schott cégnél levõ korabeli kézirat részletei;

311-316. o.: OSZK Ms mus 1662. jelzetû kézirat oldalai (kivéve az üreseket);

317-322. o.: Bartay Endre: A csel c. operájának partitúrájából a II. felv 141/a-143/b. oldalai.