MAGYAR ZENE 1993 szeptember (XXXIII/3) 283-323. oldal

KASSAI ISTVÁN:

ADATOK AZ ERKEL KUTATÁSHOZ II. RÉSZ:

„PANONIA”

WAGNER JÓZSEF VÁLLALKOZÁSA

A „PANONIA” kottasorozat Wagner József pesti zenemûkiadónál jelent meg, összesen két ismert füzete Erkel Ferenc zongoramûveit tartalmazza.

Wagner József az 1840-es évek legjelentõsebb zenemûkiadója volt. A Szabolcsi–Tóth Zenei Lexikon II. kötetében (682. o.) az alábbi életrajzot olvashatjuk:

„...gordonkamûvész, pesti zenemûkiadó és kereskedõ, *1791. Fiatal korában vándorolt Magyarországba, hol kezdetben elõkelõ házak zenetanára, majd a pesti Városi Szinház elsõ csellistája volt. Önálló hangversenyeken is fellépett és Táborszkyval vonósnégyes-társaságot alapitott. A gyakorlózenész pályáról egészségi okokból visszavonulva 1837. hangjegykereskedést kivánt nyitni, ami a többi «szépmivárussal» folytatott hosszas pereskedés és temérdek hivatalos huzavona után 1839 juliusában volt csak megvalósítható. Hangjegykiadói tevékenysége igen nagyarányu volt: szerencsés kézzel és hozzáértéssel választotta meg kiadványait ( Erkel, Egressy Béni, Thern, Rózsavölgyi, Mátray, Doppler mûvei nála jelentek meg). Emellett a napi szükségletet (tánczenét) is ellátta új kiadványaival. Mûlapokat (politikusok arcképei) is kiadott. Üzlete 1855-ig állott fenn; kiadványai utóbb Rózsavölgyi és Társa tulajdonába mentek át.”

D’Isoz Kálmán e szócikkét az 1931-es formában, némi helyesírási korszerûsítéssel átvette a Bartha-féle lexikon (III. kötet, 630. o.). Mindössze két új adattal az eredetihez képest : a bevándorlás (1814), és a halálozás (1858) évét is közlik. D’Isoz Kálmán 1956-ban meghalt, így nem is lehetett része szócikkének 1965-ös átfogalmazásában – ezt a Lexikon szerkesztõi nyilván a hivatkozott irodalom alapján tették meg. Amely irodalom máig a legalaposabb áttekintése Wagner József életrajzának: szintén D’Isoz Kálmán mûve, 1941-bõl!

A Brockhaus–Riemann magyar kiadása szóról szóra leközli az 1965-ös szócikket (III. kötet, 638.o.). Az egyetlen változás az, hogy szerinte Wagner nem kiadványait, hanem szerzõit választotta meg szerencsés kézzel és hozzáértéssel. Kell ehhez kommentár?

Éppen ideje volna az új zenei lexikon elõkészületeit elindítani, hiszen – szigorúan véve – a 30-31-es mû volt a maga nemében az utolsó ilyen jellegû magyar munka. A 65-ös lexikon szerkesztésénél, megírásánál zenén kívüli tényezõket is figyelembe kellett venni – ahogy erre a szerkesztõi elõszó több helyen is utal. A 85-ös lexikon esetében a megvásárolt licencszöveg leggondosabb átszerkesztése sem adhatott teljes mértékben kielégítõ eredményt – ezt itt is szerkesztõi elõszó adja tudtunkra. A jövõben olyan lexikont kell kiadni, amely elõtt a szerkesztõk nem kényszerülnek mentegetõdzni... B-listák múltán ennek ma már adottak a személyi feltételei. Az anyagiakat pedig mihamarabb elõ kell teremteni.

A Wagner József életével és zenemûkereskedõi pályafutásával foglalkozó D’Isoz tanulmány vonatkozó részeit közlöm a függelékben. Azért kényszerülök erre. mert egyrészt lexikonjaink nem adnak számot néhány fontos tényadatról, például születési helyérõl, holott ezt már D’Isoz Kálmán feltárta annak idején. Másrészt a tanulmányt közlõ folyóirat ma már nehezen hozzáférhetõ. Harmadrészt pedig el kell már dönteni, milyen ember volt Wagner József? „Magyar honfiak árulója”(Pesti Divatlap 1844. júliusi 2. sz.) avagy lengyel menekült felkelõk rejtegetõje, s így jobb honfi azoknál, mint akik árulónak bélyegzik? Összeférhetetlen, kétes egyén lett volna, vagy egy konkurrens hitelrontó pletykájának áldozata? Egyáltalán, miért kellene mérlegelés nélkül elfogadni azt a képet, amelyet Wagnerrõl kenyéririgységtõl fûtött vetélytársai rajzoltak : Conci, Miller, Tomala és Grimm, de fõleg Treichlinger.

A függelékben közölt szövegbõl kiderül, hogy Wagner József nem volt gyarlóságtól mentes, ám semmi olyat nem cselekedett, amit a kor tisztességesnek elismert kereskedõje ne tehetett volna meg tiszta lelkiismerettel. Mona Ilona nagyszerû könyvébõl (Magyar zenemûkiadók és tevékenységük 1774–1867) pedig kiderül az is, hogy mennyire tehetséges kiadó volt, s hogy alkotása máig hat.

Kövessük meg tehát az embert, és becsüljük a mûvészt, a kiadót; a Himnusz, a Szózat elsõ megjelentetõjét.

PANONIA

Wagner József és Erkel Ferenc ismeretsége még az 1810-es évekre, Erkel gyermekéveire vezethetõ vissza. Wagner József mint gordonka virtuóz több igen elõkelõ házban volt alkalmazásban házimuzsikusi minõségben, tk. Békés vármegyében is. Így Novák Antal vármegyei alispánnál és Wenckheim Ferenc grófnál, aki Erkel apjának és nagyapjának is kenyéradó gazdája volt. Rosty Albertnél, megyei fõjegyzõnél majd másod-alispánnál 11 évig volt, aki nyugdíjjal bocsátotta el, amit Wagner 2000 forinttal egy összegben váltott meg. Nyilván ebbõl a pénzbõl alapította üzletét a késõbbiekben.[1]

Békés vármegye székhelye Gyula volt, Erkel szülõvárosa, ahol a zenekedvelõ értelmiség a kor gyakorlatának megfelelõen rendszeresen házimuzsikált. Természetes, hogy Erkel József, Ferenc apja, magával vitte fiát ilyen alkalmakkor. Egyrészt azért, mert zenei nevelésére mindig nagy gonddal ügyelt, másrészt – lapozónak. Az egyik ismert vonósnégyes összeállításban Erkel József játszotta a prímet – mint legjobb hegedûsre, általában õrá hárult ez, a feladat – Czingulszky Simon, Erkel Ferenc elsõ zenetanára a másodhegedû-, Rosty Albert a brácsa-, Wagner József pedig a csellószólamot[2].

Magától értetõdõ tehát, hogy mihelyst megnyílt Wagner zenemûboltja, szinte elsõ kiadványa Erkel Ferenc egyik mûve volt, a Rákóczi induló[3].

Szintén igen korai Wagner kiadvány a „PANONIA”[4]. Az ambiciózus Wagner valószínûleg kora nagy bécsi kiadóinak (pl. Diabelli) sorozatait szerette volna magyar földre átültetni. A címadásnál minden bizonnyal szerepet játszhatott Mátray Gábor Bécsben megjelent „Pannonia” gyûjteménye is, e füzeteket Wagner bizonyára jól ismerte[5]. Az elsõ pillantásra semmi közös vonás nincsen – a címen kívül – Mátray és Wagner kiadványai közt. Az elsõ a kor szellemének megfelelõ népdalgyûjtemény, a második operarészletek zongoraátiratait tartalmazza.

Vajon miért kezdett el kiadni Wagner 1840 közepén egy operaátirat gyûjteményt éppen „PANONIA” címen? hiszen azideig mindössze nyolc magyar dalmû íródott[6], és külhoni szerzõk operaparafrázisait még akkor sem indokolt ilyen címen kiadni, ha az átíró magyar zeneszerzõ. Alapos oka kellett legyen a kiadónak, hogy éppen ezt a sorozatcímet választotta.

Ismerjük Erkel elkötelezettségét a magyar opera irányában. Tudjuk, hogy elsõ operáját, a Bátori Máriát 1840. augusztus 8-án mutatták be, de a komponálást már 1839-ben elkezdte[7]. Könnyen elképzelhetõ, hogy mint fiatal házas, anyagi gondjait enyhítendõ, színházi karmesteri állása mellett szívesen vállalt más munkát is.

A kezdõ zenemûkiadó Wagner József és a kezdõ operakomponista Erkel törekvései a „PANONIA” sorozat elindításában találkoztak. Így az Erkel Ferenc kompozícióira épülõ kottasorozat és a Mátray-féle Pannonia gyûjtemény között mégis van közös vonás: a magyar zenekultúra szolgálata.

Wagner a kották formátumaként az akkoriban még divatos fekvõ (quer) B/4-t választotta (345 x 260 mm, tk. 35 X 25 cm, a vágástól függõen). A sorozat valamennyi kiadványát azonos címlappal kívánta megjelentetni.

A metszett címlap közös elemeinek leírása (kép: 285. l[ap a MZ-ben]):

Középen Pannónia igen szépen megrajzolt allegorikus képét találjuk: lebegõ nõalak, bal kezében a koronás címerrel és a jogarral.

Fölötte ívelt, díszes felirat: „PANONIA”. Az elsõ N betû fölötti jel eredete a latin kódexekre nyúlik vissza. Jelentése: az alatta levõ betût megkettõzi[8]. Még a XIX. században is használták, magyar, német, latin és bizonyára más nyelvû nyomtatványokban is, ám a jel neve akkor már feledésbe merült. Pontos használatára sem volt már semmiféle elõírás vagy szabály, de csak bizonyos mássalhangzók fölött bukkan fel. Erkel gyakran használta leveleiben és kottás kézirataiban is (vö. Begleitungs Stimen, e tanulmány elõzõ részében). Nyilván operaszövegeiben is elõfordul[9]. Jelen esetben a PANONIA elsõ N betûje feletti ismétlõvesszõ hullámvonal alakú, némileg összetéveszthetõ a hurok- és hullámvonalas díszítõelemekkel, amelyek a címet övezik.

Az allegorikus nõalak alatt két sorban az alábbi felirat van: „Wagner Józsefnél Pesten. / a’ Servitak piaczan”.

Ettõl eltekintve a címlap kétnyelvû: a bal oldalon magyar, a jobb oldalon német feliratozással.

A magyar szöveg négy sorban olvasható, mind a négy sor más-más betûtípussal: „Legkedveltebb operákból vett / MOTIVUMOKRA / készült hangmûvek gyûjteménye / ZONGORÁRA.”. A német szöveg ugyanígy, öt (lényegében négy) sorban, ám eltérõ betûkkel: „EINE SAMMLUNG / von TONSTÜCKEN über MOTIVE / aus den beliebtesten Opern / für das / PIANO-FORTE”. A feliratok körül a már említett hullám- és hurokvonalas díszítõelemeket találjuk. Mindkét felirat alatt szöveghatároló jelek, majd 19-19 vízszintes és 5-5 függõleges vonalból álló rovatok vannak. Mivel a függõleges vonalak túlérnek a vízszinteseken, így nem 18, de akár 20 kotta címének feltüntetésére is lenne hely. Az öt függõleges vonal a vízszintesek által határolt sorokat négy-négy rovatra osztja. Az elsõ, nagyjából négyzet alakú rovatba kerül majd a kotta száma: hányadik a sorozatban? A második, leghosszabb rovatba a szerzõ és a mû címe kellene hogy elférjen, míg a harmadik és negyedik rovatba a kotta árát kell írni. Ez utóbbi két rovat szintén nagyjából négyzet alakú, ám itt a 19 vízszintes vonal fölé egy huszadik is került: baloldalt f. x. p. p. jobboldalt f. x. c. m. jelzés sakktáblaszerûen, amely a forint-krajcár árat jelenti. Így tehát a harmadik rovat a forint, a negyedik a krajcár árat tartalmazza.

Szót kell ejteni a rovatrendszer fogyatékosságáról: az egyes rovatok túl rövidek és alacsonyak. Ettõl eltekintve a címlap igen gondos munka, a szép metszet okán mûvészi értéket képvisel.

A PANONIA sorozatnak mindössze két megjelent füzetérõl tudunk, amiket a következõkben ismertetek.

1. Egyveleg Bellini NORMA operájából vett motivumokra

Az elsõ füzetnek mindössze egyetlen példányáról tudunk, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének (továbbiakban ZTI) gyûjteményében a 602 174 jelzeten, a Major hagyaték kottái közül való.

Az átirat alapjául szolgáló mû szerzõjét és az átirat alapjául szolgáló mûvet itt nem szükséges bõvebben ismertetnem.

Maga az átirat 1840. június legelején jelenhetett meg: Major Ervin szokásához híven itt is felvezette a kotta címlapjára a fontosabb adatokat; ide csak két mondatot. Az egyik: „Jelezve a Honmûvész június 7-i számában (46.)”.

A hivatkozott helyen ezt a közleményt találtam:

»HANGÁSZAT. / Uj hangmû. – „Pannonia” – legkedveltebb operaból vett motivumokra készült hangmûvek gyûjteménye fortepianóra: 1-sõ füzet. – Egyveleg Bellini „Norma” operájából vett motivumokra.” Áll e’ füzet ötödfél kótaivbõl. A’ kiadás csinos, habár nem leghibátlanabb; ‘s magában foglalja Norma operájának legmelodiásabb részeit, ügyes iró által kellemes modorban egybefûzve, mellyben középszerû jártosságúak is kielégitõ mulattatást fognak találni. Szorgalmas pesti mûárusunk, Wagner Józs. ur, e’ gyüjteménynek kiadásával ismét uj érdemet szerze magának, ‘s azoknak, kik a’ mostani szellem szerint illyesekben gyönyörködnek, kedves idõtöltést szerze. – Ára ezen elsõ füzetnek 1 fr. 12 kr. pengõben. – A’ többi füzet is nem sokára világot látand.« Mindez az évfolyam 46. számának 370. oldalán.

A kotta címlapja kétnyelvû, így a mû címe is két nyelven van feltüntetve, mindkét oldalon a legfelsõ vízszintes vonal fölött, – akárcsak a füzet sorszáma és az árjelzés – de két-két sorban. „1. Egyveleg Bellini NORMA operájából vett / motivumokra 1. 12.”, és „1.^s Potpouri über Motive aus der Oper / NORMA v. Bellini 1. 12”. [1 Forint 12 krajcár].

Az átirat szerzõje nincs megnevezve (ld. melléklet).

Major Ervin erre nézve a kottára felvezetett egy másik mondatot is: „Vajjon nem Erkel F. átirata-e?”

Idézet Major mûjegyzékébõl (14. sz.): „Egyveleg Bellini NORMA operájából vett motívumokra. Zongorára. (A Pannonia címû sorozat elsõ füzete.) Wagner József cég szintén év- és lemezszám nélküli 12 lapnyi kiadványa, megjelenése azonban jelezve a Honmûvész 1840. jún. 7-i számában. Az átíró neve nem szerepel a kiadvány címlapján, azonban feltehetõen szintén Erkel Ferenctõl származhat.” (Mint a PANONIA 2. füzetében szereplõ két darab, Id. késõbb!) »A Norma dallamok agnoszkálásához W. Kienzl zongorakivonatát használtam. A Wagner-féle kiadvány 3. és 4. lapján 2 variációt találunk a Bellini opera egyik rendkívül népszerûvé vált dallama (Dell’aura tua profetica) felett. Zongoratechnikai szempontból nagyon hasonlítanak Erkel Ferenc tollára. – Halvány Bellini-hatás figyelhetõ meg Erkel Hunyadi-operájának egyik motívumában: Bellini Norma II. felv. Norma és Adalgisa kettõsében, „Si fino all’ ore” kezdettel, 4 ütem. Erkel Hunyadijában, IV. felv. 21. sz. Terzetto; a szöveges zongorakivonat 288. l[ap]. 9-12. ütem. Végül az egyveleg utolsó 28 üteme egyáltalában nem található Bellini Normájában, köztük a 19. ütem (a Wagner-féle kiadvány 12. lapján) azonos a népszerû „Meghalt a cselszövõ”-kórus egyik részletével (szöveges zongorakivonat 116. lap 9. üteme).« (19-20. oldal)[10].

Jelen írásban lehetõségig végigviszem a gondolatmenetet, amelyet Major Ervin elkezdett.

Hogy egy névtelenül megjelent átirat szerzõjét megkísérelhessük megállapítani, ehhez az átirat felrakásának módján kívül elsõsorban az átvezetõ részek adhatnak támpontot. Azok a részek, amelyek nem az átirat alapjául szolgáló mûbõl származnak; valószínû tehát, hogy az átirat készítõjének ötletei.

A formarészek azonosításához felhasználtam Major Ervin lapszéli jegyzeteit[11].

A Wagner-féle kiadványt W, a Kogel-féle Peters kivonatot P[12] 2, a Ricordi Norma kiadást R[13] betûvel jelölöm. E betûk mögött három, „per” jellel elválasztott számból álló jelzést találnak: x/y/z. Jelentésük: a kotta x-edik lapján a felülrõl számított y-odik szisztémában („sorban”) a z-dik ütemben találhatók a hivatkozott részek. Természetesen csak a minket érdeklõ átvezetõ szakaszokat hozom (szövegközti) kottamellékletként.

Az egyveleg elsõ 32 üteme azonos az opera nyitányának elsõ 32 ütemével:

W1/1/1-2/1/2=R1/1/1-2/4/1=P3/1/1-3/6/4.

Hangnem és metrum egyezik: g-moll 4/4. Tempójelzés W: Maestoso, R és P: Allegro maestoso e deciso.

Ezután 4 ütemnyi átvezetõ rész következik: W2/1/3-2/1/6. (288.. l[ap a MZ-ben])

A melléklet elsõ és második ütemének kromatikus harmóniamenete megtalálható a R15/1/1-15/2/1=P12/3/3-12/4/2, illetve R14/2/3-14/3/2=P12/1/3-12/1/5, 4-4 ütemes szakaszokban. Kivéve a legutóbbit, a hangnem mindenütt G. (Ott F.) A 4. ütem oktávmenete megfelel a R16/3/3 és a P13/4/1 ütemeinek. Itt a hangnem azonos: G-dúr. Megjegyzendõ, hogy az átvezetõ rész anyaga annak a kórusnak a bevezetõjébõl való, amely az egyvelegben is következik.

A következõ 16 ütem az opera elsõ számából való, éppúgy, mint az elõzõ bevezetõ-átvezetõ négy ütem: „Ite sul colle, o Druidi”, Oroveso és kórus.

W2/2/1-2/5/4=R17/1/1-18/2/1=P13/4/1-14/4/1.

Ez a „Dell’aura tua profetica” cavatina „Si, parlerà terribile” (Oroveso) szakasza. A hangnem és metrum egyezik. W-nél nincs új tempójelzés, az operarészletekben Andante Mosso; karakterjelzés „con devota fierezza”. Bár a metrum változatlan, W mégis újra kiírja a 4/4-et. Természetesen két b helyett itt már egy kereszt az elõjegyzés.

Az egyveleg a kavatina témájára két virtuóz változatot hoz, megszakítás nélkül.

„Variation 1” W3/1/1-3/5/3, metrum és tempóváltozás nincs. Hogy érzékeltessem a darab nehézségét, a 15-16. ütemet itt közlöm. (288. l[ap a MZ-ben])

„Var. 2 Scherzando” W4/1/1-4/4/2. A 4/4-et újra kiírja, a hangnem változatlan. Az elõzõ részek (a téma és az 1. var.) formája A, A^v, B, A^v, A. II. var. ezzel szemben A, A^v, B, A, A^v, 16 ütem helyet 20. A B rész után ugyanis itt a metszõ „Da Capo al Fine.” jelzést alkalmaz. A „Fine” jel ugyan jó helyen van (a B rész elõtt), ám az A szakaszt is meg kell ismételni, mert a Da Capo jelzés erre utasít. A variáció aszimmetrikussá vált; a szerzõ akaratából-e, avagy a másoló kényelmessége miatt, nem tudható.

Kilenc ütemes átvezetõ rész következik: W4/5/1-5/1/3. (290. l[ap a MZ-ben].)A mellékletbõl látható, hogy a 2., 4., 5., 6. és 7. ütem az elõzõ téma feje, d-g-a-h-d¹, a modulációhoz szükséges módosításokkal.

Az 1. és 3. ütem azonos. Hasonló bõvített szeptim akkordot nem találtam az operában, ám lehet, hogy ez csak sajtóhiba. (h, d¹ =g, h?)

A 8. és 9. ütem harmóniaváza a R73/4/ 1-73/4/2=P48/3/2-48/3/3 ütemeiben található, a kromatika kivételével.

A 8. ütem dallama a R179/3/1=P124/4/1 ütemek elsõ felében, a 9. ütemé a R87/1/3=P55/7/1 ütemekben. Az utóbbi a № 5. „Va, crudele, e al Dio,spietato” zenekari elõjátékából való, míg az elõbbi a II. felvonás N”. 7. duettje: „Deh! con te, con te li prendi”, Norma és Adalgisa, a lassú szakasz kadenciájának legvége. Ám ezek csak az idézett dallam inspirálói inkább, s így az még további vizsgálatra szorul.

Maga az átvezetõ rész moduláció G-dúrból Esz-dúrba.

Ezután 24 ütem következik az opera 4. számából, a „Casta Diva” kavatinából, Norma és kórus.

W5/3/1-6/4/2=R74/1/1-77/1/2=P48/3/5-50/1/2.

A metrum azonos. A hangnem W-ben Esz-dúr, az operarészleté F-dúr. A szakasz tulajdonképpen két részbõl áll.

Az elsõ Norma „Ah! bello a me ritorna” szólója, 20 ütem. W tempójelzése „piu lento.”, R-ban Allegro, P-é Allegro Moderato.

A második az ezt követõ „Sei lento, si, sei lento” kórus, amelynek jellegzetes ritmusú zenekari kísérete szerepel az egyvelegben. W tempójelzése „poco piu mosso”, R-ban Mosso, P-é più mosso.

16 ütemes átvezetés következik: W6/4/3-7/3/2. (291. l[ap a MZ-ben].)

Az elsõ négy ütem az elõzõ kórusrészlet modulatív továbbfejlesztése.

A 4-8. ütemek megfelelõjét nem találtam meg az operában, bár néhány motívumot felfedezhetünk pl. a № 5. zenekari elõjátékában, és a №. 7. kettõsében.

A 9-12. ütem azonos R133/3/4-133/4/3=P91/3/3-91/4/1 №. 6. 1. felvonás Finale „Vanne, e li cela entrambi” egy részletével: Norma C-dúr „bosszú”-áriájának bevezetõ taktusaival: „Tremi tu? e per chi? e per chi tu tremi?” szöveggel.

A 13-16. ütem csupán kadencia.

Elõjegyzésváltás következik, két bé az eddigi három helyett.

16 ütem következik az opera 5. számából „Va, crudele, e al Dio spietato” kezdetû duett maggiore részének elejébõl (Adalgisa és Pollione).

W7/3/3-8/1/4=R104/1/1-104/5/3=P67/4/4-68/3/4.

Pollione[14] „Vieni in Roma, ah! vieni”. W-nél nincs tempóváltás, csak az elõjegyzés változott, a hangnem B-dúr. Az operarészlet tempója Più moderato assai, karakterjelzés con tenerezza, hangneme Asz-dúr.

18 ütemnyi átvezetés következik : W8/1/5-8/5/2. (292. l[ap a MZ-bõl])

Az 1-7. ütem harmonizálását tekintve azonos, dallamvezetésében hasonló a R 107/1/1-107/3/1 =P70/2/1-70/3/3 ütemekhez, amelyek az elõzõ duettbõl valók; Pollione: „Adalgisa!” Adalg.: „Ah! mi risparmi tua pietà, maggior cordoglio.” Poll.: „Adalgisa! e vuoi lasciarmi...”. Az operarészlet és az egyveleg hangneme változatlan.

A 9-14. ütemben szintén az elõzõ duett témájának változatát halljuk, B-dúr helyett D-dúrban (elõjegyzésváltás!).

A 15-18. ütemek már a következõ részlet bevezetõjébõl valók: a 16. ütem: W8/4/5=R31/4/1-2=P21/1/1-2, ugyanez a 15. ütemre is áll. A 18. ütem: W8/5/2= R31/4/4=P21/1/4, mindegyik zenekari rész.

19 ütem következik a №. 2. kavatinából „Meco all’altar di Venere”, Pollione, az idézett szövegkezdettel.

W8/5/3-9/5/1=R33/1/1-34/4/2=P21/2/1-22/3/1.

W tempójelzése változatlan, hangneme D-dúr. Az operarészlet tempójelzése Moderato, hangneme C-dúr. Az egyveleg zongoraszólama a fafúvós hangszerek jellegzetes kísérõfigurációit emeli ki, tömörebb basszussal.

17 ütemnyi kadenciafunkciójú átvezetés következik: W9/5/2-10/5/5: (293. l[ap a MZ-bõl])

Hasonló részt nem találtam az operában. Bár az 1-4. ütem figurációi jellegzetesek, ám teljesen zongoraszerûek – a kíséret viszont sematikus: I–IV–V–I. A 4-8. ütem az elõzõ négy variációja, még virtuózabb jobbkéz szólammal. A 9-10. ütem egyéni oktávmenete bizonyosan nem Bellini-hatás. A 11-13. és 16-17. ütemnek nincs különösebb tematikus tartalma, csupán lezárás és elõkészítés.

Annál érdekesebb viszont a 14-15. ütem!

Tegyük egymás alá a hivatkozott két ütemet, a Hunyadi-nyitány gyors részének elejét, a Bánk bán „Hazám, hazám” ária minore-maggiore közti zenekari átvezetõ ütemeit, és a Bánk–Tiborc kettõs sóhaj-motívumát! (294. l[ap a MZ-bõl])

Ez nem Bellini-hatás, ez Erkel hangja.

Az átvezetés után 48 ütem következik a Norma 7. számából „Deh! con te, con te li prendi” Norma és Adalgisa.

W11/1/1-12/1/3=R 182/1/1-184/3/5=P 126/3/1-128/2/2.

„Si fino all’ore, all’ore estreme”, Norma és Adalgisa. A visszatérést idézi az egyveleg. A tempójelzés W-nél Vivace, a metrum 2/4-re változik, a hangnem G-dúr. Az operarészlet tempója Allegro, a metrum 2/4, a hangnem F-dúr.

Ezután az egyvelegben egy különleges Da Capo jelzés van, primo-secondo ismétlõjel helyett. A primo résznek megfelelõ 8 taktus: W12/1/4-12/2/3.

A W12/1/4-12/1/7=R184/3/2-184/3/5=P128/2/3-128/2/6.

A W12/1/8-12/2/3=R181/4/1-181/4/4=P126/2/4-126/2/7.

A „si fino all’ ore” 48 taktusa ismétlõdik. Meg kell jegyeznem, az operában ugyanez az ismétlés megvan, de az egyveleg „primo” részének nyolc üteme helyett csak öt ütem visszavezetés van, és a visszatérés befejezése is más az operában.

A „secondo”-n kezdõdõ Coda 31 ütem: W12/4/4-12/5/8 (295. l[ap a MZ-bõl])

Ilyen rész nincs az operában.

Különösen érdekes a Major Ervin által kiemelt 16-18. ütem, amely a „Meghalt a cselszövõ” kórus egy részével azonos. (296. l[ap a MZ-ben])

Nem tartozom az operairodalmat behatóan ismerõk szerencsés táborába, így az összehasonlító elemzést megnyugtatóan lezárni nem tudom; azt hivatottabbakra hagyom. A további munka immár egyszerûbb, hiszen az egyveleg szóbajöhetõ összes formarészét teljes terjedelmében mellékeltem [a MZ hivatkozott számában].

Érdemes lenne ezeket összevetni pl. a Bátori Mária partitúrájával is.

Nézetem szerint azonban mára feltárt két azonosság is elegendõ ahhoz, hogy Erkel szerzõségét feltételezhessük.

Erre egyébként másik közvetett bizonyíték a darab zongoratechnikai nehézsége is, amely sokszínûbb a korban megszokottnál.

Kérdés, hogy Erkel miért nem vállalta ezt a mûvét, miért nem íratta rá a nevét a kottára, mint az átirat szerzõje? Véleményem szerint a megoldás a darab mûfajában rejlik: „egyveleg”, csak így simán egyveleg. nem „Phantaisie”, „Réminiscence” vagy „Paraphrase”, még csak nem is „Transcription”. Tehát a darab szerzõje nem kívánt magasabb mûformát létrehozni, és ezt a címben deklarálta. Erkel akkoriban már rangosabb muzsikus volt, minta szabadalmazott egyveleggyárosok, így érthetõ, hogy nem adta a nevét egy napi használatra iparszerûen elõállított mûfajhoz.

Meg kell állapítani, hogy a Norma egyveleg ízléssel összeállított darabja mûfajának, mondhatni kiemelkedõ minõségû; megfelelõ elõadásban a pódiumon is megállja a helyét. Ám nem több egyvelegnél, nem lépi túl a mûfaj adta korlátokat.

Érezni lehet a mûben némi egyenetlenséget, zongoratechnikai szempontból. Elejétõl a „Dell’ aura tua profetica” II. variációja végéig, és a „Meco all’ altar di Venere” szakasz a kadenciával egy fantáziában is megállná a helyét. Mintha a többi részben engedményekre kényszerült volna a „középszerû jártosságúak” irányába. Kiadói óhajra?

Erkel már jó ideje rendszeres szereplõje a hangversenyéletnek. Sokszor kísért énekeseket, így a Norma részleteit is bizonyára többször játszhatta. 1839. IX. 17-én, Gyulán, egy jótékonysági hangverseny 2. számaként Erkel József „Magány dal Normából”-t énekelt bátyja, Ferenc zongorakíséretével[15]. Ez csak a „Meco all’ altar di Venere” lehetett – amely az egyveleg egyik legkidolgozottabb része.

Korabeli források egyöntetûen kiemelik Erkel gyönyörû zongorahangját, amelyet zenekarhoz hasonlítottak. Ehhez nem csak kifinomult billentéskultúrára volt szükség. Arra is, hogy túllépjen a kivonatok szimpla zongoraszólamán, improvizálja, vagy éppen megkomponálja az igényes kíséretet, fõleg különleges alkalmakra.

Fontos, hogy az egyveleg több részlete is erõteljesen kiemeli a zenekari kíséret jellegzetességeit – talán nem véletlenül. Elõbb játszotta a szerzõ a darab részleteit kíséretként, minthogy összeállt volna az egyveleg?

Ez magyarázat lehet az említett zongoratechnikai mozaikszerûségre, ti. ha a darab különféle részei különbözõ idõpontokban keletkeztek volna.

Biztos az is, hogy ha elég idõ állt volna rendelkezésre, kiérleltebb darab születik. Nyilvánvaló, hogy határidõre, sietve kellett komponálni, s emiatt nem volt mód magasabb mûformát létrehozni. Talán emiatt maradt a szerzõ anonim.

Mindenesetre tény, hogy ez az egyveleg soha többé nem jelent meg, sem a szerzõ nevével, sem anélkül.

Van egy harmadik közvetett bizonyíték is Erkel szerzõségére: az, hogy a „PANONIA” második füzete Erkel átiratot tartalmaz.

2. Emlék Ernstre Elegie ‘s Capriccio Zongorára alkalmaz: Erkel F.

A PANONIA második füzetének elsõ kiadásából szintén csak egy példány ismeretes, a ZTI Major hagyatékában, száma 602 183.

A második füzet címlapján van egy apró eltérés az elsõ füzethez képest. A kiadó megnevezése fölött és az allegorikus nõalak alatt, a két rovatrendszer közti üres helyre 15-17 mm hosszú és 3,5 mm magas trapéz alakban elhelyezkedõ vonalkázás került; hasonló ahhoz, amit a postai csekkeken találunk, de annál sûrûbb. Elõtte díszes N^o megjelölés, úgy, hogy az N jobb szárából egy díszítõinda nõ ki, körülölelve a vonalazást is. Nyilván erre a vonalazásra kell ráírni minden egyes kotta esetében, hogy a címlap mögött hányadik füzetet találjuk. Természetes, hogy csak a második füzet megjelenése után van értelme ennek a jelzésnek, de akkor már elengedhetetlen.

A füzet címét így próbálták beírni a megfelelõ rovatokba: ,2. Emlék Ernstré (nyilván Ernstre) Elegie ‘s Capriccio Zongorára alkalmaz: Erkel F. 1. 12.” (egy forint 12 krajcár). Ugyanez németül:. „2. Erinerung an Ernst. Elegie & Capric. f. d. P. F. über tr. v. F. E. 1. 12.” Látható, hogy a cím csak rövidítve fért el az igen szûkös helyen.

Major Ervin megjegyzései: „E sorozat 1. számára Honmûvész 1840. jún. 7-i száma jelzi! / E 2. szám jelzése a Der Spiegel 1845. aug. 15-i / számában”.

A jelzett helyen az 532. oldalon ez található:

»Musikalisches. Wem ist nicht das herrliche Capriccio von H. Ernst „der Karneval in Venedig” noch im frischen Andenken ? Dieses so anziehende Tonstük, das uns den berühmten Virtuosen vor Allem so lieb und werth machte, das bei jeder Gelegenheit so stürmisch verlangt u. Wiederholt werden musste, ist nun als angenehmes Souvenir für das Forte-Piano im Druk erschienen. Hr. Kapellmeister Erkel sezte es mit grosser Gewandtheit für dieses Instrument, was schon sehr dafür spricht, und es ist nun Jedermann in den Stand gesezt, diese einschmeichelnde Melodie zu spielen, oder sich vorspielen zu lassen. Zu haben in Jos. Wagners Kunsthandlung, auf dem Servittenplaz, à 1 fl. Conv. Münze.

A közlemény tévesen adja meg a kotta árát, és nem szól egy szót sem a füzetben elsõ darabként szereplõ Elégiáról. Valószínû, hogy ez mindössze egy elõzetes híradás volt a kottáról, és így a recenzens azt nem is láthatta még. A kotta tehát valamivel késõbb jelenhetett meg, immár 1 forint 12 krajcár áron, kiegészítve az Elégia átiratával.

A minden zenei eseményt gondosan nyilvántartó Honmûvészben nincsen tudósítás e kotta megjelenésérõl, legalábbis az 1840-es évfolyamban, ezt ugyanis végignéztem.

Az átiratok alapjául szolgáló mûvek szerzõje Heinrich Wilhelm Ernst (1814. V. 6. – 1865. X. 8.) brünni születésû német hegedûmûvész és zeneszerzõ. Bécsben Mayseder és a pesti születésû Böhm József (1795-1876) tanítványa. 16 éves korától világjáró virtuóz. Párizsban Liszt, Chopin, Berlioz köréhez tartozott[16]. Magyar tematikájú kompozíciót is írt. (Op. 22.)

A „PANONIA” 2. füzetében szereplõ elsõ átirat alapjául Ernst Elegie címû mûve szolgál: Op. 10. No. 3. „Elégie sur la mort d’un objet chéri”. Kottája elõször a lipcsei Hofmeister cégnél jelent meg 1838-40 között. Hallatlan népszerûségére jellemzõ, hogy Pazdirek (E. 148. old.) 36 kiadót sorol fel, ahol a darab eredeti, hegedû-zongora formája megjelent. Ebben nincsenek benne az utánnyomások, a második, többedik kiadások, és a katalógus megírása után megjelent kiadások sem! Ezenkívül a következõ átiratokat sorolja még fel: az Elégia szólóhegedûre két kiadónál, zongorára tíz, harmóniumra kettõ, orgonára egy kiadónál, hegedûre orgonakísérettel két kiadónál jelent meg. Két zongorára vagy physharmonica- (harmónium-) zongora duóra három kiadó, brácsára zongorakísérettel öt kiadó, csellóra zongorakísérettel nyolc, ua. orgonakísérettel egy kiadó; zongorakísérettel fuvolára öt, oboára két, klarinétra három, kürtre két, vadászkürtre egy, tenorkürtre egy, kornettre vagy trombitára két kiadó jelentette meg. Egy-egy kiadása van még két hegedûre, egy hegedûre két zongora kíséretével, hegedû-brácsa-zongora és hegedû-cselló-zongora, fuvola-hegedû-zongora és két hegedû-cselló trióösszeállításokra, két hegedû-brácsa-zongora, két hegedû-cselló-zongora és hegedû-brácsa-cselló-zongora kvartettekre; zongoraötösre két hegedûvel, fuvola-kornett-két hegedû-zongora, kornett-vonósnégyes-zongora összeállításra és még egy, zenekarra is! Megjelent harsonára és trombitára, valamint fuvolára és két klarinétra is, zenekarkísérettel.

Sajnos, ebbõl a kottadömpingbõl közgyûjteményeink alig részesedtek: egyetlen példány egy physharmonica-zongora átiratból található a Liszt Ferenc Múzeumban RGy 1864 jelzeten: George Lickl mûve[17], Az eredeti mû elsõ kiadását nem sikerült megszereznem, egy utánnyomásból elemzem Ernst mûvét.[18]

Az Elégia hangneme c-moll, tempójelzése Adagio melancolico ed appassionato, metruma 12/8, terjedelme 75 ütem.

A formarészeket nagybetûkkel jelölöm, mellette zárójelben a formarész terjedelmét, majd kurzív betûtípussal a vonatkozó megjegyzéseket.

Bevezetés (1 ütem) a hárfázó zongorakíséret elõlegzése.

A (4 ütem), B (4 ütem) B az A-nak távoli rokona, C (6 ütem) C 5-6. üteme a 3-4. ismétlése egy kisterccel lejjebb, kis módosítással.

A^v1 (4 ütem), C^v1 (6 ütem) dallamvezetésben térnek el az A-tól és C-tõl, B^v1 (5 ütem) harmadik üteme eltér a B-étõl, negyedik üteme a harmadik variánsa egy szekunddal lejjebb, míg az ötödik a negyedik ismétlése kisterccel lejjebb. Kadencia párhuzamos hangnem felé: Esz-dúr.

D (7 ütem) a 3. ütem az elsõ ismétlése egy oktávval feljebb, a 6. és 7. az 5. ismétlése egy-egy szekunddal lejjebb.

E (8 ütem) a 4-6. ütem az 1-3. ismétlése módosított kadenciával, a 7. és 8. moduláció, akkordszekvencia.

F (5 ütem) a 3-4. ütem az 1-2. variánsa, az 5. azonos az E elsõ ütemével. Vissza az alaphangnembe.

A^v2 (4 ütem), C^v2 (6 ütem) más kíséret: hárfa helyett akkordok, a dallamvezetés hasonló az elsõ variánsokhoz. Kadencia maggiore felé – C-dúr.

A^v3 (4 ütem), A^v4 (4 ütem) az elsõ ütemek az elsõ variáns fordulatát idézik, ám az expozíció és a visszatérés variánsaihoz képest a dallam felfelé törekszik. Csúcspont.

D^v (4 ütem), A^v5 (4 ütem) Coda: a D^v pontosan megfelel a D elsõ négy ütemének, csak itt a 3-4. ütem oktávval lejjebb ismétlõdik; az A^v5 a téma váza, tremolókísérettel.

A formán belüli finomabb motivikai összefüggések elemzésére itt nincs lehetõség, de mindezt az olvasó, Erkel átiratát meghallgatva, kottamelléklet nélkül is megteheti.

Erkel a darabot minden különösebb változtatás nélkül tette át zongorára, a Wagner-féle elsõ, 1840-es kiadás legalábbis ezt tanúsítja: ütemszámra egyezik az eredetivel. Ám a hangzás szinte kinyílik; a chopini ihletettségû eredeti darab mintha csak azért keletkezett volna, hogy zongorára átírják.

A PANONIA 2. füzetének 2. darabja a Capriccio. Ernst ezt a kompozícióját jó ideig érlelte, rendszeresen játszotta koncertjein, ám nem adta ki, csak 1844-ben, a lipcsei Fr. Kistner cégnél. Ebbõl az 1405. (hegedûszólam), illetve 1406. (kíséret) lemezszámú kottából egy példány van ZTI Major hagyatékában 602 171 jelzeten.

A belsõ, francia nyelvû címlap bõvebb szövege a következõ: „Le Carneval de Venise. / VARIATIONS /BURLESQUES / sur la Canzonetta: / «cara mamma mia» / pour le Violon principal / AVEC ACCOMPAGNEMENT /de Quatuor et de Contre-Basse où de Piano / composées / et trés respectueusement dédiées / À SA MAJESTÉ / Le Roi de Danemark / par / H. W. ERNST. / Oeuv. 18.”, az ár és a kiadó.

A 3. oldalon Ernst elõszava olvasható: „VORWORT. / Als ich diese Variationen über ein Thema, welches auch Paganini variirt hatte, komponierte, dachte ich nicht daran, sie jemals zu veröffentlichen. Ich hatte bloss die Absicht, ein Stück für meine Concerte zu besitzen, dessen Form und Character es erlauben, einen Theil derjenigen Paganini’schen Schwierigkeiten anzuwenden, die mir in jeder andern Compositionsgattung angebracht, unpassend, und nur Mangel an Geschmack und Originalität zu beurkunden scheinen würden.

Da jedoch in neuerer Zeit verschiedene un vollkommene Arrangements dieser Variationen erschienen sind, und mehrere Künstler undelikater Weise dieselben öffentlich vortrugen, ohne dabei meinen Namen zu nennen! so habe ich mich endlich veranlasst gefunden sie dem Drucke zu übergeben, und ich erkläre dabei: dass diese Gegenwärtige Ausgabe meiner Variationen Vollständig, und die erste ist, welche mit meiner Einwilligung veröffentlicht wird. / H. W. Ernst.”

Erkel nem volt „undelikát” mûvész, hiszen a Wagner-féle elsõ kiadáson éppúgy, mint az összes késõbbin, feltüntette Ernst nevét, mint szerzõét, s magát szerényen csak mint átdolgozót említi.

Pazdirek a Capriccio hegedû-zongora változatának 13 kiadóját említi, hegedû vonósnégyes és bõgõ kísérettel négy, zenekarival két kiadónál található. Zongora szóló átiratot három kiadónál említ, azonban Erkel mûve nem itt szerepel, l. Erkel kompozíciói közt. Zongora négykezes átirat is íródott, ez két kiadónál jelent meg.

Az Elégiánál jóval kevesebb kiadás a darab horribilis nehézségével magyarázható, de ez nem jelenti azt, hogy a közönség körében ne lett volna népszerûbb annál. Hallgassuk, mit ír Berlioz, a kényes ízlésû, szigorú kritikus: „... Ernst egyáltalán nem retteg a színházaktól, a hatalmas termektõl, a nagyközönségtõl, a tömegtõl. Sõt, ellenkezõen, szereti mindezt, és Liszthez hasonlóan sohasem tûnik olyan hatalmasnak, mint amikor kétezer hallgatót kell megzaboláznia. Ha már eleve is nem lettem volna bizonyos ebben, meggyõztek volna a szentpétervári színházban rendezett hang versenyei. Felejthetetlen volt, amidõn oly szenvedélyes és oly mesterien fogalmazott mûveit a maga emelkedett stílusában eljátszotta, aztán pedig a Velencei karnevál dallamára írt variációkkal elbúcsúzott forrón tapsoló hallgatóságától. Mert ilyet írni Paganini után, anélkül, hogy utánozta volna. Ebben az emelkedett ízlésû fantáziában a szerzõ szeszélye oly ügyes és gyors módon keveredik egy csodálatos mechanizmus szertelenségével, hogy az ember a végén abbahagyja a csodálkozást, semmin sem ütközik meg többé, tûri, hogy elringassa a velencei dallam egyhangú kísérete, mintha a szóló-hegedû már ott se volna, se nem árasztaná legváltozatosabb színû, rendkívül szórakoztató és lépten-nyomon meglepõen szökellõ dallam-zuhatagait. Ebben a különös, állandóan dallamdús erõmutatványban, amelyet Ernst látszatra esetlenül és közönyösen játszik el, mindenkor elvakítja és lebilincseli a közönséget. Olyan, mint aki gyémántokkal labdázik...”[19]

A múlt században a Capriccio a nagy hegedûsök állandó repertoárján szerepelt, mára kényelmes elõadóink óvakodnak megszólaltatásától...

Ernst mûvének elsõ kiadása 29 ütemnyi 4/4-es bevezetõvel kezdõdik, a tempójelzés Andante spianato – szándékos utalás Chopin mûvérei”. A hangnem B-dúr, ám amikor a szólóhangszer – négyütemnyi zongora (vonósötös) kezdés – után megszólal, kiderül, hogy minden húrja félhanggal feljebb van hangolva: scordatura f²-b¹-es¹-as. Két 8 ütemes ismételt strófa következik, majd a 25. ütemtõl a szólóhangszer kadenciát játszik. Az utolsó két ütemben a zongora (tutti) határozott akkordokkal lezárja a formarészt. Kezdõdik a karnevál: a tempó Allegretto, 6/8. Két ütem pizzicato bevezetés után megszólal az ismert 16 ütemes téma, amelyet nem kevesebb, mint 25 virtuózabbnál virtuózabb változat követ, megszakítás nélkül; öt (tulajdonképpen négy) ütemes Coda zárja a darabot. A hegedûszólam egymaga 12 oldal terjedelmû!

A zongoraszólam – amely helyettesíthetõ vonósötössel – ennél jóval soványabb: a bevezetés két oldal ugyan, ám a változatok kísérete változatlan lévén speciális ismétlõjelet alkalmaz, kiírva. Így mindössze 22 ütembõl áll a kíséret, ami egy oldalon elfért. (301. l[ap a MZ-ben])) A kísérõszólam + szóló partitúra 1-3-ig, a hegedûszólam 4-15-ig oldalszámozott.

A bevezetõnek nincs sok köze a témához, bár a 20/a, 21 és 24. ütemben felbukkan a téma 9. és 13. ütemének zenéje.

Nem lehet tudni, Ernst játszotta-e variációinak fent leírt 1844-es bevezetését már 1840- ben is – magam részérõl ezt valószínûtlennek tartom. Mindenesetre Erkel zeneszerzõi nagyságáról vall, hogy mennyivel alkalmasabb bevezetõ az általa alkalmazott Elégia az Ernst-féle spianato-nál, már csak hangnemi (c-moll–C-dúr) és karakterbeli kontrasztja miatt is. Másrészt az Elégia önmagában sokkal kevésbé hatásos, mint a Capriccio-val együtt; tételpárban kölcsönösen erõsítik egymást.

Azt sem lehet tudni, Ernst pesti koncertjein 1840-ben milyen formában játszotta el Capriccióját[20]. Erkel 1840-ben kiadott átirata mindenesetre különbözik Ernst említett 1844-es eredetijétõl, hangnemében is: C-dúr, Ernst B-dúrja helyett, ezenkívül rövidebb is – Ernsté 25, míg Erkelé 9 variációból áll: az elsõ 435 (ism. 451), a másik csak 152 ütem. Ám a felszíni eltéréseken kívül túl sok a hasonlóság ahhoz, hogy Erkel darabját önálló, Ernstétõl független kompozíciónak nevezhessük.

Vegyük sorra Erkel darabjának változatait, és hasonlítsuk össze Ernst variációival[21]. Az apróbb dallamvezetésbelí, harmóniai különbségeket nem említem.

A téma természetesen .majdnem hangról hangra azonos, éppúgy kétütemes bevezetõje.

I. variáció: Ernst kiadásának VI. variációjával majdnem azonos a 4. és 8. ütemben a III. variáció megfelelõ ütemei hasonlóak. A 10., ill. 14. ütemekben lévõ fordulat Ernst X. var. 3. és 7. ütemében van; hasonló ritmus viszont a XV. var. 10. és 14. ütemében. Jellemzõek az elõkeszerû harminckettedek, majd harmincketted skálák, lefelé és kromatikusan.

II. variáció: Ernst kiadásának XX. variációjában találunk hasonló jellegzetes regiszterugrásokat. Egyébként az 1. és 5. ütem Ernst IV., a 2. és 6. Ernst V., a 3., 4. és 16. Ernst XIV., míg a 9. és 13. Ernst XV. variációinak megfelelõ ütemeire emlékeztet. A 7-8. és a 11-12. ütemek egyaránt a XIV. var. 3-4. ütemére emlékeztetnek, igaz, más-más regiszterben. A 10. és 14. ütemnek leginkább a Téma felel meg. A flageolet imitáció és a triola repetíciók variációja.

III. variáció: Az 1-3. ütem azonos Ernst XVIII. var. 9-11., ill. 13-15. ütemeivel. A 4-8. ütemben Erkel megfordítja ezt a figurációt. A 9-11. ütemben Erkel Ernst XIV. var. 9. ütemének tizenhatod trioláiból sokkal zongoraszerûbb passzázst alkot, majd a 12-16. ütemben ezt fordítja meg, hasonlóan a 4-8. ütemekhez. A lefelé, majd felfelé tartó tizenhatod, majd tizenhatod-triola figurációk tercekkel és repetícióval társulnak. Az egyik leginkább zongorára illõ változat.

IV. variáció: 1-8. taktusa Ernst V. variációjának elsõ felére, míg 9-16. üteme Ernst XXIV. változatának elsõ felére emlékeztet. Az oktávok, az ugrások és duplafogások természetesen a zongora lehetõségeihez képest módosultak.

V. variáció: 1-8. taktusa megfelel Ernst XVIII. var. 1-8. ütemeinek, a dallamvezetés és a fekvés is azonos, csak a zongora oktávokat fog. A 9-10., 13-14. ütemeket Ernst III. és VIII. variációinak megfelelõ ütemeire lehet visszavezetni, míg a 11-12., 15-16. ütemek megfelelnek Ernst III. var. azonos ütemeinek. Gyors ugrásai miatt az egyik legkényesebb rész.

VI. variáció: 1-8. ütemének dallamfordulatai Ernst Témájából, mások a XII. variációból, de leginkább a XVI.-ból valók. Ez utóbbi hármasfogásokból áll – kantiléna, nem virtuóz! – Erkel piano arpeggio-kat kombinál a néhol kettõsfogással dúsított dallammal. 9-16. ütem 9. és 13. üteme halványan emlékeztet Ernst IX. var. 1. ütemére, ám pontos megfelelõje nincs. A 10. és 14. taktus sóhajmotívuma azonos Erkel I. var. azonos ütemeiben leírtakkal. A 11-12. és 15-16. ütemhez hasonló oktávmenet található Ernst IX. var. azonos ütemeiben, ám ott az irány felfelé, Erkelnél lefelé mutat, gondolom, pusztán hangszerszerûségi okokból.

VII. variáció. Az 1-3., 5-7., 9. és 13. ütem szinte azonos Ernst VII. variációjának megfelelõ ütemeivel, míg a többi hasonló ugyan, de eltér dallamvezetésben, vagy irányultságban. A hegedû hármasfogásait Erkel nehezebb, igen kényelmetlen arpeggiókkal helyettesítette, míg az ezekkel váltakozó gyors hármashangzat bontásokat Ernsttõl eltérõen a teljes változat folyamán kétütemenként végig játszatja, ismételteti. Ez a változat mindkét hangszernek talán a legnehezebb.

VIII. variáció: 1-8. üteme azonos Ernst XXV. variációjának 1-8. ütemeivel. Erkel hatásosan utánozza a hegedû pizzicato meneteit. A 9-11. ütem passzázsa Ernst III. var. 9. ütem továbbfejlesztett változata, a 12. ütem egy terc glissando felfelé, ilyen Ernstnél nincs. A 13-16. ütemben ismét hallhatjuk [az] Erkel III. variációjának 4-8. ütemében leírt figurációt, fordított irányban. Ehhez hasonló egyébként Ernst XVIII. var. 13. üteme, lefelé tartó tizenhatod trioláival.

IX. variáció: 1-8. ütem majdnem azonos Ernst XII. var. 1-8. ütemeivel: tremoló fölött kell dallamot játszani. A 9. és 13. ütem Ernst VIII. var. azonos ütemeire emlékeztet. A 10- 12. és 14-16. ütemek terccel kombinált oktávmenete teljesen zongoraszerû, ám nyomait megtalálhatjuk Ernst XIII. variációjának 11. ütemében.

A Coda végül Ernstnél 4 (5) ütem, míg Erkelnél bõvebb 6 (7) ütem. Mindketten az utolsó variáció 16. üteme fölé írták ki a Coda megjelölést, az így adódó ütemszámot tettem zárójelbe. Erkel Codája virtuózabb.

Végül meg kell említenem azt is, hogy Erkel egyáltalán nem szerepelteti a bal kezet, csak mint kísérõt. Minden akrobatamutatványt a jobb kéznek kell végigszenvednie, elképesztõen változatos nehézségeket pihenés nélkül, szinte leltárszerûen egymásután. Egyedül a Codában játszhat a bal kéz két kis futamot – a jobb kézzel unisono...

Mindez arra mutat, hogy a Capriccio sem más, mint Ernst akkori, 1840-es improvizációjának zongoraátirata, amit Erkel Ernst 1840. évi pesti koncertjein hallott (esetleg kísért) az Elégiával együtt. Amíg Ernst korabeli kéziratait, vázlatait nincs módunkban tanulmányozni, nem kizárható az sem, hogy Erkel tömörítette Ernst változatait, ám kevéssé valószínû, hogy lényegeset hozzátett volna. (Hacsak Ernst nem használta fel Erkel 1840-es kottáját 1844-ben, mûve kiadásához!...)

Ennek ellenére a darab jelentõsége túlmutat egy közönséges átiraton. Nem valószínû, hogy Erkel ismerte Schumann Op. 3. és Op. 10. Paganini átiratait. Nem biztos az sem, hogy ismerte Liszt Paganini-etûdjeinek elsõ fogalmazványát, amely csak 1840 végén jelent meg, késõbb mint Erkel átirata. Ám ha ismerte is ez utóbbiakat, ez semmit sem von le a Capriccio értékébõl.[22]

Most vegyük sorra az Elégia és a Capriccio [kéziratos] forrásait.

Gyulán, az Erkel Ferenc Múzeum raktári anyagában van egy dupla fólió, amely nemrég még ki is volt állítva. Mérete 278 x 362 mm, a kottavonalak hossza 210 mm, a legalsó kottavonaltól a legfelsõig mért távolság 271 mm, 20 soros partitúra vonalazással. Annak idején a fóliót restaurálták, a hiányokat, roncsolásokat a hajtásnál és a sarkoknál kiegészítették. Leltári száma 83.193.1. (308. l[ap a MZ-ben]).

Az 1/a oldalon Erkel kézírása található, a többi oldal üres.

Az 1/a oldal leírása: az oldal tetején „der Carneval” felirat, jellegzetes aláhúzással, amely azokra a kapcsokra emlékeztet, amelyekkel a szisztémák elején a sorokat szokás összevonni. A sorok felett, elõl „Allegretto” tempójelzés, az elsõ két sor elõtt „Thema” megjelölés. Ezután háromszor két sor következik, nyilván zongorára, violin és basszus kulcsok mindháromszor kiírva. Metrumjelzés az elsõ sorban a kulcsok után 6/8, mindkét kéznek. Az elõjegyzés két bé, a harmadik sorban már nincs kiírva. A kéttaktusnyi balkéz bevezetés után ismételt négy ütem, a téma elsõ fele következik, Erkel ismétlõjelet alkalmaz. Ezután ismét négy ütem következik, Erkel ezt is ismételteti. A negyedik ütem mára harmadik sorban van, itt balkéz szólam már nincs. Erkel beírt még három ütemet a jobbkéz szólamba, ez tk. a téma 13-15. üteme lenne, ezt azonban tintamaszattal érvénytelenítette. Nyilván e helyett írta be az ismétlõjelet. Ám így a téma d² hanggal fejezõdne be..., ami csak félzárlatnak felelne meg. Ezután az egész vázlatot három erõteljes tintakereszttel áthúzta.

A Carneval vázlata alatt nagyméretû betûkkel a következõ felirat áll: „Begleitungs Stimen / zu Field’s Concert / in C dur. / Franz Erkel.” Tehát az erõs partitúra lapokat védõ-gyûjtõborítónak használta. Kérdés, hogy mikor?

Ernst az Elégiát és a Capriccio-t 1840. májusában mutatta be Pesten.

Erkel Field C-dúr versenymûvét („L’incendie par l’orage” № 5.) 1839. március 24-én játszotta. Már 1836. Xl. 2-án is játszott Field versenymûvet, vlsz. ugyanezt[23].

Talán a feleslegessé vált partitúra borítót használta fel a vázlat rögzítésére. Az is lehetséges, hogy az elrontott vázlatot tartalmazó erõs lapot használta a zongoraverseny elfekvõ kottájának csomagolására. A fólión levõ vázlat és a címfelirat keletkezési sorrendjét ma már bajos volna megállapítani, ám ez talán nem is annyira lényeges, legalábbis a jelen írás szempontjából[24].

Az ugyanis szinte bizton állítható, hogy a Capriccio vázlata Ernst elõadásának hatása alatt keletkezett. Miért választotta volna egyébként Erkel épp a B-dúr hangnemet? Amely sokkal elõnytelenebb zongoratechnikai szempontból, mint egy sok bés hangnem, vagy a végleges C-dúr. Tehát ez a vázlat közvetlenül Ernst hangversenye után íródhatott. Ezen a 13, ismétlésekkel 21 (tk. csak 10, ill. 18) ütemnyi témavázlaton túl nincs több autográf a közgyûjteményekben.

Van viszont két egykorúnak tartott kéziratos másolat: egy az Elégiáról, ZTI Major hagyaték 2/76. sz. alatt[25], és egy a Capriccio-ról, Liszt Ferenc Múzeum ZF Ms mus 503. számon.

Az Elégia címlapja: „Elegie / von / Ernst / für das Piano forte übertragen von / Erkel”. A darabot 6 oldalnyi 10 soros B/4-es, quer, vékony, szürkés színû papírra írta az ismeretlen másoló. A másolat az elsõ kiadásról készült, tehát valóban korabeli. Ezt az 59. ütem második negyed (tk. 4. 5. 6. nyolcad) balkéz g-mollbeli hatodik fokú szeptímakkordja bizonyítja (esz, g, b,d¹), amely a késõbbi összes kiadásban elsõfokú kvartszekszt, Ernst eredetijének megfelelõen (d, g, b, d¹). Hogy Erkel látta volna-e ezt a kéziratot, nem állíthatom; van a másolatban jó néhány idegen kéztõl származó bejegyzés, elõadási jel. Sõt, van oldal, ahol háromféle pedáljelzés van (l. 304-5. l[ap a MZ-ben]). Azonban a másolatban van néhány olyan eltérés az elsõ kiadáshoz képest (ligatúra hiány, elõadási jel ki nem tétele stb.), ami kizárja azt, hogy ez a kézirat kiadói példány lett volna. A kézirat származási helyérõl, azonkívül, hogy a Major hagyatékból került ki, nem tudunk.

A Capriccio címlapja: „Der Carneval in Venedig / von / H. W. Ernst / für das / Piano-Forte. / übertragen / von / Franz Erkel”. A darabot 10 oldalnyi 10 soros B/4-es quer sárgás kottapapírra írta ismeretlen másoló. A másolat még 1860 elõtt készült, mert szerepel benne a IX. variáció, ez a Rózsavölgyi kottából már kimaradt. A másolat – az elõzõtõl eltérõen – nem túl gondos. Számtalan elõadási jel, ligatúra hiányzik belõle, úgyhogy szinte megállapíthatatlan, hogy Wagner elsõ, vagy második kiadásáról írták-e le. Itt is több kéz javításai találhatók (ld. 306-7.l[ap a MZ-ben])mellékletben!). Ez a másolat sem lehetett kiadói példány, pl. azért sem, mert az I. var. 1-4. üteme hiányzik...

A kéziratot Szablya-Frischauf János ajándékozta a Zenakadémiának 1944-ben (306– 7. l[ap a MZ-ben]).

A kéziratos másolatok közül tehát az Elégia és a Capriccio is bizonyosan Erkel életében készült.

Vegyük sorra az Elégia és a Capriccio kiadásait.

I. kiadás: Wagner Józsefnél, 1840-ben.

A kotta a fejezet elején ismertetett metszett címlappal jelent meg. A füzet 1-13-ig számozott kottaoldalt tartalmaz, lemezszám vagy betûjelzés nélkül. Az elsõ oldalon a kotta fölött a következõ felirat: „ERINNERUNG A N H. W. ERNST. (hullámvonalban haladó nagy antikva díszes kitöltésû kövér betûkkel) / Introduktion (:Elegie v. H. W. Ernst:) und Capricio über das beliebte Thema / Der Carneval in Venedig, für das Piano-Forte übertragen (ez a két sor írott betûkkel) / von (kicsi antikva) / Franz Erkel (nagy fekete kövér antikva) / Verlag u. Eigenthum des Jos. Wagner in Pesth (kicsi antikva).

A kotta kõnyomat, látszólag ugyanaz készítette, mint aki a Norma egyveleg grafikáját[26] (Mauer Fülöp?[27]). Korrekt munka, elég kevés hibával – ezek fõleg hiányzó ligatúrák és módosítójelek. Az 5. oldal negyedik sorában csak három ütem van, utána sima dupla vonal és úgy négy centi távolságra a két sor között „attacca” felirat. Ettõl eltekintve a sor kétharmada üres. Az oldal alsó sorában kezdõdik a „Carneval / von / Venedig” (a sor elõtt kiírva). A 13. oldalon csak három sor található; az utolsó sorban dupla vonal, de a második vastagított. Még így is maradt azonban egy ütemnyi üres hely. Egyébként a kottakép mai szemmel nézve nehézkesen olvasható, mert a pótvonalakat sûrûbben írták, kb. fele olyan távol vannak egymástól, mint a kottavonalak. Valószínûleg nem ez, hanem az elõbb említett beosztási rendetlenség késztette arra Wagnert, hogy a mûvet rendezettebb, szebb grafikával újra megjelentesse.

II. kiadás szintén Wagner Józsefnél.

Major ezt írja: „Egyébként az itt idézett Ernst – Erkel füzet újabb, tetszetõsebb kiadásban is megjelent, ugyancsak a pesti Wagner cégnél. Valószínûleg ez utóbbira vonatkozik a Hölgyfutár 1850. aug. 12-i hirdetése.”

A hivatkozott helyen az alábbi szöveg található a 148. oldalon:

„Wagner J. mû és zenemûkereskedésében ujonan megjelent Ilka Quadrille Doppler F. Ilka címû operája dallamaiból, zongorára Ellenbogen A.-tól 36 kr.p.p. Velencei alagya és carneval Ernstõl, zongorára Erkel F.-tõl. Ára 1 Ft. 12 kr. p. p. Legközelebb Doppler F. Ilka címû operájának 4-ik füzete is megjelenend.”

Ez a hirdetés más kottára nem vonatkozhat.

A II. kiadás címlapja teljesen azonos a I. kiadáséval. A füzet 3-15-ig számozott kottaoldalt tartalmaz, szintén lemezszám, vagy betûjelzés nélkül. A számozva 3. oldalon, ami az elsõ kottás oldal, a darab kezdete elõtt, fönt az elsõ kiadáséval majdnem egyezõ szöveg található, más betûtípussal: „ERINNERUNG an H. W. ERNST. (az „an” kivételével mind kitöltetlen, de árnyékolt, nagy groteszk betû, még a pontok is ilyenek, az „an” kövér antikva; a felirat egyenes vonalban) / Jntroduktion [sic!] (Elegie von H. W. Ernst) und Capriccio über das beliebte Thema: (kisméretû, dõlt betukkel írt sor) / DER CARNEVAL IN VENEDIG, (kisméretû kövér antikva) / für das Pianoforte übertragen von (a második sorral megegyezõ méretû, de nem dõlt betûkkel) / FRANZ ERKEL. (kövér antikva) / (elválasztójel) / Verlag und Eigenthum des J. Wagner in Pesth. (a negyedik sor betûtípusával, de feleakkora betûkkel.)

A kotta rézmetszet, még az elsõ kiadásnál is kevesebb hibával. Igen szép, tiszta és olvasható, rendezett munka. Az Elégia végét itt a 7. oldal végén találjuk, az „attacca” jelzés kimaradt, de csak sima, vastagítatlan dupla vonalat találunk záróvonal helyett, ami egyértelmûen jelzi, hogy a mûnek itt nincs vége. A Capriccio vége természetesen szokványos záróvonallal van befejezve. Az I. kiadásnál említett g-moll VI⁷-I₄⁶ - en kívül a két Wagner kiadás közt lényegi különbség nincs.

A 8^va és con 8^va jelöléseket a II. kiadás metszõje néhol értelemszerûen kiírta, kitett néhány hiányzó módosítójelet stb. Lehet, hogy a kiadás korrigálásában maga Erkel is részt vett.

A III. kiadás Rózsavölgyi és Társánál 1860-ban 581 és 582 lemezszámokon jelent meg.

Major írja: „1858-ban Wagner József kiadványai átkerültek a Rózsavölgyi-cég birtokába: e cég 1860-ban újból megjelentette a két Ernst–Erkel mûvet, vö. a Vasárnapi Újság 1860. márc. 4-i számával.”[28]

A hivatkozott lapban az alábbi szöveget találtam a 118. oldalon, a hirdetéseknél:

„+(Zenemûvek.) Sárközy Ferencz egy csárdást szerkesztett «Isteni» czim alatt. Megjelent Rózsavölgyinél. Ára 54 kr. Ugyanott jelent meg Erkel Ferencz két átirata: Ernst «Elégiája» (65 kr.) és a «Velenczei karneval» (1 ft. 30 kr.)”

Rózsavölgyi a Carneval-t itt még 1,30-ért hirdeti, ami több, mint Wagernél volt nemrég a teljes tételpár.

Rózsavölgyi a kottákról új metszetet készíttetett, mivel akkoriban a quer formátum már idejétmúlttá vált. Joggal feltételezhetõ, hogy csak a II. Wagner kiadás lemezei kerültek hozzá, azért a darabok a II. kiadás jegyeit hordozzák. Ám néhány jelentõs változást is tapasztalhatunk ahhoz képest.

Az elsõ különbség az, hogy Rózsavölgyi a két darabot külön füzetekben adta ki. Valószínûleg azért, mert a II. kiadásban az Elégia végérõl lemaradt az „attacca” jelzés. Az is lehet, hogy a két kotta ára külön-külön vonzóbb volt: 65 krajcár és 1 forint, mint egy összevont kiadásé lett volna; ezért egyébként nem is lehetett volna ennyit kérni, max. 1,40-et. [29]

A szétválasztott kiadás következménye, hogy az Elégia egy ütemmel hosszabb lett – az utolsó ütem egy mélyfekvésû C-dúr koronás arpeggio oktáv állásban, a határozottabb lezárás érdekébey.

Szintén a szétválasztott kiadás következménye lehet az is, hogy a Capriccio IX. variációja nem szerepel a III. kiadásban. A VIII. variáció után új oldalon (ebben a kiadásban minden variáció egy oldalt tölt meg) hét „névtelen” ütem következik, ami azonos a IX. variáció 9-15. ütemeivel. Utána pedig az elõzõ kiadásokból ismert Coda következik, természetesen itt van a „Coda.” felirat is. Hiányzik tehát a IX. var. 1-8. üteme, meglehet, a grafikus hibájából.

A Capriccióban azonban számos egyéb változás is van az elõzõ kiadáshoz képest, ezek azonban nem formai, zenei, hanem zongoratechnikai jellegûek. Ilyenek a III. var. 4-8., VI. var. 1-8., VII. var. 1-10., 13., és a VIII. var. 13-15. ütemei, amelyek jóval egyszerûbben játszhatóak, mint a régi kiadásban.

Meg kell mondanom, hogy a Rózsavölgyi kiadás grafikája nem tetszetõsebb a II. Wagner kiadásénál, viszont jóval több hiba van benne. Éppen ezért merem feltételezni, hogy Erkel nem vett részt a kiadás elõkészítésében és korrigálásában. Lehet, hogy a fent ismertetett változtatások sem tõle származnak. Meglehet, a kiadó által megbízott „olcsó” ember végezte el a módosításokat a kiadó óhajának megfelelõen.

Az Elégia kottája 3-7-ig számozott oldalakat tartalmaz. A harmadik (tk. elsõ kottás) oldalon „ELEGIE. / par / H. W. Ernst.” fönt, jobboldalt „Transcrite par F. Erkel.”. Lemezszáma R et C. N° 581.

A Capriccio kottája 2-11-ig számozott oldalakat tartalmaz. A 2. oldalon fönt ívben „LE CARNEVAL de VENISE / de / (egyenes sorban) H. W. ERNST.” Jobboldalt „F. Erkel.” Lemezszáma R&C. N° 582.

Ez a grafika több utánnyomást is megért.

Az elsõ ismert címlap még utal a két darab összetartozására:

„2 / Transcriptions (hullámvonalban) / pour / le Piano / par /F. ERKEL / I / Elegie de H. W. Ernst. Pr. 65 N. kr. / II / Le Carneval de Venise. Pr. 1 fl. / Propieté des Editeurs / PEST / chez / Rózsavölgyi et Comp. / Imp. Lorber á Pest 1860.” A cím és a szerzõ díszes nagy betûkkel, a címlapon Uralkodó a leveles indás díszítõelem. Feltûnik, hogy a címlap közös, ám a lemezszám jelzése a kottákban nem azonos, ld. följebb. LFM M 45596 és 45597 számon található két példány. Az OSzK példányai hiánylistán vannak.

A másik címlap jóval késõbbi:

„COLLECTION / DES / OEUVRES CLASSIQUES ET MODERNES / POUR LE / PIANO A DEUX MAINS” ezalatt 82 (tk. 89) tétel felsorolása, árakkal együtt, két hasábban. A pénznem nincs feltüntetve. Alul a kiadó megjelölése, a griffes címeres: „PROPRIÉTÉ DES EDITEURS / RÓZSAVÖLGYi & C^ie / éditeurs de musique de la Cour Jmp. et R^oy. / BUDAPESTET LEIPZIG. / (apró betûkkel:) Jmprimerie des notes Jos. Eberle & C^o Budapest / 3419”.

Dussek és Favarger mûvei között találjuk a két Erkel-kottát: „Erkel F. Elegie de Ernst. – 65 / – Carneval de Ernst 1 –”. Mivel az ár változatlan az elõzõleg ismertetett „2 Transcription” kiadványhoz képest, a kották nem lehetnek 1900 utániak. A Rózsavölgyi cég 1883-ban kapta meg a Cs. Kir. udv. mû és hangjegykereskedés címet[30], tehát a kották 1883 utániak. Az Elégia egy példánya a ZT1 602 173 számon, a Major hagyatékban.

Valószínûleg ennél késõbbi címlap lehet a következõ:

„Erkel Ferencz / munkái. / (Franz Erkel’s Compositionen.)”, alatta három hasábon a Rózsavölgyi cégnél megjelent Erkel kották felsorolása: az elsõben 29 (tk. 31) tétel, a másodikban 28, a harmadikban 18 tétel Frt. kr. árjelzéssel, és még három tétel árjelzés nélkül – a Hunyadi nyitány kéziratban (nyilván másolatban), u. ez és a Hattyúdal népzenekarra, nyilván szintén kéziratban. Alul az elõzõ címlapnál említett griffes címeres kiadói embléma. Az egész címlap díszes keretben van, alatta jobboldalt: „C. G. Röder, Leipzig.”

A Báthory Mária [sic !] Kováltsik-átirata és a Hunyadi László közt találjuk a két Ernst átiratot: „Carneval de Venise de H. W. Ernst. 1,– / Elegie’de H. W. Ernst. –,65”

Mivel ez a gyûjteményes kiadás már tartalmazza Kún László (1869-1939) egy cimbalom-átiratát, elképzelhetõ, hogy a címlap Erkel halála utáni, ám nem valószínû, hogy 1887 elõtti.

A Carnevalnak ismerjük egy metszett címlapját is, a központban farsangi álarcos nõ mellképe, tollas kis kalapban, gyöngysorral. Fölötte „CARNEVALE / DE / [alatta] VENISE / Pr. 1 fl.”. A metszet kékeszöld papírra készült, a mûvész neve nélkül. A már említett „Collection...” sorozat kottájához készült, külsõ, díszes címlapnak. Egy példány az OSzK Z 47470 számon található ebbõl.

1900 után Erkel Ferenc munkáit újabb közös címlappal kellett kiadni a pénzváltozás miatt. Fõbb különbségek: a Hunyadi László teljes kivonatának 1/3-ad füzetei itt már nem szerepelnek ; a cég megnevezése alul már nem a griffes címerrel, csak egyszerûen: „RÓZSA VÖLGYI ÉS TÁRSA / cs. és kir. udvari zenemûkereskedése / BUDAPEST ÉS LIPCSE / Fõüzlet: IV., SZERVITA TÉR 5. Fióküzlet: VI., ANDRÁSSY-ÚT 45.”; az elõzõével majdnem azonos keret alatt, középen: „C. G. Röder G. m. b. H., Leipzig – Budapest IX.”

Csak az árak eltérõk: a Carnevale 2,– az Elégia 1,60 Korona. Ebbõl a kiadásból nem láttam példányt.

Késõbbi kiadásokról nincs tudomásom. Valószínû, hogy a Rózsavölgyi cég szorgalmasan készítette az utánnyomásokat ugyanezekrõl a kotta-klisékrõl, persze korszerûbb technikával. Ezt bárki kiderítheti egy korabeli Rózsavölgyi katalógus átnézése árán. Példány ilyen 20-as, 30-as évekbeli kottából nincs az átnézett közgyûjteményekben.

Mivel azonban a Rózsavölgyi cég ügyelt a presztízsére, lehetetlennek tartom, hogy ezeket a magyar elõadómûvészet számára különösen értékes darabokat kivonta volna a forgalomból. Egyébként is, ha a Bánk bán énekszólam nélküli zongorakivonatát 88, a Hunyadiét 104 évig változatlan formában adta ki a cég (utóbbit még a Treichlingertõl vásárolt õsrégi klisérõl), akkor hogyne érte volna meg az Elégia és Capriccio újranyomása. Hiszen ezek a mûvek a nemzetközi kereskedelemben is kiválóan értékesíthetõk – éppúgy, mint itthon.

Zenemûkiadónk utoljára 1966-ban adott ki Erkel-mûvet. Mai katalógusában négy Erkel-kotta szerepel. Az Elégia és a Capriccio nincs közöttük.

POSTLUDIUM

A „PANONIA” sorozat két füzetének ismertetése után felmerül a kérdés: miért csak ennyi füzet jelent meg, és miért éppen ezek? Hiszen az Ernst átiratok nem „legkedveltebb operákból vett motívumokra készült hangmûvek”, mint azt a címlap ígéri, a Norma-egyvelegnek pedig látszólag nem sok köze van a PANONIA sorozatcímhez.

Viszont a Norma valóban egyike volt a legkedveltebb operáknak – máig is az. A kiadónak nyilván érdeke volt az új kottasorozatot olyan darabbal indítani, ami ismert szerzõ ismert mûvén alapul. Amely képes a közönség érdeklõdését felkelteni az újdonság késõbbi füzetei iránt is.

Ernst mûveinek ugyan semmi különösebb kapcsolatuk nincs az operairodalommal – bár a Capriccio dalon alapul, ez mégse dalmû – ámde e darabok is igen népszerûek voltak a maguk idejében, ahogy errõl már szó volt.

Wagnernek egyébként több olyan kiadványa volt, amely beleillett volna a sorozatba. Erkeltõl pl. a Bátori Mária Induló (Mona 391. sz.), amely valószínûleg az operabemutató körül már megjelenhetett[31] (1840. VIII. 8.), vagy a Hattyúdal a Hunyadi Lászlóból (Mona 410. sz.) 1843 végén jelent meg, még a bemutató elõtt.

Ide tartozik Philippe Zöllner Hunyadi fantáziája, amely 1847 körüli kiadvány (Mona 304. sz.) és még egy lappangó kotta is, amely szintén zongoraátirat lehet: Giuseppe Mazza: Cavatina... nell’ opera Elene e Malvina. Wagner-kottaként tudósít róla a Honmûvész 1841. III. 28-án (Mona 492. sz.).

Erkel más darabjai is beleillettek volna a „PANONIA” füzeteibe. Például a „Csel”-variációk (Változatok Bartay Endre „A Csel” címû operájának témájára). Különösen az „Adagio és Presto” formarész, amely teljesen kidolgozott kéziratos zongoraszólam, hasonló terjedelmû, mint a PANONIA füzetek (ismertetését l: Magyar Zene 1991/3). Sajnos Bartay operája’ csak két elõadást ért meg, így bajosan lehetett volna „lekedveltebb operának” hirdetni. Az operával együtt Erkel kiváló átiratának a sorsa is beteljesedett: az elõbbi lekerült a mûsorról, az utóbbi kiadatlan maradt. Máig!

Mint tudjuk, a Hunyadi László nagy kivonata Treichlingernél jelent meg. De Erkel tervezte a Bátori Mária nagy kivonatának megjelentetését is. (l. Legány 30-31. oldal). A terv nem valósult meg. A kiadók miatt?

A „PANONIA” sorozat darabjainak kiválasztása a szerzõ és a kiadó közötti kompromisszum eredménye volt, amit természetesen erõsen befolyásolt Wagner anyagi helyzete is. Ha nem elég óvatos, mint kiadó, és nem vigyáz arra, hogy minden kiadványa anyagi siker is legyen, üzlete nem éli túl a kezdeti nehézségeket. 1841-ben így is majdnem elnyeli Treichlinger.

Másrészt a sorozat túl korai megszûnésének fõ oka nem ez, hanem a címlap elégtelensége lehetett. Milyen kotta az, ahol a szerzõt és a mû címét ókulával kell kibetûzni?

Wagner József „PANONIA” kiadványai a reformkori szellemiség jegyében fogantak. Nagyvonalú koncepciót sejtettek, amely elbukott a körülmények folytán. Wagner húsz évvel Rózsavölgyit megelõzve kísérelt meg egy borítéksorozatot elindítani, ami elismerést érdemlõ tett volt.

FÜGGELÉK

D’Isoz Kálmán a Magyar Zenei Szemle 1941. évf. 7. sz.-ban közölt és különnyomatban is megjelent tanulmányának (Zenemûkereskedelem és kiadás a régi Pest-Budán) Wagner József életrajzára, cégének történetére, valamint Treichlinger József elleni fellépésére vonatkozó három hosszabb részét az alábbiakban közlöm, csonkítás nélkül.

Az I. szövegrész az eredeti tanulmány 153. oldal 2. bekezdésétõl a 157. oldal 2. bekezdés 6. soráig, a II. szövegrész ugyanez oldal 3. bekezdéstõl 158. oldal 12. soráig, a III. a 160. oldal 2. bekezdéstõl a 166. oldal 4. bekezdés végéig idézet. A kihagyott néhány bekezdés Wagner kottakiadványait részletezi, erre a tárgyra vonatkozóan újabb és lehetõségig teljes jegyzéket ad Mona Ilona: Magyar Zenemûkiadók és tevékenységük 1774-1867 (MTA-ZTI Bp. 1989) könyve (60-81. oldal)

A törzsszöveget a könnyebb olvashatóság kedvéért kurrens betûtípussal, az eredetileg lábjegyzetben közölt adatokat szögletes zárójelben, dõlt betûtípussal a szövegbe szedve adom közre. Szintén dõlt betûkkel emeltem ki néhány, az elõzõ írás bevezetõjéhez kapcsolódó szövegrészt.

A szóban forgó D’Isoz tanulmány II. része is tartalmaz Wagner Józseffel kapcsolatos érdekes adatokat (megjelent a Magyar Zenetörténeti tanulmányok 1973-as kötetében). Különösen érdekesek a 157-158., és 166. oldalon közölt dokumentumok.

I.

A pesti hangversenyéletben 1824 óta közismert volt Wagner Józsefnek, a városi színház zenekara elsõ csellistájának neve. Magánhangversenyeit, melyeken magas színvonalú mûsort játszott, nem kevésbé kamarazene elõadásait (Táborszky Jánossal alapította meg sok éven át mûködött vonósnégyes társaságát) szívesen látogatták. Amint férfikora delét elérte, egészségi okokból (vagy talán mert már belefáradt a mûvészi tevékenység idegpusztító munkájába) hangjegykereskedõvé kívánt lenni. Ezért tõkéül minden pénzét összerakta s 1837. december 11-én kérvényt [Pesti lev. Intim. a. n. 6140.] adott be Pest város tanácsához, melyben szépmûárusi üzlet nyitására kér engedélyt. Folyamodványában sorra elmondja, hogy az alsó-ausztriai Stockerau-ban született, Bécsben nevelkedett, hol mûvésszé képezte ki magát, fiatal korában jött Magyarországra, hol állandóan úri házaknál volt alkalmazásban; ezek gróf Amadé Ferenc, Schneller altábornagy, Lányi Imre kamarás, Grech altábornagy, gróf Wenkheim Ferenc, Novák Antal, Békés vm. alispánja. Rosti Albert alispánnál 11 évig volt, kitõl nyugdíjjal bocsátották el, ezt a nyugdíjat 2000 forint végkielégítéssel váltotta meg. A választott polgárság és a pesti kereskedõk igazolják, hogy 10 év óta mint mûvész is kifogástalan viselkedésû egyén s az õ körükben általános tiszteletben részesül. Bibanco Gyula igazgató igazolja, hogy a kereskedelmi ismeretekben járatos. Az üzlethez szükséges tõkéje megvan. Windisch Lipót hatósági orvos igazolja, hogy csúza miatt foglalkozását meg kell változtatnia. Mindezek felsorolása után a szülõföldjétõl való elbocsáttatásának megszerzését is kéri. Vesztére azzal fejezi be kérvényét, hogy az üzletnyitási engedélyt annyival inkább kérheti, mert az általánosságban itt amúgy is igen érezhetõ hangjegyhiányt mint szakember a legjobban tudja megítélni. A kérvényt a tanácsülés még aznap kiadta jelentéstételre Tretter György tanácsnoknak.

Wagner azonban nem számított arra, hogy a pesti szépmívárusok üzletnyitási szándéka ellen a lehetõ leghevesebben fognak fellépni. A négy pesti mûkereskedõ: Conci, Miller, Tomala és Grimm, amint neszét vette annak, hogy Wagner üzletet akar nyitni, mint a pesti mûkereskedõk egyesülete(!) 1837. június 28-án azzal a felkéréssel fordultak az alsó-ausztriai tartományfõnökséghez, hogy ha Wagner katonaszökevényi minõségérõl valamit tud, ezt hivatalosan közölje velük. E beadvány azonban éppen azzal, hogy Wagnert minden áron kompromittálni kívánták, s azért a kérdés lényegéhez nem tartozó dolgokat is elõadtak kérvényükben, felkeltette a tartományfõnökség gyanúját. Az ügynek hivatalosan utánajártak; a jelentésekbõl kiviláglik, hogy Pest tanácsa már kérte Wagner elbocsáttatását, s tekintve, hogy az érdekeltrõl semmi rosszat nem tudnak, a jelentés idején 46 éves, fiatalkorában, amikor katonaköteles volt, gyenge és alkalmatlan mivolta folytán nem is került sorozás alá, ezért az elbocsátás megadását javasolja s a szépmívárusok beadványát kenyéririgységbõl fakadónak és rágalmazásnak mondotta. Így hát a „mûkereskedõk-egyesületének” kérelmét elutasították, s Wagner részére az elbocsátó okmányt a pesti tanácsnak november 20-án elküldötték. Az ülésbe 29-én jutott, de mire Wagnerhez érkezett, ez már beadta kérvényét.

Wagner üzletnyitási engedélyért a helytartótanácshoz is fordult, mely azt 1838. január 23-án leküldötte a pesti tanácsnak.

Idõközben Trettner tanácsnok meghallgatta e dologban a pesti szépmívárusokat is, kik terjedelmes beadványban fejtették ki nézetüket, amely nem csúcsosodhatott ki másban, mint hogy Wagnert kérelmével a tanács utasítsa el. Nem elégedtek meg azzal, hogy hivatkoztak a megélhetés nehéz voltára és hasonlókra, hanem bár alázatos hangú, de rosszindulattól átitatott beadványukkal Wagner kérvényét pontról pontra menve tárgyalták. Gondolatmenetüket és stílusukat legjobban megvilágítja az elsõ pontra (mely szerint Wagner Stockerauban 1791. május 3-án született, törvényes róm. kat. vall. ember) adott válasz: hogy vajon a felsorolt adatok még csak távolról is jogot biztosítanak-e neki arra, hogy mûkereskedést nyisson Pesten, azt a tanács megítélése alá bocsátják. Az, hogy jó szolgálati bizonyítványai vannak, mit sem mond, mert ha nem viselte volna jól magát, elkergették volna. A Wagner által említett tõkécske oly kicsiny, hogy ez csõdre vezet s nem hiszik, hogy a tanácsnak érdeke volna oly adófizetõt nevelni, kit végtére is az ispotályban kell eltartania. Csodálatos következetességgel azonban ugyanerrõl a közköltségen eltartandó vetélytársról, néhány sorral lejjebb azt mondják: a tanácsnak nem lehet célja, hogy az idegennek adott üzletnyitási engedéllyel négy régi helybeli kereskedõt koldusbotra juttasson. Ami Wagnernek Pesten „kellemesen” eltöltött utóbbi 10 évét illeti (itt a kellemesen szóba akaszkodtak bele), errõl tudnak; igaz: nem mondhatják róla, hogy valami bûnt követett volna el, de azért mégis föl kell említeniök, hogy a legutóbbi lengyel felkelés idején nemcsak oly kijelentéseket tett, amelyekkel azt helyeselte, hanem még menekülteket is rejtegetett magánál. Wagnernek, miután többféle dologhoz fogott eredménytelenül, „egy álmatlan éjjel eszébe jutott”, hogy szépmívárusbolt nyitásával sinecurát biztosítson magának. Ha Pestnek 20-30 000 emberrel több lakosa volna, mint amennyi van, s virágzó kereskedelme, úgy értenék e kérdést, de így még a meglévõ négy mûkereskedõ is sok ennek a városnak. Lám Bécs mennyivel nagyobb s csak öt ilynemû üzlete van, abból is az üzleti élet pangása folytán három csõdbe jutott. A hatóság védje meg a polgárok jogait s ne engedélyezzen még egy új, ötödik, „légvárakból táplálkozó” mûkereskedést. Ami a kereskedelmi ismereteket illeti, Bibanco baráti bizonyítványa mit sem mond; nem kétlik ugyan, hogy Wagner írni, olvasni és az egyszeregyet gyerek korában meg ne tanulta volna, de a könyvelést stb.-t nem tanulhatta meg, mert vagy igaz, hogy mûvészileg el volt foglalva s akkor nem tanulhatta meg a kereskedelmi ismereteket, mikre Bibanco 3 éves tanítási idõt állapít meg, vagy... A tõke nevetségesen kicsiny, ami pedig a betegséget illeti, korántsem akarják a hatósági orvos véleményét kritika tárgyává tenni, de azt a korral járó tünetnek nézik, hogy Wagner ujjai rugalmasságukból veszítettek. Más muzsikus is megöregszik s mégsem akar hangjegykereskedõ lenni. Nem volna méltányos, hogy egy nyomorékká (krüppelhaft) lett mûvész egy segéddel vagy a Bibanco-féle bizonyítvány alapján vezessen üzletet a meglévõ négy, régi adófizetõ kereskedõ jogainak megsértésével. Noha az alsó-ausztriai tartományfõnökség igazolta Wagnert a katonaszökevénység vádja alól, mégis ismétlik, mert az igazolás 1837-bõl való s Wagner 1814 óta van Magyarországon, tehát mégiscsak kivonta magát a sorozás alól. Magánéletét sem kímélik s kijelentik: igazán nagyon szép dolog az, hogy Wagner nemcsak az öreg anyját, hanem még egy sokkal fiatalabb nõrokonát is eltartja, de különös, hogy ez csak 20 évi magyarországi tartózkodás után jut eszébe. Végül megbotránkoznak azon a sértõ kijelentésén, hogy csupán az õ szakismeretei képesek a hangjegy-kereskedelemben található hiányokon segíteni. Felháborodva kérdik, vajon leltározta-e Wagner a pesti négy mûárus raktárát? – Hát tudja-e, hogy itt 10 000 pengõ árú hangjegy van felhalmozva s azonkívül Grimm kölcsönkótatárában 10 000 bécsi forint árú hangjegy fekszik? – Mily nevetséges és pökhendi dolog – mennydörögnek tovább – ha valaki, aki még csak kezdeni akar s tudatlan üzleti dolgokban, érezhetõ hiányokról beszél – „mely kijelentések alátámasztására hivatkoznak a Wagner-féle 2000 forintos tõkécskére. Világos, hogy eme 1838. január 16-án kelt igen hosszú beadványukat azzal fejezik be, hogy a tanács utasítsa el Wagner kérvényét.

Míg a mûkereskedõk Wagner elkeseredett ellenségei voltak, addig a tanács tagjai jóakarói közé tartoztak. Látni ezt abból is, hogy Tretter György a két fél álláspontját ismertetõ terjedelmes beadványával már harmadnapra (18-ára) elkészül, szokott módon a tanácsra bízván a döntést, de hozzáteszi még, hogy ilyfajta üzlet nyitásának engedélyezését a helytartótanács 1825. augusztus 23-án 22194. sz. a. kelt rendelvényével, éppúgy, mint a könyvkereskedését, magának tartotta fenn, végül, hogy a kereskedõkre vonatkozó 1812. évi szabályzat az üzleti tõke nagyságáról nem intézkedik, ellenben Ausztriában az 1786. december 26-iki rendelet folytán a szépmûárusoknak az alsó-ausztriai kereskedelmi és váltótörvényszéken 3000 Ft-nyi tõkét kell igazolniok.

Tretter jelentése alapján a tanács 1838. január 19-i ülésér Wagnernek a kért engedélyt a maga részérõl megadja s elrendeli, hogy az ügyet szabályszerûleg terjesszék fel a helytartótanácshoz. Alig hozta meg a tanács e határozatot, a négy mûárus máris a nádorhoz, mint a helytartótanács fejéhez fordult (jan. 21-én), egy valamivel rövidebb, de lényegében a tanácshoz benyújtott folyamodvánnyal megegyezõ kérvénnyel, melyben amaz óhajukat nyilvánították, hogy a nádor Wagner üzletnyitási kérelmét utasítsa el. Amikor pedig megtudták, hogy a tanács az engedély megadása érdekében tett felterjesztést, a tanácshoz új beadvánnyal fordultak, melyben ismét Wagner ellen fordultak. Okfejtésük mikéntjének jellemzésére elég egy példát felhoznunk, nevezetesen : ha elfogadják, hogy a zenében képzett mûvész hangjegykereskedést vezethet, akkor az ásványtan alapos ismerete vaskereskedés nyitására jogosít fel.

Mi sem természetesebb, mint hogy a helytartótanács jelentést kért a mûkereskedõk beadványa dolgában; hogy az új beadványt is tárgyalni kellett, s hogy Wagnernek ellenészrevételeit kellett benyújtania. Szóval a huzavona teljes erõvel megindult. Wagner 1838. március 10-én kelt, óvatosan megfogalmazott igazoló iratából – mely szintén pontról pontra halad válaszában – sok egyéb között azt is elõadja, hogy sem Conci, sem Grimm nem magyarok s hogy õket is a törvényekben ajánlt vendégszeretet fogadta be. Igaz, hogy õ – Wagner – nem tanult hangjegykereskedõ, de a négy szépmívárus sem az, mert Miller fûszerkereskedõ, Tomola könyvkereskedõ, Conci olasz képkereskedõ, s Grimm mérnök-segéd volt. A fõdolog a kereskedésben az áruismeret, az õ esetében a zenemûvek belsõ értékének ismerete. Az európai fõvárosok mind igazolják, hogy a mûkereskedéseket leginkább zenemûvészek és zeneszerzõk vezetik. Például felsorolja a következõket: Haslinger Tóbiás, Diabelli Anton, Leidesdorfer, Weigl Tádé Bécsben, Pleyel Ignác Párizsban, Krammer Londonban. Tagadja, hogy a 131 000 lakosú Pest-Budának sok volna 5 mûkereskedés s megdönti azt az állítást, mintha a 400 000 lakosú Bécsnek is csak 5 mûárusa volna, mert az 1837. évi Handlungs-Schematismus egyedül a Belvárosban 14 hangjegykereskedõt sorol fel. Lehet, hogy ezek közül öt bezárta az üzletét, de nem tudni miért; a legjövedelmezõbb üzletágakban is elõfordul, hogy valaki tönkre megy, de az is, hogy meggazdagodván, üzletével felhagy. Többi okfejtésére felesleges kitérnünk; csak megemlítjük, hogy a „lengyel ügyrõl” mélységesen hallgat. Ezt Tretter tanácsnok tisztázza elõterjesztésében, mondván, hogy az irattárban ennek semmi nyoma, hogy Wagner csupa emberszeretetbõl segélyzett menekülteket, egyébként is a hatóságok vették át a menekültek gondozását. A július 25-i tanácsülés ezért ismét kérte a helytartótanácsot, hogy a Wagnerre vonatkozó határozatot hagyja jóvá; a helytartótanács e kérelemnek ugyan augusztus 7-én eleget is tett, de elrendelte a vagyonkimutatás pótlólagos bemutatását. Tehát újból kézre kapta az ügyet Tretter, aki gyorsan intézkedõ ember lévén, bekövetelte Wagner vagyonkimutatását.

E kimutatást Tretter tanácsnok elfogadta s jelentés kapcsán bemutatta a tanácsnak, mely másnap (szept. 5-én) tartott ülésén Wagner javára döntött. Újabb panaszos beadványok s helytartótanácsi sürgetések után a tanács 1839. február 18-án tette meg elõterjesztését a helytartótanácshoz, melyben elõadja Wagner kedvezõ anyagi helyzetét s hogy a helytartótanácsi (1838. aug. 7-i) jóváhagyás alapján az üzletnyitási engedélyt megadta. Jelenti továbbá, hogy Wagner egy megfelelõ helyiséget már ki is bérelt s hogy ezt az üzletét a már meglevõ s a még idõközben megszerzendõ áruival Szent György napján (április 24.) meg fogja nyitni.

Tévednénk, ha azt hinnõk, hogy Conci, Tomala, Miller és Grimm feladták a küzdelmet. Korántsem. Látván, hogy a helytartótanácsnál nem érnek célt, Bécsbe mentek panaszra a királyhoz; azonban itt sem értek célt, mert a helytartótanács meghallgatása után a királyi kancellária is elutasította az „egyesült mûárusokat”. Errõl a helytartótanács 1839. július 2-án 22 722 sz. a. intimatumával értesítette a tanácsot s utasította, hogy e véghatározatról az összes érdekelteket megfelelõen értesítse. A tanács ennek foganatosítására július 12-én Szász Mátyás szenátort azzal a hozzáadással bízta meg, hogy Wagner Józsefen a városi szegényalap javára 20 forint taksát vegyen meg.

Másfél évig tartó akadékoskodás leküzdése s temérdek akta irkálása után lett Wagner József pesti mûárussá. Miután az engedélyt 1838-ban megkapta, s a tanács már 1839 Szent György napjára jelezte az üzlet megnyitását, nem csodálhatjuk, hogy megnyitásra kész üzlet várt a fent említett tanácsi határozat meghozatalára. így történhetett, hogy már a július 14-i Honmûvész közölhette az „Új mûkereskedés” megnyitásáról szóló híradását, amely szerint Wagner üzlete a Szerviták-terén, gróf Teleki házában megnyílt s azt „nemcsak külsõ, hanem belsõ csinos és tökélyes elrendezésénél fogva is méltán” ajánlhatja olvasói figyelmébe. Hangmûveken kívül jeles rajzokat s képeket, továbbá Vieuxtemps igen jól talált arcképét, a müncheni Pinakothek képeirõl való másolatokat, „felségesen készült” kõrajzokat lehetett már az elsõ napon vásárolni.

Wagner komolyan fogta fel új életpályáját s igyekezett zenei hozzáértését kiadványai megválogatásával is bebizonyítani. De nemcsak hangjegyeket, hanem – s ez jó üzleti érzékre vall – az akkori politikai hírességek kõrajzú arcképét is kiadta. Igaz, hogy ezeket Bécsben Eybl-lel készíttette, de hangjegyeinek legnagyobb részét Pesten, Budán metszette, litografáltatta.

II

Wagner kiadványainak külsõ alakjára, szép címlapokra, tiszta kótanyomásra nagy gondot fordított; hogy ezeknek nyomása saját felügyelete s irányítása mellett történhessék (no meg így olcsóbb is), kótanyomó mûhely felállítását vette tervbe. 1842. július 21-én a helytartótanácshoz folyamodványt nyújtott be, amelyben egy kõsajtó és egy hangjegynyomó gép felállítására kér engedélyt. Indokolása úgyszólván ugyanaz, mint Tomaláé volt néhány évvel azelõtt: hogy ti. Pesten nincs olyan kõnyomda, amelyre az õ mûlapjainak nyomását hízhatná; gyorsabban és olcsóbban is tudná a zeneértõ közönséget kiszolgálni; Bécsben minden jelentékeny kiadónak saját nyomdája van, a cenzúra szabályait szigorúan be fogja tartani. A kérvényt jelentéstétel végett leküldötték a városi tanácsnak, ez ismét Tretter szenátornak adta ki az ügyet. A szeptember 14-i jelentésben Tretter arra az eredményre jut, hogy „Miután tehát folyamodó becsületessége és erkölcsös magaviselete ellen soha semmi panasz elõ nem fordult, ezenfelül nála lévõ embereiért a bevett rendelvényi szokáshoz képest jótállást ígér és fogad”, a kérés kedvezõ elintézését a tanács határozata alá bocsátja. A tanács szeptember 17-i ülésébõl ugyan pártolólag terjesztette föl a kérvényt, de a helytartótanács november 30-án 38 818 sz. rendelvényével úgy határozott, hogy a sajtó felállítását „korántsem úgy tekinthetvén, mint a mûárusság valamely mellékágát” s mert van már belõle elég Pesten, fõleg azonban mert „az ily magányos kõsajtók mozgásaira megkívántató folyvásti felügyelés az iránt, vajon a folyamodó által kitûzött tulajdon szükségén túl nem használandja-e azt, több nehézségekkel volna összekötve”, nem engedélyezte. Wagner ebbe a döntésbe nem akart belenyugodni s megkísérelte, vajon a királyhoz benyújtott kérelme nem fog-e kedvezõbben elintéztetni. Csalódott. Sokkal inkább félt akkoriban Bécs minden Magyarországon megindíttatni kívánt nyomógéptõl, semhogy erre engedélyt adtak volna; a királyi kancellária elutasító határozatáról a helytartótanács 1843. augusztus 8-án értesítette a pesti tanácsot [Pesti levt. Intim. a. n. ad 6140.].

Mint már említettük, Wagner különös figyelemmel volt arra, hogy a kiadványában megjelenõ zenemûvek külsõ formájukban, tehát metszésükkel, címlapjukkal jó benyomást keltsenek. A hangjegyeket réz, majd ólomlemezekbe vésette s csak késõbb tért át a kõnyomásos sokszorosításra. A címlapot – ha nagy becset tulajdonított a mûnek – valamelyik jelesebb rézmetszõnkkel készíttette el, így a (Liszt arcképes) Rákóczi-indulót Perlascával, Erkel Hunyadijának Hattyúdalát pedig Vidékyvel metszette. Kótái címlapját egyébként inkább kövön sokszorosíttatta, néha szedett betûkkel nyomdában készíttette el. Kiadói tevékenységének elsõ éveiben csupán a címlapon jelent meg neve mint kiadóé. Mindig a francia, német és magyar címlapoknak megfelelõen írta nevét ilyképpen: Joseph Wagner, Wagner Jósef, Wagner József vagy Vágner József...

III.

...A Wagner Ferenc kiadói megjelölés azonban nem hiba, hanem tudatos üzletátruházási terv látható jele, mert Wagner József tervbe vette, hogy az üzleti élettõl visszavonul s mûvészi boltját évjáradék ellenében öccsének, Wagner Ferencnek akarta átengedni. Wagner Ferenc 1849 júliusában nõül vette Fischer Paulinát, ki úgy látszik vagyonos volt, s öccsével Fischer Károllyal lépett volna az üzlet tulajdonába. Wagner Ferenc azonban rövid idõ múlva elhunyt s Fischer Károly, mint kiskorú 1850. március 29-én a megegyezés hatálytalanítását kérte [P. lvt. Rdl. ir. 1850. III. 29.]. Ilyképpen a szépmívárus üzlet továbbra is Wagner Józsefé maradt, ki továbbfolytatta kiadói tevékenységét s így az Angliából visszatért Székely Imrének is elsõ hazai kiadója volt. Utolsó ismert kiadványa 1854-bõl való, ez Pecsenyánszky János: Búsmagyar c. csárdása (J. W. 175.) lemezjelzéssel. Ezután még néhány évig fenntartotta üzletét, de a kiadói és mívárusi élet terhében elfáradva, cégét Rózsavölgyi és Társának eladta, ki ezt, mint a WagnerJózsef kiadványainak tulajdonosa, 1858-ban tette közhírré.

Visszatérve Grimm Vincére, ki amúgyis inkább mûvészi, mint kereskedõi hajlamú férfiú volt és fizetési nehézségekkel is küzdött; ezenfelül litográfusi jogának 1842-ben történt megszerzése után csupán mûhelyének szeretett volna élni, hajlandó volt tehát szépmûvárus boltjától megválni. Tomola 1842-ben szüntetvén meg üzletét, a jószemû kereskedõ rögtön megláthatta, hogy tõkeerõs vállalkozó jó befektetést tesz, ha Grimm mûkereskedését megveszi. E gyakorlati érzékû vállalkozó Treichlinger József volt, ki maga is zenész s a pénz forgatásához értõ ember volt. Grimm és Treichlinger az eladás, illetõleg vétel dolgában hamarosan megegyeztek, úgy hogy Treichlinger 1843. szeptember 12-én rövid folyamodványt intéz a helytartótanácshoz, melyben kéri, hogy miután õ Grimm Vincétõl megvette azt a szépmíváru-kereskedést, amelyet az viszont 14 évvel ezelõtt vásárolt meg Lichtl Károlytól, ruházza most õ reá az üzlet gyakorlásának jogát. Kérvényéhez bizonyítványt csatol, amely igazolja feddhetetlen elõéletét, egy másikat arról, hogy a szükséges kereskedelmi ismereteket megszerezte, Grimm elismervényét pedig arról, hogy a 8000 forintos vételárat megkapta. Treichlinger hajlandónak nyilatkozik ezenfelül még több magánvagyont is igazolni s végül kijelenti, hogy a cenzúra szabályait ismeri.

Ez az okmányokkal kellõleg fel nem szerelt kérvény sok és hosszadalmas perlekedésnek lett forrásává!

A helytartótanács ugyan már október 11-én leküldötte Pest város tanácsához javaslattétel végett a kérvényt, de az oda csak november 8-án érkezett meg, amikor Neumeyer Tódor tanácsnoknak jelentésre ki is adták. Az intézkedésre szükséges idõt – talán mert tudta, hogy a tanácsnok beteg – a türelmetlen Treichlinger nem várta ki, hanem december 1-jén panaszos, sürgetõ beadványt intézett a helytartótanácshoz ügyének elfektetése miatt. Mi sem természetesebb, mint hogy kellõ idõ múltán ez is a tanácshoz küldetett les 1844. január 5-én ugyancsak Neumeyernek adatott ki.

A Grimm-féle üzletet Treichlinger elsõ folyamodványának bemutatása utáni napon, tehát 1843. szeptember 13-án már birtokába vette s árusította holmiját. Ezt Wagner József mûárus nem nézte jó szemmel, s a leghevesebb támadást indította Treichlinger ellen és már az október 17-i ülésen azt kérte a tanácstól, hogy ennek üzletét zárassa be. Ugyanilyen értelmû kéréssel fordult Wagner a helytartótanácshoz, amely azt leküldötte a városi tanácshoz. Ez a rendelvény febr. 6-án kelt s március 1-jén iktattatott; a legközelebbi ülés az ügyet Vojdicsek József tanácsnoknak adta ki. Vojdicsek az elõzõ iratokat is kézhez véve, nem sokat késedelmeskedett, hanem az érdekeltek kihallgatása alapján már március 17-én benyújtotta terjedelmes jelentését a tanácsnak. E beadványból kitûnõen Wagner egyetlen célja az, hogy a Treichlinger tulajdonában levõ Grimm-féle üzletet hivatalosan zárassák be. Wagner rendkívül heves támadó. Amikor az októberi tiltakozó beadványának eredménytelenségét tapasztalta, 1844. január 6-án írásban megkereste a tanácsot: adja ki neki Treichlinger folyamodványát, hogy arra észrevételeit megtehesse, s megmentse azt, amivel saját magának tartozik. Ezt megelõzõleg 1843. december 6-án a m. kir. udvari kancelláriához nyújtotta be kérvényét, amelyben nemcsak az új vetélytárs ellen él panasszal s üzletének bezáratásáért folyamodik, hanem egyúttal a (szerinte) kötelességét nem teljesítõ városi tanácsot „rendetlen hivatalbeli eljárásáért s hanyag igazságszolgáltatásáért megdorgálni” is kéri. E feltûnõen bátor hang arra indította a helytartótanácsot, hogy amikor a kancelláriából hozzákerült a folyamodvány, azt 1844. február 6-án oly utasítással küldje le a városi tanácsnak, hogyha igaz az, hogy Treichlinger üzletét engedelem nélkül nyitotta meg, „õtet ezen kereskedés további ûzésétõl tüstént eltiltsa”. Ugyanekkor megsürgeti a korábbi intézvényeire kívánt jelentést. Az ügydarabbal leküldött Wagner-féle beadványban ennek Treichlinger elleni kifogásai röviden így összegezhetõk: Treichlinger külföldi honos, aki Grimm üzletét megszerezte és „megvetve törvényt s a legfelsõbb rendeleteket” engedély nélkül ûzi a szépmívárusságot ; a mûkereskedés egyéni tulajdonságokhoz és megfelelõ alaptõke igazolásához fûzött jog lévén, Treichlinger ezeknek a feltételeknek nem tud megfelelni. Az itt felsoroltaknál sokkal részletesebben nyilatkozik Wagner e kérdésben Vojdicsek tanácsnoknak átadott nyilatkozatában. Ebben, mint az késõbben kitûnik, nemcsak üzleti érdek, hanem személyes bosszú is vezérelte. Elõterjesztése szerint Treichlinger folyamodványában nem nyilatkozik arról, hogy „hol és milyen szülõktõl született, zsidó-e, vagy mily vallású – nem mutatja ki, kapott-e a pesti tanácstól lakhatási engedélyt s bizonyíthatja-e, hogy idevaló lakosnak felvétetett-e – mint idegennek, itteni ismerõseitõl kiállított s erkölcsös életét igazoló iratnak annyival kevésbbé van értéke, mert ezek csak három éve ismerik s vele üzleti összeköttetésben állanak – ezzel szemben Treichlinger rossz hírben áll, mert uzsorás – a Grimm-féle nyugta nem fedi a valóságot, mert nem 8000 frt.-ot, hanem 4008 frt. 13 krt. kapott csak kézhez készpénzben – az az állítás, hogy Treichlinger három évig tanulta a mûkereskedést hamis, mert senki sem látta õt dolgozni a Grimm boltjában – minek folytán végeredményként a törvény ellenére folytatott üzlet azonnal bezárandó”.

Vojdicsek jelentésében elõadja továbbá, hogy a vételár dolgában kihallgatta Grimmet, ki üzleti könyveit ugyan nem mutatta be, de nyilatkozatot adott arról, hogy a 8000 pengõforint vételárból 4008 frt. 13 krt. kapott készpénzben, míg a többirõl váltókat fog kapni. [Ez megdönti azt az Ujházy Ferenc naplójában olvasható állítást, hogy Grimm üzletét 1849-ben, amikor a magyar bankók nyomása rábízatott, adta volna el hitelbe Treichlingernek aki az emigrációból való visszatértekor, miután a szerzõdést 1850-ben nem erõsítette meg, mit sem fizetett. Legrosszabb esetben a második részlet kifizetésének megtagadásáról lehetett szó, noha így is csudálatos dolog volna, hogy Grimm 1843-tól a szabadságharcig nem kívánta volna a hátralékos vételár kifizetését. – L. Bevilaqua Béla: Grimm Vince. Adatok a magyar litographia történetéhez. Nyomda és rokonipar. 1920. júl. 15. és aug. 1. szám.] A korábbi s eme nyilatkozat közti ellentmondást nem tartja súlyosnak, mert hiszen Grimm az 1841. évi csõdbõl 1842-ben barátságos megegyezés alapján került ki s üzletét csak akkor adhatja el, ha hitelezõi ki vannak elégítve. Mindezek alapján Vojdicsek tanácsnok megállapítja, hogy Grimm üzletét személyi jog alapján ûzi, ezért ez nem adható el; hogy új jog adassék-e Treichlingernek, az kérdéses s ezért utasítást kér arra, hogy miképpen foganatosítsa a jogtalanul megnyitott üzlet bezáratását? A március 18-i ülés azonban nem helyezkedett az elõadó álláspontjára, hanem úgy vélekedett, hogy Grimm, miután hitelezõivel barátságosan megegyezett s üzletét a zár alól feloldották, szabadon rendelkezhetik felette, annyival inkább, mert Grimm mûkereskedése nem személyi joghoz van kötve, hiszen Lichtltõl megvásárolta, tehát el is adhatja. Egyben a városi tanács azt a határozatot is hozta, hogy: „A folyamatban lévõ vásár tekintetébõl, miután ily alkalommal mindenkinek szabad árucikkeit nyílt boltban is árusíthatni, Treichlinger József, mûárusi boltjának becsukatása további fensõbb k. k. rendelésig elhalasztatván a fennforgó körülmények a n. m. M. Kir. Helytartó Tánácsnak haladék nélkül s alázatosan fel fognak terjesztetni”.

E határozatnak megfelelõ felterjesztést Treichlinger a helytartótanácsnál újabb beadvánnyal elõzte meg, amelynek éle kizárólag Wagner ellen irányult. Ebben elmondja, hogy Wagner 1840-ben kerekszám 6200 pengõ-frt.-tal tartozott neki, amibõl még mindig 1200 pengõvel adósa. Bemutatja Wagner öt eredeti levelét, melyek közül az elsõ 1840. április 13-án, az utolsó 1841. március 19-én kelt. E levelekben Wagner Treichlingert barátjának, megmentõjének hívja, sõt felszólítja, hogy lépjen társul üzletébe, mert „túl nagy teher részemre – írja elsõ levelében – hogy az üzletet egyedül vezessem s szükségem van egy segélyt nyújtó kézre”. Ha tehát – így érvel Treichlinger – három év elõtt jó lett volna Wagnernek társul az üzlet vezetésében, miért volna most képtelen arra, hogy egy megvásárolt, régi üzletet eredményesen tudjon tovább vezetni? – Egyébként mindenki tudja, hogy Wagner házsártos természetû ember s Ehrenreich és Neumann ellen viselt dolgai közismertek. (Ti. eltiltotta õket a képkereskedéstõl.) Arra is hivatkozik, hogy õt itt Pesten 1828 óta mint önálló hangversenyeket adó hegedûmûvészt ismerik s harmadéve vezeti a hangászegylet zenekarát. Ezzel szemben Wagner csupán a Városi Színház zenekarának csellistája volt s mégis mûkereskedõ lett. Kéri a városi tanács által teendõ elõterjesztés alapján hozandó határozatig a status quo fenntartását. Folyamodványának aláírásában felsorolja összes minõségeit a következõképpen: „zenemûvész, több bel- és külföldi filharmóniai társaság tiszteletbeli tagja, karmester, a pesti-budai hangászegylet választmányi tagja és levéltárnoka, a pesti mûvészi és ipartár tulajdonosa”. E hosszú címsor nem zavarta abban a helytartótanácsot, hogy a hiányzó okmányokat be ne kívánja s az egész ügy újbóli megvizsgáltatását ne kívánja a városi tanácstól. Ez az intimatum április 9-én kelt s május 17-én iktatták a városházán.

Az újabb vizsgálat folyamán Treichlinger bemutatta a bécsi tanács 1844. március 15-én kelt elbocsátó levelét, amely szerint õ 1807-ben Bécsben, a Belvárosban született, róm. katolikus, nõs, 2 gyermek atyja; ezenfelül bemutatott egy iratot, mely szerint õ a J. A. Oswald-féle bécsi csokoládégyárban, mint társ szakértelemmel mûködött. – Ez az újabb vizsgálat megint alkalmat nyújtott arra, hogy Wagner az uzsoráskodás és a hatóság elleni engedetlenség vádjával lépjen fel. E rendkívül hosszadalmas, kihallgatásokkal, tanúvallomásokkal, váddal, védekezéssel és viszonváddal teljes vizsgálatból, amelyet két furfangos ügyvéd csûrõ-csavaró jogi tanácsadása tesz még bonyolultabbá, mégis tisztán kiviláglik, hogy Treichlinger pénzkölcsönzéssel rendszeresen foglalkozott. A törvénybe ütközõ uzsoráskodás nem nyert beigazolást, de hogy pénzét csak jól gyümölcsözõen forgatta, az bizonyos. Hogy Wagner gyûlölte Treichlingert, az minden szavából kiérezhetõ. Az pedig régi igazság, hogy adós sohasem lelkesedett hitelezõjéért, különösen ha barátból és cégtársnak hívott emberbõl biztosítási végrehajtást, esetleg csõdöt kérõ felperes lesz. Már pedig Treichlinger 4269 p.-fort.-nyi összeget adott Wagnernek, kitõl 1841. ‘január 15-én fedezetül 1842. március 19-tõl 1843. november 15-éig terjedõ, idõközben esedékes 13 váltót kapott. Még le sem járt az elsõ váltó, amikor 1840. december elején Treichlinger az 1840. 22. tc. 5. §-a alapján Wagner üzletének s minden vagyonának biztosítási zár alá vételét kérte. E beadványában részletesen kifejti, hogy Wagner „kis és csekély kereskedése”, melynek becsértékét az õ követelése túlhaladja, napról napra rosszabb lesz, adósságai növekszenek, olcsó üzlethelyiségébõl ki kell költöznie, modora miatt a mûegyesületi pénztárnokságból elmozdították, és sok egyebeken kívül még azt is felhozza indokul, hogy róla (Treichlingerrõl) úton-útfélen rosszat beszél és bosszújával fenyegeti. Miután Wagner váltóit egymás után beváltotta, az üzletet nem foglalták le, de a fent jelzett beadvány jellemzi a kettejük egymáshozi viszonyát.

A hosszas vádaskodás, tagadás, bizonyítás és ellenbizonyítás részletes ismertetését mellõzve, megemlítjük, hogy a’ tanács 1844. július 6-i ülésében, Vojdicsek tanácsnok részletes jelentése alapján Treichlingert mûkereskedés nyitására alkalmatlannak jelentette ki, s ily értelmû felterjesztést tétetett a helytartótanácshoz, egyúttal elrendelte, hogy a kifüggesztett címtáblát hatóságilag távolítsák el. A tanácsi határozatot keresztül is vitték s a helytartótanács ezeket az intézkedéseket augusztus 6-án jóváhagyta. Treichlinger a küzdelemben most alulmaradt és sorsa megpecsételtnek látszott. – Wagner öröme azonban nem sokáig tartott, mert a higgadtabb és furfangosabb Treichlinger alig értesült ügyének állásáról, máris kész volt haditervével s egyszerre több támadást intézett ellenfele ellen. Mindenekelõtt augusztus 30-án felségfolyamodványt adott be s ügyének függõben tartását kérte. A helytartótanács elutasító végzését augusztus 31-én tárgyalta a tanács, amely módot akart Treichlingernek nyújtani arra, hogy üzletét likvidálhassa; azért úgy határozott, hogy õt Vojdicsek tanácsnok „szigorúan utasítsa, hogy a raktárában található áruit f. é. november hó végéig eladni s ügyfeleivel viszonyait elrendezni annyival inkább siessen, mivel akkoron nyilvános kereskedési boltja minden esetre hatóságilag be fog záratni”. A tanácsnak, minden jel szerint a polgármester által javasolt eme kedvezése már elegendõ volt ahhoz, hogy ‘Treichlinger új felségfolyamodványt nyújtson be, melyben e határozatot, mint elsõ folyamodványa kedvezõ eredményét másolatban „mély térdhajlással alázatosan” bemutassa s kérje, hogy üzletének szabad gyakorlatában megerõsíttessék. A helytartótanács, – amelyhez Treichlinger szintén tett felterjesztést, amelyben magát az összes vadak alól tisztázni kívánta – „felsõbb utasításnál fogva” a felségfolyamodványokat szeptember 17-én újabb tárgyalás végett oly hozzáadással küldi meg a pesti városi tanácsnak, hogy további intézkedésig a meglévõ állapot fenntartandó. Kezdõdhetett tehát elõlrõl a kölcsönös vádaskodás és védekezés.

Treichlinger azonban nemcsak beadványokkal, kérvényekkel akart magán segíteni, hanem merész tettekkel is, amikrõl ugyan tudta, hogy hatósági megtorlásokat fognak eredményezni, de hozzájárultak az üzletnek a köztudatban való életbentartásához. Ezért, amikor cégtábláját levették, a legnagyobb nyugalommal kiakasztotta üzletajtaja fölé a kétfejû sassal ékes, Tobias Haslinger[32] felírású cégtábláját, mint e híres bécsi kiadó kótáinak árusa. Mi sem természetesebb, mint hogy eme szabálytalanságra ismét csak Wagner lett figyelmes és nem is késett a panaszos beadvánnyal, amely szept. 6-án kelt, s amelyben minderrõl jelentést tevén, elõadja, hogy: Ha Treichlingernek cégtábláját felsõbb rendeletre le kellett vétetnie, úgy még kevésbbé szabad a Haslingerét kiakasztania, mert bár ez utóbbi bécsi szabadalmazott mûárus, „neki semmi országos gyári szabadalma nem lévén, raktárt semmi és senki címe alatt Pesten nem is tarthat”. Treichlinger igazolásra szólíttatván fel, szeptember 16-i beadványában kifejti, hogy igen drága volna új táblát festetnie, azért engedtessék meg neki, hogy az adott határideig hátra lévõ három hónapra ezt a táblát kinn hagyhassa. Vojdicsek tanácsnok azonban ezt az engedélyt nem adta meg; a rendelkezést teljesíteni vonakodó Treichlinger ellen rendõri intézkedést kért a tanácstól, mire ez szeptember 21-én kiküldötte Szekrényessy Endre városkapitányt, hogy a táblát „Treichlinger boltjáról haladék nélkül s szükség esetén karhatalommal is vétesse le”. Ez meg is történt: Treichlinger ettõl függetkenül a pesti lapokban saját neve alatt tette közzé mû- és hangjegyárusítási hirdetményét.

A Wagner és Treichlinger közötti utolsó nagy mérkõzésben ez utóbbi 1844. december 5-én kelt beadványában az ellene felhozott vádakat kenyéririgységnek, koholmányoknak, gyanúsítgatásoknak nevezi s a pénzkölcsönzési ügyei ellen felhozott cáfolatai legfontosabbjaként ezt mondja: „vannak az uzsoráskodók ellen is szigorú törvények, melyek, ha vétkesnek találtathatnék, ellenem, ki annyi ellenséggel küzködni kénytelen vagyok, bizonyosan eszközlésbe hozattattak volna”. Ezzel szemben Wagner minden vádat ismétel, nyolc pontban felsorolja Treichlinger viselt dolgait, amelyeknél különös nyomatékot helyez pénzügyi mûveleteire; további 13 pontban erkölcsi kifogásait fejti ki, végül odanyilatkozik, hogy: bizonyára rossz példaadás volna, hogyha egy ily tolakodó egyént kereskedõnek felvennének, kinek erkölcstelen jelleménél fogva ez az üzleti világra és a polgárságra nézve megalázó lenne.

Wagner túl heves támadásai sokat veszítettek erejükbõl azáltal, hogy egy-két általa is nyilvánvalóan ismert és Treichlinger javára szóló tényt akarva nem vett tudomásul úgy vélvén, hogy ezzel vádjainak nagyobb súlyt adhat. Így – bár Treichlinger Bécsbõl való elbocsátó levelét bemutatta, mégis – születési helyének ajánló levelét keresi rajta. Felhánytorgatja, hogy a cenzúra üzletkutatást tartott Treichlingernél, holott jól tudja, hogy a feljelentés alapján tartott házkutatáskor lefoglalt 13 mitológiai jelenetet ábrázoló metszetet három nap múlva visszaadták, mert ezek a bécsi Neumann L. és a Paterno A.. cégek cenzúrázott kiadványai voltak. Igen valószínû, hogy e feljelentésben Wagner keze is közremûködött, mert nemcsak a városi tanácshoz érkezett feljelentés, hanem a helytartótanácsnak is „értésére esvén” úgy a képek elkobzása, mint azoknak visszaadása, 1844. június 4-én meghagyta a tanácsnak, „miszerint Treichlinger József mûárust keményen megfeddvén õt az efféle, csak tûrési jegyzéssel megjelenendõ alakok és képek nyilvános kirakásától, boltjának azonnali bezáratással fenyegetése alatt sikeresen tiltsa el”.

Vojdicsek József tanácsnok, mint az ügy egész folyamán, úgy a legutolsó kihallgatások után is Treichlinger ellen foglalt állást s 1845. február 4-én kelt összefoglaló jelentését azzal fejezi be, hogy „a tekintetes tanács méltóztadandik, valjon azokat az okokat Treichlinger kellõképen megcáfolta-e, mellyeknél fogva kérelmétõl elmozdíttatott”. Ez a mai hivatalos nyelvre lefordítva annyit tesz, mint hogy a kérelem teljesítése nem javasolható. Ez elõadvány alapján a tanács úgy határozott, hogy a „jelentett körülmények” felterjesztendõk. A felterjesztés mikéntjét azonban Szepessy polgármester irányította, s március 1-jén továbbított felterjesztésében az érvek és ellenérvek összevetése után Treichlingert az uzsoravádak alól igazoltnak nyilvánította ki, megállapítván, hogy a vételár felét már lefizette, hogy Wagneren kívül – aki folyamodó iránt személyes ellenségeskedéssel viseltetik, – senki sem tiltakozik Treichlinger ellen, hogy az üzlethez ért s hogy kereskedését, bár cégtábla nélkül – ama helytartósági intézvény alapján, mely mindent a maga épségében hagyatni rendelt – nyitva tartja, tehát „semmi akadály többé nem forog fenn, hogy neki a kért mûkereskedési jog megadassék”.

A helytartótanács az ügy alapos megfontolása után május 27-én tartott ülésébõl megengedte, hogy Grimm Vince pesti mívárus kereskedõ joga Treichlinger Józsefre átruháztassék, de mert az engedély elnyerése elõtt merte üzletét megnyitni, õ s ama tanácsbeli egyének, kik boltját becsukatni elmulasztották, ezért megrovásban részesítendõk. A helytartótanács emez intézvénye leérkezett s a június 14-i tanácsülésen bemutattatott. Az engedélyrõl Treichlingert oly hozzáadással értesítették, hogy a jótékonyalapra szolgáló 30 frt-nyi taxát fizesse be. Ennek a kötelezettségnek 25-én eleget tett s ezzel a pesti bevett mûárusok sorába lépett. [Pesti levt. Intim. a. n. 10069.]

A hosszú, elkeseredett és semmiképen sem épületes küzdelembõl Treichlinger József került ki gyõztesen, s õ lett a legelsõ pesti Mû- és Szorgalomtár (Kunst und Industrie Comptoir) hetedik tulajdonosa.

A sok nehézség árán megszerzett üzletének jogait azonban Treichlinger talán még féltékenyebben õrizte és még hevesebben védte, mint minden elõdje s ha egy kereskedõ megkísérelte, hogy az õ áruinak konkurrenciát csináljon, az ellen a legnagyobb határozottsággal lépett fel. Így pl. tiltakozott a Rózsavölgyi cég engedélyezése ellen, mint ahogy volt haragosával együtt járt el a kótákkal jogosulatlanul kereskedõk ellen, vagy megvette egy képkereskedõ készletét oly feltétellel, hogy az többé Pestre nem jön árusítani. [Pesti levt. Tanácsi. II. 1460/1859; II. 1530/ I857.]

Erõs kereskedõi szelleme és vagyongyûjtési képességei a mûkereskedésen kívül más vállalkozásokra is vezették; házakat épített, telket vásárolt, sõt hogy István-tér 4. szám alatti házának hozamát növelje, 1864. június 10-én a kávésipartestületbe való felvételét is kérte, hogy a mondott házban az özv. Fanzler Teréziától haszonbérbe vett kávéházi jogát gyakorolhassa.

IRODALOM

D’ISOZ KÁLMÁN: I.

Zenemûkereskedelem és kiadás a régi Pest-Budán. A Magyar Zenei Szemle I. évfolyam 6-7. számában jelent meg 1941-ben, Budapesten.

D’ISOZ KÁLMÁN: II.

A Rózsavölgyi és Társa cég története 1850-tõl 1908-ig. Megjelent a Magyar Zenetörténeti Tanulmányok Mosonyi Mihály és Bartók Béla emlékére kiadott III. kötetében, 1973-ban, Budapesten. A kötet szerkesztõje Bónis Ferenc.*

D. NAGY ANDRÁS - MÁRAI GYÖRGY:

Az Erkel család krónikája, Gyula Város Önkormányzata és az Erkel Ferenc Társaság kiadása 1992, Gyula.

LEGÁNY DEZSÕ:

Erkel Ferenc mûvei és korabeli történetük. 1975, Budapest.*

MAJOR ERVIN

Erkel Ferenc mûveinek jegyzéke – második bibliográfiai kísérlet. Megjelent a Magyar Zenetörténeti Tanulmányok „Írások Erkel Ferencrõl és a magyar zene korábbi századairól” címû elsõ kötetében, 1968-ban Budapesten. A kötet szerkesztõje Bónis Ferenc.*

MONA ILONA

Magyar zenemûkiadók és tevékenységük 1774-1867; Mûhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 11. MTA-ZTI, Budapest 1989.

NÉMETH AMADÉ: I.

Az Erkelek a magyar zenében – az Erkelicsalád szerepe a magyar zenei mûvelõdésben. Békés-megyei Tanács VB. Tudományos Koordinációs Szakbizottságának kiadása, Békéscsaba, 1985.

NÉMETH AMADÉ: II.

Erkel Ferenc életének krónikája – napról napra; Napról napra – nagy muzsikusok életének krónikája 10. Budapest, 1973.*

NÉMETH AMADÉ: III.

A magyar opera története a kezdetektõl az Operaház megnyitásáig. 1987, Budapest.*

SOMFAI LÁSZLÓ:

Az Erkel kéziratok problémái. Megjelent a Zenetudományi tanulmányok „Az opera történetébõl” címû kilencedik kötetében. A kötet szerkesztõi Szabolcsi Bence és Bartha Dénes; Akadémiai Kiadó, 1961.

SZEPESI ZSUZSANNA:

Major Ervin gyûjteményének kéziratai. 1. közlemény: kottás kéziratok. Megjelent a Zenetudományi dolgozatok 1986-os kötetében, Budapesten. A kötet szerkesztõi Berlász Melinda és Domokos Mária, MTA-ZTI kiadás.

A *-gal jelölt könyveket a Zenemûkiadó gondozta.

ILLUSZTRÁCIÓK:

            285. o.: PANONIA 1. füzet (Norma egyveleg, Wagner J. 1840) címlapja;

            288. o. két szövegközti kottamelléklet:

1. az egyveleg 2. oldal 1 sor 3. ütem (továbbiakban 2/1/3)-2/1/6;

2. ua. 3/5/2-3/5/3;

            290. o.: ua.: 4/5/1-5/1/3;

            291. o.: ua. 6/4/3-7/3/2;

292. o.: ua. 8/1/5-8/5/2;

293. o.: ua. 9/5/2-10/5/5;

294. o.: ua. 10/5/3/-10/5/5, alatta a Hazám, hazám áriának, Tiborc motívumának és a Hunyadi nyitánynak hívatkozott részei;

295. o.: ua. 12/2/1-12/5/8;

296. o.: szövegközti melléklet a 12/4/1-12/4/3, alatta a „Meghalt a cselszövõ” hivatkozott része;

301. o.: Ernest: Le carneval de Venise c. mûve elsõ kiadásának (Kistner, 1844) zongoraszólama, amely mindössze egy lap.

304-305. o.: a ZTI Major hagyaték 2/76. leltári számú kéziratos másolatának két oldala Ernst-Erkel Elégiájából;

306-307. o. a Zeneakadémia Zenetörténeti Kutatókönyvtárának ZF Ms mus 503. sz. kéziratos másolatának két részlete Ernst-Erkel Capriccio-jából.

308. o.: A gyulai Erkel Ferenc Múzeum 83.193.1. leltári számú kéziratának fac-similéje: Erkel elsõ vázlata a Capriccio átiratához.

JEGYZETEK