MAGYAR ZENE 1993 szeptember (XXXIII/3) 283-323. oldal

KASSAI ISTVÁN:

ADATOK AZ ERKEL KUTATÁSHOZ II. RÉSZ:

„PANONIA”

 

WAGNER JÓZSEF VÁLLALKOZÁSA

 

A „PANONIA” kottasorozat Wagner József pesti zeneműkiadónál jelent meg, összesen két ismert füzete Erkel Ferenc zongoraműveit tartalmazza.

Wagner József az 1840-es évek legjelentősebb zeneműkiadója volt. A Szabolcsi–Tóth Zenei Lexikon II. kötetében (682. o.) az alábbi életrajzot olvashatjuk:

„...gordonkaművész, pesti zeneműkiadó és kereskedő, *1791. Fiatal korában vándorolt Magyarországba, hol kezdetben előkelő házak zenetanára, majd a pesti Városi Szinház első csellistája volt. Önálló hangversenyeken is fellépett és Táborszkyval vonósnégyes-társaságot alapitott. A gyakorlózenész pályáról egészségi okokból visszavonulva 1837. hangjegykereskedést kivánt nyitni, ami a többi «szépmivárussal» folytatott hosszas pereskedés és temérdek hivatalos huzavona után 1839 juliusában volt csak megvalósítható. Hangjegykiadói tevékenysége igen nagyarányu volt: szerencsés kézzel és hozzáértéssel választotta meg kiadványait ( Erkel, Egressy Béni, Thern, Rózsavölgyi, Mátray, Doppler művei nála jelentek meg). Emellett a napi szükségletet (tánczenét) is ellátta új kiadványaival. Műlapokat (politikusok arcképei) is kiadott. Üzlete 1855-ig állott fenn; kiadványai utóbb Rózsavölgyi és Társa tulajdonába mentek át.”

D’Isoz Kálmán e szócikkét az 1931-es formában, némi helyesírási korszerűsítéssel átvette a Bartha-féle lexikon (III. kötet, 630. o.). Mindössze két új adattal az eredetihez képest : a bevándorlás (1814), és a halálozás (1858) évét is közlik. D’Isoz Kálmán 1956-ban meghalt, így nem is lehetett része szócikkének 1965-ös átfogalmazásában – ezt a Lexikon szerkesztői nyilván a hivatkozott irodalom alapján tették meg. Amely irodalom máig a legalaposabb áttekintése Wagner József életrajzának: szintén D’Isoz Kálmán műve, 1941-ből!

A Brockhaus–Riemann magyar kiadása szóról szóra leközli az 1965-ös szócikket (III. kötet, 638.o.). Az egyetlen változás az, hogy szerinte Wagner nem kiadványait, hanem szerzőit választotta meg szerencsés kézzel és hozzáértéssel. Kell ehhez kommentár?

Éppen ideje volna az új zenei lexikon előkészületeit elindítani, hiszen – szigorúan véve – a 30-31-es mű volt a maga nemében az utolsó ilyen jellegű magyar munka. A 65-ös lexikon szerkesztésénél, megírásánál zenén kívüli tényezőket is figyelembe kellett venni – ahogy erre a szerkesztői előszó több helyen is utal. A 85-ös lexikon esetében a megvásárolt licencszöveg leggondosabb átszerkesztése sem adhatott teljes mértékben kielégítő eredményt – ezt itt is szerkesztői előszó adja tudtunkra. A jövőben olyan lexikont kell kiadni, amely előtt a szerkesztők nem kényszerülnek mentegetődzni... B-listák múltán ennek ma már adottak a személyi feltételei. Az anyagiakat pedig mihamarabb elő kell teremteni.

A Wagner József életével és zeneműkereskedői pályafutásával foglalkozó D’Isoz tanulmány vonatkozó részeit közlöm a függelékben. Azért kényszerülök erre. mert egyrészt lexikonjaink nem adnak számot néhány fontos tényadatról, például születési helyéről, holottSzövegdoboz: 285 ezt már D’Isoz Kálmán feltárta annak idején. Másrészt a tanulmányt közlő folyóirat ma már nehezen hozzáférhető. Harmadrészt pedig el kell már dönteni, milyen ember volt Wagner József? „Magyar honfiak árulója”(Pesti Divatlap 1844. júliusi 2. sz.) avagy lengyel menekült felkelők rejtegetője, s így jobb honfi azoknál, mint akik árulónak bélyegzik? Összeférhetetlen, kétes egyén lett volna, vagy egy konkurrens hitelrontó pletykájának áldozata? Egyáltalán, miért kellene mérlegelés nélkül elfogadni azt a képet, amelyet Wagnerről kenyéririgységtől fűtött vetélytársai rajzoltak : Conci, Miller, Tomala és Grimm, de főleg Treichlinger.

A függelékben közölt szövegből kiderül, hogy Wagner József nem volt gyarlóságtól mentes, ám semmi olyat nem cselekedett, amit a kor tisztességesnek elismert kereskedője ne tehetett volna meg tiszta lelkiismerettel. Mona Ilona nagyszerű könyvéből (Magyar zeneműkiadók és tevékenységük 1774–1867) pedig kiderül az is, hogy mennyire tehetséges kiadó volt, s hogy alkotása máig hat.

Kövessük meg tehát az embert, és becsüljük a művészt, a kiadót; a Himnusz, a Szózat első megjelentetőjét.

 

PANONIA

 

Wagner József és Erkel Ferenc ismeretsége még az 1810-es évekre, Erkel gyermekéveire vezethető vissza. Wagner József mint gordonka virtuóz több igen előkelő házban volt alkalmazásban házimuzsikusi minőségben, tk. Békés vármegyében is. Így Novák Antal vármegyei alispánnál és Wenckheim Ferenc grófnál, aki Erkel apjának és nagyapjának is kenyéradó gazdája volt. Rosty Albertnél, megyei főjegyzőnél majd másod-alispánnál 11 évig volt, aki nyugdíjjal bocsátotta el, amit Wagner 2000 forinttal egy összegben váltott meg. Nyilván ebből a pénzből alapította üzletét a későbbiekben.[1]

Békés vármegye székhelye Gyula volt, Erkel szülővárosa, ahol a zenekedvelő értelmiség a kor gyakorlatának megfelelően rendszeresen házimuzsikált. Természetes, hogy Erkel József, Ferenc apja, magával vitte fiát ilyen alkalmakkor. Egyrészt azért, mert zenei nevelésére mindig nagy gonddal ügyelt, másrészt – lapozónak. Az egyik ismert vonósnégyes összeállításban Erkel József játszotta a prímet – mint legjobb hegedűsre, általában őrá hárult ez, a feladat – Czingulszky Simon, Erkel Ferenc első zenetanára a másodhegedű-, Rosty Albert a brácsa-, Wagner József pedig a csellószólamot[2].

Magától értetődő tehát, hogy mihelyst megnyílt Wagner zeneműboltja, szinte első kiadványa Erkel Ferenc egyik műve volt, a Rákóczi induló[3].

Szintén igen korai Wagner kiadvány a „PANONIA”[4]. Az ambiciózus Wagner valószínűleg kora nagy bécsi kiadóinak (pl. Diabelli) sorozatait szerette volna magyar földre átültetni. A címadásnál minden bizonnyal szerepet játszhatott Mátray Gábor Bécsben megjelent „Pannonia” gyűjteménye is, e füzeteket Wagner bizonyára jól ismerte[5]. Az első pillantásra semmi közös vonás nincsen – a címen kívül – Mátray és Wagner kiadványai közt. Az első a kor szellemének megfelelő népdalgyűjtemény, a második operarészletek zongoraátiratait tartalmazza.

Vajon miért kezdett el kiadni Wagner 1840 közepén egy operaátirat gyűjteményt éppen „PANONIA” címen? hiszen azideig mindössze nyolc magyar dalmű íródott[6], és külhoni szerzők operaparafrázisait még akkor sem indokolt ilyen címen kiadni, ha az átíró magyar zeneszerző. Alapos oka kellett legyen a kiadónak, hogy éppen ezt a sorozatcímet választotta.

Ismerjük Erkel elkötelezettségét a magyar opera irányában. Tudjuk, hogy első operáját, a Bátori Máriát 1840. augusztus 8-án mutatták be, de a komponálást már 1839-ben elkezdte[7]. Könnyen elképzelhető, hogy mint fiatal házas, anyagi gondjait enyhítendő, színházi karmesteri állása mellett szívesen vállalt más munkát is.

A kezdő zeneműkiadó Wagner József és a kezdő operakomponista Erkel törekvései a „PANONIA” sorozat elindításában találkoztak. Így az Erkel Ferenc kompozícióira épülő kottasorozat és a Mátray-féle Pannonia gyűjtemény között mégis van közös vonás: a magyar zenekultúra szolgálata.

Wagner a kották formátumaként az akkoriban még divatos fekvő (quer) B/4-t választotta (345 x 260 mm, tk. 35 X 25 cm, a vágástól függően). A sorozat valamennyi kiadványát azonos címlappal kívánta megjelentetni.

A metszett címlap közös elemeinek leírása (kép: 285. l[ap a MZ-ben]):

Középen Pannónia igen szépen megrajzolt allegorikus képét találjuk: lebegő nőalak, bal kezében a koronás címerrel és a jogarral.

Fölötte ívelt, díszes felirat: „PANONIA”. Az első N betű fölötti jel eredete a latin kódexekre nyúlik vissza. Jelentése: az alatta levő betűt megkettőzi[8]. Még a XIX. században is használták, magyar, német, latin és bizonyára más nyelvű nyomtatványokban is, ám a jel neve akkor már feledésbe merült. Pontos használatára sem volt már semmiféle előírás vagy szabály, de csak bizonyos mássalhangzók fölött bukkan fel. Erkel gyakran használta leveleiben és kottás kézirataiban is (vö. Begleitungs Stimen, e tanulmány előző részében). Nyilván operaszövegeiben is előfordul[9]. Jelen esetben a PANONIA első N betűje feletti ismétlővessző hullámvonal alakú, némileg összetéveszthető a hurok- és hullámvonalas díszítőelemekkel, amelyek a címet övezik.

Az allegorikus nőalak alatt két sorban az alábbi felirat van: „Wagner Józsefnél Pesten. / a’ Servitak piaczan”.

Ettől eltekintve a címlap kétnyelvű: a bal oldalon magyar, a jobb oldalon német feliratozással.

A magyar szöveg négy sorban olvasható, mind a négy sor más-más betűtípussal: „Legkedveltebb operákból vett / MOTIVUMOKRA / készült hangművek gyűjteménye / ZONGORÁRA.”. A német szöveg ugyanígy, öt (lényegében négy) sorban, ám eltérő betűkkel: „EINE SAMMLUNG / von TONSTÜCKEN über MOTIVE / aus den beliebtesten Opern / für das / PIANO-FORTE”. A feliratok körül a már említett hullám- és hurokvonalas díszítőelemeket találjuk. Mindkét felirat alatt szöveghatároló jelek, majd 19-19 vízszintes és 5-5 függőleges vonalból álló rovatok vannak. Mivel a függőleges vonalak túlérnek a vízszinteseken, így nem 18, de akár 20 kotta címének feltüntetésére is lenne hely. Az öt függőleges vonal a vízszintesek által határolt sorokat négy-négy rovatra osztja. Az első, nagyjából négyzet alakú rovatba kerül majd a kotta száma: hányadik a sorozatban? A második, leghosszabb rovatba a szerző és a mű címe kellene hogy elférjen, míg a harmadik és negyedik rovatba a kotta árát kell írni. Ez utóbbi két rovat szintén nagyjából négyzet alakú, ám itt a 19 vízszintes vonal fölé egy huszadik is került: baloldalt f. x. p. p. jobboldalt f. x. c. m. jelzés sakktáblaszerűen, amely a forint-krajcár árat jelenti. Így tehát a harmadik rovat a forint, a negyedik a krajcár árat tartalmazza.

Szót kell ejteni a rovatrendszer fogyatékosságáról: az egyes rovatok túl rövidek és alacsonyak. Ettől eltekintve a címlap igen gondos munka, a szép metszet okán művészi értéket képvisel.

A PANONIA sorozatnak mindössze két megjelent füzetéről tudunk, amiket a következőkben ismertetek.

 

1. Egyveleg Bellini NORMA operájából vett motivumokra

 

Az első füzetnek mindössze egyetlen példányáról tudunk, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének (továbbiakban ZTI) gyűjteményében a 602 174 jelzeten, a Major hagyaték kottái közül való.

Az átirat alapjául szolgáló mű szerzőjét és az átirat alapjául szolgáló művet itt nem szükséges bővebben ismertetnem.

Maga az átirat 1840. június legelején jelenhetett meg: Major Ervin szokásához híven itt is felvezette a kotta címlapjára a fontosabb adatokat; ide csak két mondatot. Az egyik: „Jelezve a Honművész június 7-i számában (46.)”.

A hivatkozott helyen ezt a közleményt találtam:

»HANGÁSZAT. / Uj hangmű. – „Pannonia” – legkedveltebb operaból vett motivumokra készült hangművek gyűjteménye fortepianóra: 1-ső füzet. – Egyveleg Bellini „Norma” operájából vett motivumokra.” Áll e’ füzet ötödfél kótaivből. A’ kiadás csinos, habár nem leghibátlanabb; ‘s magában foglalja Norma operájának legmelodiásabb részeit, ügyes iró által kellemes modorban egybefűzve, mellyben középszerű jártosságúak is kielégitő mulattatást fognak találni. Szorgalmas pesti műárusunk, Wagner Józs. ur, e’ gyüjteménynek kiadásával ismét uj érdemet szerze magának, ‘s azoknak, kik a’ mostani szellem szerint illyesekben gyönyörködnek, kedves időtöltést szerze. – Ára ezen első füzetnek 1 fr. 12 kr. pengőben. – A’ többi füzet is nem sokára világot látand.« Mindez az évfolyam 46. számának 370. oldalán.

A kotta címlapja kétnyelvű, így a mű címe is két nyelven van feltüntetve, mindkét oldalon a legfelső vízszintes vonal fölött, – akárcsak a füzet sorszáma és az árjelzés – de két-két sorban. „1. Egyveleg Bellini NORMA operájából vett / motivumokra 1. 12.”, és „1.s Potpouri über Motive aus der Oper / NORMA v. Bellini 1. 12”. [1 Forint 12 krajcár].

Az átirat szerzője nincs megnevezve (ld. melléklet).

Major Ervin erre nézve a kottára felvezetett egy másik mondatot is: „Vajjon nem Erkel F. átirata-e?”

Idézet Major műjegyzékéből (14. sz.): „Egyveleg Bellini NORMA operájából vett motívumokra. Zongorára. (A Pannonia című sorozat első füzete.) Wagner József cég szintén év- és lemezszám nélküli 12 lapnyi kiadványa, megjelenése azonban jelezve a Honművész 1840. jún. 7-i számában. Az átíró neve nem szerepel a kiadvány címlapján, azonban feltehetően szintén Erkel Ferenctől származhat.” (Mint a PANONIA 2. füzetében szereplő két darab, Id. később!) »A Norma dallamok agnoszkálásához W. Kienzl zongorakivonatát használtam. A Wagner-féle kiadvány 3. és 4. lapján 2 variációt találunk a Bellini opera egyik rendkívül népszerűvé vált dallama (Dell’aura tua profetica) felett. Zongoratechnikai szempontból nagyon hasonlítanak Erkel Ferenc tollára. – Halvány Bellini-hatás figyelhető meg Erkel Hunyadi-operájának egyik motívumában: Bellini Norma II. felv. Norma és Adalgisa kettősében, „Si fino all’ ore” kezdettel, 4 ütem. Erkel Hunyadijában, IV. felv. 21. sz. Terzetto; a szöveges zongorakivonat 288. l[ap]. 9-12. ütem. Végül az egyveleg utolsó 28 üteme egyáltalában nem található Bellini Normájában, köztük a 19. ütem (a Wagner-féle kiadvány 12. lapján) azonos a népszerű „Meghalt a cselszövő”-kórus egyik részletével (szöveges zongorakivonat 116. lap 9. üteme).« (19-20. oldal)[10].

Jelen írásban lehetőségig végigviszem a gondolatmenetet, amelyet Major Ervin elkezdett.

Hogy egy névtelenül megjelent átirat szerzőjét megkísérelhessük megállapítani, ehhez az átirat felrakásának módján kívül elsősorban az átvezető részek adhatnak támpontot. Azok a részek, amelyek nem az átirat alapjául szolgáló műből származnak; valószínű tehát, hogy az átirat készítőjének ötletei.

A formarészek azonosításához felhasználtam Major Ervin lapszéli jegyzeteit[11].

A Wagner-féle kiadványt W, a Kogel-féle Peters kivonatot P[12] 2, a Ricordi Norma kiadást R[13] betűvel jelölöm. E betűk mögött három, „per” jellel elválasztott számból álló jelzést találnak: x/y/z. Jelentésük: a kotta x-edik lapján a felülről számított y-odik szisztémában („sorban”) a z-dik ütemben találhatók a hivatkozott részek. Természetesen csak a minket érdeklő átvezető szakaszokat hozom (szövegközti) kottamellékletként.

Az egyveleg első 32 üteme azonos az opera nyitányának első 32 ütemével:

W1/1/1-2/1/2=R1/1/1-2/4/1=P3/1/1-3/6/4.

Hangnem és metrum egyezik: g-moll 4/4. Tempójelzés W: Maestoso, R és P: Allegro maestoso e deciso.

Ezután 4 ütemnyi átvezető rész következik: W2/1/3-2/1/6. (288.. l[ap a MZ-ben])

A melléklet első és második ütemének kromatikus harmóniamenete megtalálható a R15/1/1-15/2/1=P12/3/3-12/4/2, illetve R14/2/3-14/3/2=P12/1/3-12/1/5, 4-4 ütemes szakaszokban. Kivéve a legutóbbit, a hangnem mindenütt G. (Ott F.) A 4. ütem oktávmenete megfelel a R16/3/3 és a P13/4/1 ütemeinek. Itt a hangnem azonos: G-dúr. Megjegyzendő, hogy az átvezető rész anyaga annak a kórusnak a bevezetőjéből való, amely az egyvelegben is következik.

A következő 16 ütem az opera első számából való, éppúgy, mint az előző bevezető-átvezető négy ütem: „Ite sul colle, o Druidi”, Oroveso és kórus.

W2/2/1-2/5/4=R17/1/1-18/2/1=P13/4/1-14/4/1.

Ez a „Dell’aura tua profetica” cavatina „Si, parlerà terribile” (Oroveso) szakasza. A hangnem és metrum egyezik. W-nél nincs új tempójelzés, az operarészletekben Andante Mosso; karakterjelzés „con devota fierezza”. Bár a metrum változatlan, W mégis újra kiírja a 4/4-et. Természetesen két b helyett itt már egy kereszt az előjegyzés.

Az egyveleg a kavatina témájára két virtuóz változatot hoz, megszakítás nélkül.

„Variation 1” W3/1/1-3/5/3, metrum és tempóváltozás nincs. Hogy érzékeltessem a darab nehézségét, a 15-16. ütemet itt közlöm. (288. l[ap a MZ-ben])

„Var. 2 Scherzando” W4/1/1-4/4/2. A 4/4-et újra kiírja, a hangnem változatlan. Az előző részek (a téma és az 1. var.) formája A, Av, B, Av, A. II. var. ezzel szemben A, Av, B, A, Av, 16 ütem helyet 20. A B rész után ugyanis itt a metsző „Da Capo al Fine.” jelzést alkalmaz. A „Fine” jel ugyan jó helyen van (a B rész előtt), ám az A szakaszt is meg kell ismételni, mert a Da Capo jelzés erre utasít. A variáció aszimmetrikussá vált; a szerző akaratából-e, avagy a másoló kényelmessége miatt, nem tudható.

Kilenc ütemes átvezető rész következik: W4/5/1-5/1/3. (290. l[ap a MZ-ben].)A mellékletből látható, hogy a 2., 4., 5., 6. és 7. ütem az előző téma feje, d-g-a-h-d1, a modulációhoz szükséges módosításokkal.

Az 1. és 3. ütem azonos. Hasonló bővített szeptim akkordot nem találtam az operában, ám lehet, hogy ez csak sajtóhiba. (h, d1 =g, h?)

A 8. és 9. ütem harmóniaváza a R73/4/ 1-73/4/2=P48/3/2-48/3/3 ütemeiben található, a kromatika kivételével.

A 8. ütem dallama a R179/3/1=P124/4/1 ütemek első felében, a 9. ütemé a R87/1/3=P55/7/1 ütemekben. Az utóbbi a № 5. „Va, crudele, e al Dio,spietato” zenekari előjátékából való, míg az előbbi a II. felvonás N”. 7. duettje: „Deh! con te, con te li prendi”, Norma és Adalgisa, a lassú szakasz kadenciájának legvége. Ám ezek csak az idézett dallam inspirálói inkább, s így az még további vizsgálatra szorul.

Maga az átvezető rész moduláció G-dúrból Esz-dúrba.

Ezután 24 ütem következik az opera 4. számából, a „Casta Diva” kavatinából, Norma és kórus.

W5/3/1-6/4/2=R74/1/1-77/1/2=P48/3/5-50/1/2.

A metrum azonos. A hangnem W-ben Esz-dúr, az operarészleté F-dúr. A szakasz tulajdonképpen két részből áll.

Az első Norma „Ah! bello a me ritorna” szólója, 20 ütem. W tempójelzése „piu lento.”, R-ban Allegro, P-é Allegro Moderato.

A második az ezt követő „Sei lento, si, sei lento” kórus, amelynek jellegzetes ritmusú zenekari kísérete szerepel az egyvelegben. W tempójelzése „poco piu mosso”, R-ban Mosso, P-é più mosso.

16 ütemes átvezetés következik: W6/4/3-7/3/2. (291. l[ap a MZ-ben].)

Az első négy ütem az előző kórusrészlet modulatív továbbfejlesztése.

A 4-8. ütemek megfelelőjét nem találtam meg az operában, bár néhány motívumot felfedezhetünk pl. a № 5. zenekari előjátékában, és a №. 7. kettősében.

A 9-12. ütem azonos R133/3/4-133/4/3=P91/3/3-91/4/1 №. 6. 1. felvonás Finale „Vanne, e li cela entrambi” egy részletével: Norma C-dúr „bosszú”-áriájának bevezető taktusaival: „Tremi tu? e per chi? e per chi tu tremi?” szöveggel.

A 13-16. ütem csupán kadencia.

Előjegyzésváltás következik, két bé az eddigi három helyett.

16 ütem következik az opera 5. számából „Va, crudele, e al Dio spietato” kezdetű duett maggiore részének elejéből (Adalgisa és Pollione).

W7/3/3-8/1/4=R104/1/1-104/5/3=P67/4/4-68/3/4.

Pollione[14] „Vieni in Roma, ah! vieni”. W-nél nincs tempóváltás, csak az előjegyzés változott, a hangnem B-dúr. Az operarészlet tempója Più moderato assai, karakterjelzés con tenerezza, hangneme Asz-dúr.

18 ütemnyi átvezetés következik : W8/1/5-8/5/2. (292. l[ap a MZ-ből])

Az 1-7. ütem harmonizálását tekintve azonos, dallamvezetésében hasonló a R 107/1/1-107/3/1 =P70/2/1-70/3/3 ütemekhez, amelyek az előző duettből valók; Pollione: „Adalgisa!” Adalg.: „Ah! mi risparmi tua pietà, maggior cordoglio.” Poll.: „Adalgisa! e vuoi lasciarmi...”. Az operarészlet és az egyveleg hangneme változatlan.

A 9-14. ütemben szintén az előző duett témájának változatát halljuk, B-dúr helyett D-dúrban (előjegyzésváltás!).

A 15-18. ütemek már a következő részlet bevezetőjéből valók: a 16. ütem: W8/4/5=R31/4/1-2=P21/1/1-2, ugyanez a 15. ütemre is áll. A 18. ütem: W8/5/2= R31/4/4=P21/1/4, mindegyik zenekari rész.

19 ütem következik a №. 2. kavatinából „Meco all’altar di Venere”, Pollione, az idézett szövegkezdettel.

W8/5/3-9/5/1=R33/1/1-34/4/2=P21/2/1-22/3/1.

W tempójelzése változatlan, hangneme D-dúr. Az operarészlet tempójelzése Moderato, hangneme C-dúr. Az egyveleg zongoraszólama a fafúvós hangszerek jellegzetes kísérőfigurációit emeli ki, tömörebb basszussal.

17 ütemnyi kadenciafunkciójú átvezetés következik: W9/5/2-10/5/5: (293. l[ap a MZ-ből])

Hasonló részt nem találtam az operában. Bár az 1-4. ütem figurációi jellegzetesek, ám teljesen zongoraszerűek – a kíséret viszont sematikus: I–IV–V–I. A 4-8. ütem az előző négy variációja, még virtuózabb jobbkéz szólammal. A 9-10. ütem egyéni oktávmenete bizonyosan nem Bellini-hatás. A 11-13. és 16-17. ütemnek nincs különösebb tematikus tartalma, csupán lezárás és előkészítés.

Annál érdekesebb viszont a 14-15. ütem!

Tegyük egymás alá a hivatkozott két ütemet, a Hunyadi-nyitány gyors részének elejét, a Bánk bán „Hazám, hazám” ária minore-maggiore közti zenekari átvezető ütemeit, és a Bánk–Tiborc kettős sóhaj-motívumát! (294. l[ap a MZ-ből])

Ez nem Bellini-hatás, ez Erkel hangja.

Az átvezetés után 48 ütem következik a Norma 7. számából „Deh! con te, con te li prendi” Norma és Adalgisa.

W11/1/1-12/1/3=R 182/1/1-184/3/5=P 126/3/1-128/2/2.

„Si fino all’ore, all’ore estreme”, Norma és Adalgisa. A visszatérést idézi az egyveleg. A tempójelzés W-nél Vivace, a metrum 2/4-re változik, a hangnem G-dúr. Az operarészlet tempója Allegro, a metrum 2/4, a hangnem F-dúr.

Ezután az egyvelegben egy különleges Da Capo jelzés van, primo-secondo ismétlőjel helyett. A primo résznek megfelelő 8 taktus: W12/1/4-12/2/3.

A W12/1/4-12/1/7=R184/3/2-184/3/5=P128/2/3-128/2/6.

A W12/1/8-12/2/3=R181/4/1-181/4/4=P126/2/4-126/2/7.

A „si fino all’ ore” 48 taktusa ismétlődik. Meg kell jegyeznem, az operában ugyanez az ismétlés megvan, de az egyveleg „primo” részének nyolc üteme helyett csak öt ütem visszavezetés van, és a visszatérés befejezése is más az operában.

A „secondo”-n kezdődő Coda 31 ütem: W12/4/4-12/5/8 (295. l[ap a MZ-ből])

Ilyen rész nincs az operában.

Különösen érdekes a Major Ervin által kiemelt 16-18. ütem, amely a „Meghalt a cselszövő” kórus egy részével azonos. (296. l[ap a MZ-ben])

Nem tartozom az operairodalmat behatóan ismerők szerencsés táborába, így az összehasonlító elemzést megnyugtatóan lezárni nem tudom; azt hivatottabbakra hagyom. A további munka immár egyszerűbb, hiszen az egyveleg szóbajöhető összes formarészét teljes terjedelmében mellékeltem [a MZ hivatkozott számában].

Érdemes lenne ezeket összevetni pl. a Bátori Mária partitúrájával is.

Nézetem szerint azonban mára feltárt két azonosság is elegendő ahhoz, hogy Erkel szerzőségét feltételezhessük.

Erre egyébként másik közvetett bizonyíték a darab zongoratechnikai nehézsége is, amely sokszínűbb a korban megszokottnál.

Kérdés, hogy Erkel miért nem vállalta ezt a művét, miért nem íratta rá a nevét a kottára, mint az átirat szerzője? Véleményem szerint a megoldás a darab műfajában rejlik: „egyveleg”, csak így simán egyveleg. nem „Phantaisie”, „Réminiscence” vagy „Paraphrase”, még csak nem is „Transcription”. Tehát a darab szerzője nem kívánt magasabb műformát létrehozni, és ezt a címben deklarálta. Erkel akkoriban már rangosabb muzsikus volt, minta szabadalmazott egyveleggyárosok, így érthető, hogy nem adta a nevét egy napi használatra iparszerűen előállított műfajhoz.

Meg kell állapítani, hogy a Norma egyveleg ízléssel összeállított darabja műfajának, mondhatni kiemelkedő minőségű; megfelelő előadásban a pódiumon is megállja a helyét. Ám nem több egyvelegnél, nem lépi túl a műfaj adta korlátokat.

Érezni lehet a műben némi egyenetlenséget, zongoratechnikai szempontból. Elejétől a „Dell’ aura tua profetica” II. variációja végéig, és a „Meco all’ altar di Venere” szakasz a kadenciával egy fantáziában is megállná a helyét. Mintha a többi részben engedményekre kényszerült volna a „középszerű jártosságúak” irányába. Kiadói óhajra?

Erkel már jó ideje rendszeres szereplője a hangversenyéletnek. Sokszor kísért énekeseket, így a Norma részleteit is bizonyára többször játszhatta. 1839. IX. 17-én, Gyulán, egy jótékonysági hangverseny 2. számaként Erkel József „Magány dal Normából”-t énekelt bátyja, Ferenc zongorakíséretével[15]. Ez csak a „Meco all’ altar di Venere” lehetett – amely az egyveleg egyik legkidolgozottabb része.

Korabeli források egyöntetűen kiemelik Erkel gyönyörű zongorahangját, amelyet zenekarhoz hasonlítottak. Ehhez nem csak kifinomult billentéskultúrára volt szükség. Arra is, hogy túllépjen a kivonatok szimpla zongoraszólamán, improvizálja, vagy éppen megkomponálja az igényes kíséretet, főleg különleges alkalmakra.

Fontos, hogy az egyveleg több részlete is erőteljesen kiemeli a zenekari kíséret jellegzetességeit – talán nem véletlenül. Előbb játszotta a szerző a darab részleteit kíséretként, minthogy összeállt volna az egyveleg?

Ez magyarázat lehet az említett zongoratechnikai mozaikszerűségre, ti. ha a darab különféle részei különböző időpontokban keletkeztek volna.

Biztos az is, hogy ha elég idő állt volna rendelkezésre, kiérleltebb darab születik. Nyilvánvaló, hogy határidőre, sietve kellett komponálni, s emiatt nem volt mód magasabb műformát létrehozni. Talán emiatt maradt a szerző anonim.

Mindenesetre tény, hogy ez az egyveleg soha többé nem jelent meg, sem a szerző nevével, sem anélkül.

Van egy harmadik közvetett bizonyíték is Erkel szerzőségére: az, hogy a „PANONIA” második füzete Erkel átiratot tartalmaz.

 

2. Emlék Ernstre Elegie ‘s Capriccio Zongorára alkalmaz: Erkel F.

 

A PANONIA második füzetének első kiadásából szintén csak egy példány ismeretes, a ZTI Major hagyatékában, száma 602 183.

A második füzet címlapján van egy apró eltérés az első füzethez képest. A kiadó megnevezése fölött és az allegorikus nőalak alatt, a két rovatrendszer közti üres helyre 15-17 mm hosszú és 3,5 mm magas trapéz alakban elhelyezkedő vonalkázás került; hasonló ahhoz, amit a postai csekkeken találunk, de annál sűrűbb. Előtte díszes No megjelölés, úgy, hogy az N jobb szárából egy díszítőinda nő ki, körülölelve a vonalazást is. Nyilván erre a vonalazásra kell ráírni minden egyes kotta esetében, hogy a címlap mögött hányadik füzetet találjuk. Természetes, hogy csak a második füzet megjelenése után van értelme ennek a jelzésnek, de akkor már elengedhetetlen.

A füzet címét így próbálták beírni a megfelelő rovatokba: ,2. Emlék Ernstré (nyilván Ernstre) Elegie ‘s Capriccio Zongorára alkalmaz: Erkel F. 1. 12.” (egy forint 12 krajcár). Ugyanez németül:. „2. Erinerung an Ernst. Elegie & Capric. f. d. P. F. über tr. v. F. E. 1. 12.” Látható, hogy a cím csak rövidítve fért el az igen szűkös helyen.

Major Ervin megjegyzései: „E sorozat 1. számára Honművész 1840. jún. 7-i száma jelzi! / E 2. szám jelzése a Der Spiegel 1845. aug. 15-i / számában”.

A jelzett helyen az 532. oldalon ez található:

»Musikalisches. Wem ist nicht das herrliche Capriccio von H. Ernst „der Karneval in Venedig” noch im frischen Andenken ? Dieses so anziehende Tonstük, das uns den berühmten Virtuosen vor Allem so lieb und werth machte, das bei jeder Gelegenheit so stürmisch verlangt u. Wiederholt werden musste, ist nun als angenehmes Souvenir für das Forte-Piano im Druk erschienen. Hr. Kapellmeister Erkel sezte es mit grosser Gewandtheit für dieses Instrument, was schon sehr dafür spricht, und es ist nun Jedermann in den Stand gesezt, diese einschmeichelnde Melodie zu spielen, oder sich vorspielen zu lassen. Zu haben in Jos. Wagners Kunsthandlung, auf dem Servittenplaz, à 1 fl. Conv. Münze.

A közlemény tévesen adja meg a kotta árát, és nem szól egy szót sem a füzetben első darabként szereplő Elégiáról. Valószínű, hogy ez mindössze egy előzetes híradás volt a kottáról, és így a recenzens azt nem is láthatta még. A kotta tehát valamivel később jelenhetett meg, immár 1 forint 12 krajcár áron, kiegészítve az Elégia átiratával.

A minden zenei eseményt gondosan nyilvántartó Honművészben nincsen tudósítás e kotta megjelenéséről, legalábbis az 1840-es évfolyamban, ezt ugyanis végignéztem.

Az átiratok alapjául szolgáló művek szerzője Heinrich Wilhelm Ernst (1814. V. 6. – 1865. X. 8.) brünni születésű német hegedűművész és zeneszerző. Bécsben Mayseder és a pesti születésű Böhm József (1795-1876) tanítványa. 16 éves korától világjáró virtuóz. Párizsban Liszt, Chopin, Berlioz köréhez tartozott[16]. Magyar tematikájú kompozíciót is írt. (Op. 22.)

 

A „PANONIA” 2. füzetében szereplő első átirat alapjául Ernst Elegie című műve szolgál: Op. 10. No. 3. „Elégie sur la mort d’un objet chéri”. Kottája először a lipcsei Hofmeister cégnél jelent meg 1838-40 között. Hallatlan népszerűségére jellemző, hogy Pazdirek (E. 148. old.) 36 kiadót sorol fel, ahol a darab eredeti, hegedű-zongora formája megjelent. Ebben nincsenek benne az utánnyomások, a második, többedik kiadások, és a katalógus megírása után megjelent kiadások sem! Ezenkívül a következő átiratokat sorolja még fel: az Elégia szólóhegedűre két kiadónál, zongorára tíz, harmóniumra kettő, orgonára egy kiadónál, hegedűre orgonakísérettel két kiadónál jelent meg. Két zongorára vagy physharmonica- (harmónium-) zongora duóra három kiadó, brácsára zongorakísérettel öt kiadó, csellóra zongorakísérettel nyolc, ua. orgonakísérettel egy kiadó; zongorakísérettel fuvolára öt, oboára két, klarinétra három, kürtre két, vadászkürtre egy, tenorkürtre egy, kornettre vagy trombitára két kiadó jelentette meg. Egy-egy kiadása van még két hegedűre, egy hegedűre két zongora kíséretével, hegedű-brácsa-zongora és hegedű-cselló-zongora, fuvola-hegedű-zongora és két hegedű-cselló trióösszeállításokra, két hegedű-brácsa-zongora, két hegedű-cselló-zongora és hegedű-brácsa-cselló-zongora kvartettekre; zongoraötösre két hegedűvel, fuvola-kornett-két hegedű-zongora, kornett-vonósnégyes-zongora összeállításra és még egy, zenekarra is! Megjelent harsonára és trombitára, valamint fuvolára és két klarinétra is, zenekarkísérettel.

Sajnos, ebből a kottadömpingből közgyűjteményeink alig részesedtek: egyetlen példány egy physharmonica-zongora átiratból található a Liszt Ferenc Múzeumban RGy 1864 jelzeten: George Lickl műve[17], Az eredeti mű első kiadását nem sikerült megszereznem, egy utánnyomásból elemzem Ernst művét.[18]

Az Elégia hangneme c-moll, tempójelzése Adagio melancolico ed appassionato, metruma 12/8, terjedelme 75 ütem.

A formarészeket nagybetűkkel jelölöm, mellette zárójelben a formarész terjedelmét, majd kurzív betűtípussal a vonatkozó megjegyzéseket.

Bevezetés (1 ütem) a hárfázó zongorakíséret előlegzése.

A (4 ütem), B (4 ütem) B az A-nak távoli rokona, C (6 ütem) C 5-6. üteme a 3-4. ismétlése egy kisterccel lejjebb, kis módosítással.

Av1 (4 ütem), Cv1 (6 ütem) dallamvezetésben térnek el az A-tól és C-től, Bv1 (5 ütem) harmadik üteme eltér a B-étől, negyedik üteme a harmadik variánsa egy szekunddal lejjebb, míg az ötödik a negyedik ismétlése kisterccel lejjebb. Kadencia párhuzamos hangnem felé: Esz-dúr.

D (7 ütem) a 3. ütem az első ismétlése egy oktávval feljebb, a 6. és 7. az 5. ismétlése egy-egy szekunddal lejjebb.

E (8 ütem) a 4-6. ütem az 1-3. ismétlése módosított kadenciával, a 7. és 8. moduláció, akkordszekvencia.

F (5 ütem) a 3-4. ütem az 1-2. variánsa, az 5. azonos az E első ütemével. Vissza az alaphangnembe.

Av2 (4 ütem), Cv2 (6 ütem) más kíséret: hárfa helyett akkordok, a dallamvezetés hasonló az első variánsokhoz. Kadencia maggiore felé – C-dúr.

Av3 (4 ütem), Av4 (4 ütem) az első ütemek az első variáns fordulatát idézik, ám az expozíció és a visszatérés variánsaihoz képest a dallam felfelé törekszik. Csúcspont.

Dv (4 ütem), Av5 (4 ütem) Coda: a Dv pontosan megfelel a D első négy ütemének, csak itt a 3-4. ütem oktávval lejjebb ismétlődik; az Av5 a téma váza, tremolókísérettel.

A formán belüli finomabb motivikai összefüggések elemzésére itt nincs lehetőség, de mindezt az olvasó, Erkel átiratát meghallgatva, kottamelléklet nélkül is megteheti.

Erkel a darabot minden különösebb változtatás nélkül tette át zongorára, a Wagner-féle első, 1840-es kiadás legalábbis ezt tanúsítja: ütemszámra egyezik az eredetivel. Ám a hangzás szinte kinyílik; a chopini ihletettségű eredeti darab mintha csak azért keletkezett volna, hogy zongorára átírják.

 

A PANONIA 2. füzetének 2. darabja a Capriccio. Ernst ezt a kompozícióját jó ideig érlelte, rendszeresen játszotta koncertjein, ám nem adta ki, csak 1844-ben, a lipcsei Fr. Kistner cégnél. Ebből az 1405. (hegedűszólam), illetve 1406. (kíséret) lemezszámú kottából egy példány van ZTI Major hagyatékában 602 171 jelzeten.

A belső, francia nyelvű címlap bővebb szövege a következő: „Le Carneval de Venise. / VARIATIONS /BURLESQUES / sur la Canzonetta: / «cara mamma mia» / pour le Violon principal / AVEC ACCOMPAGNEMENT /de Quatuor et de Contre-Basse où de Piano / composées / et trés respectueusement dédiées / À SA MAJESTÉ / Le Roi de Danemark / par / H. W. ERNST. / Oeuv. 18.”, az ár és a kiadó.

A 3. oldalon Ernst előszava olvasható: „VORWORT. / Als ich diese Variationen über ein Thema, welches auch Paganini variirt hatte, komponierte, dachte ich nicht daran, sie jemals zu veröffentlichen. Ich hatte bloss die Absicht, ein Stück für meine Concerte zu besitzen, dessen Form und Character es erlauben, einen Theil derjenigen Paganini’schen Schwierigkeiten anzuwenden, die mir in jeder andern Compositionsgattung angebracht, unpassend, und nur Mangel an Geschmack und Originalität zu beurkunden scheinen würden.

Da jedoch in neuerer Zeit verschiedene un vollkommene Arrangements dieser Variationen erschienen sind, und mehrere Künstler undelikater Weise dieselben öffentlich vortrugen, ohne dabei meinen Namen zu nennen! so habe ich mich endlich veranlasst gefunden sie dem Drucke zu übergeben, und ich erkläre dabei: dass diese Gegenwärtige Ausgabe meiner Variationen Vollständig, und die erste ist, welche mit meiner Einwilligung veröffentlicht wird. / H. W. Ernst.”

Erkel nem volt „undelikát” művész, hiszen a Wagner-féle első kiadáson éppúgy, mint az összes későbbin, feltüntette Ernst nevét, mint szerzőét, s magát szerényen csak mint átdolgozót említi.

Pazdirek a Capriccio hegedű-zongora változatának 13 kiadóját említi, hegedű vonósnégyes és bőgő kísérettel négy, zenekarival két kiadónál található. Zongora szóló átiratot három kiadónál említ, azonban Erkel műve nem itt szerepel, l. Erkel kompozíciói közt. Zongora négykezes átirat is íródott, ez két kiadónál jelent meg.

Az Elégiánál jóval kevesebb kiadás a darab horribilis nehézségével magyarázható, de ez nem jelenti azt, hogy a közönség körében ne lett volna népszerűbb annál. Hallgassuk, mit ír Berlioz, a kényes ízlésű, szigorú kritikus: „... Ernst egyáltalán nem retteg a színházaktól, a hatalmas termektől, a nagyközönségtől, a tömegtől. Sőt, ellenkezően, szereti mindezt, és Liszthez hasonlóan sohasem tűnik olyan hatalmasnak, mint amikor kétezer hallgatót kell megzaboláznia. Ha már eleve is nem lettem volna bizonyos ebben, meggyőztek volna a szentpétervári színházban rendezett hang versenyei. Felejthetetlen volt, amidőn oly szenvedélyes és oly mesterien fogalmazott műveit a maga emelkedett stílusában eljátszotta, aztán pedig a Velencei karnevál dallamára írt variációkkal elbúcsúzott forrón tapsoló hallgatóságától. Mert ilyet írni Paganini után, anélkül, hogy utánozta volna. Ebben az emelkedett ízlésű fantáziában a szerző szeszélye oly ügyes és gyors módon keveredik egy csodálatos mechanizmus szertelenségével, hogy az ember a végén abbahagyja a csodálkozást, semmin sem ütközik meg többé, tűri, hogy elringassa a velencei dallam egyhangú kísérete, mintha a szóló-hegedű már ott se volna, se nem árasztaná legváltozatosabb színű, rendkívül szórakoztató és lépten-nyomon meglepően szökellő dallam-zuhatagait. Ebben a különös, állandóan dallamdús erőmutatványban, amelyet Ernst látszatra esetlenül és közönyösen játszik el, mindenkor elvakítja és lebilincseli a közönséget. Olyan, mint aki gyémántokkal labdázik...”[19]

A múlt században a Capriccio a nagy hegedűsök állandó repertoárján szerepelt, mára kényelmes előadóink óvakodnak megszólaltatásától...

Ernst művének első kiadása 29 ütemnyi 4/4-es bevezetővel kezdődik, a tempójelzés Andante spianato – szándékos utalás Chopin művérei”. A hangnem B-dúr, ám amikor a szólóhangszer – négyütemnyi zongora (vonósötös) kezdés – után megszólal, kiderül, hogy minden húrja félhanggal feljebb van hangolva: scordatura f2-b1-es1-as. Két 8 ütemes ismételt strófa következik, majd a 25. ütemtől a szólóhangszer kadenciát játszik. Az utolsó két ütemben a zongora (tutti) határozott akkordokkal lezárja a formarészt. Kezdődik a karnevál: a tempó Allegretto, 6/8. Két ütem pizzicato bevezetés után megszólal az ismert 16 ütemes téma, amelyet nem kevesebb, mint 25 virtuózabbnál virtuózabb változat követ, megszakítás nélkül; öt (tulajdonképpen négy) ütemes Coda zárja a darabot. A hegedűszólam egymaga 12 oldal terjedelmű!

A zongoraszólam – amely helyettesíthető vonósötössel – ennél jóval soványabb: a bevezetés két oldal ugyan, ám a változatok kísérete változatlan lévén speciális ismétlőjelet alkalmaz, kiírva. Így mindössze 22 ütemből áll a kíséret, ami egy oldalon elfért. (301. l[ap a MZ-ben])) A kísérőszólam + szóló partitúra 1-3-ig, a hegedűszólam 4-15-ig oldalszámozott.

A bevezetőnek nincs sok köze a témához, bár a 20/a, 21 és 24. ütemben felbukkan a téma 9. és 13. ütemének zenéje.

Nem lehet tudni, Ernst játszotta-e variációinak fent leírt 1844-es bevezetését már 1840- ben is – magam részéről ezt valószínűtlennek tartom. Mindenesetre Erkel zeneszerzői nagyságáról vall, hogy mennyivel alkalmasabb bevezető az általa alkalmazott Elégia az Ernst-féle spianato-nál, már csak hangnemi (c-moll–C-dúr) és karakterbeli kontrasztja miatt is. Másrészt az Elégia önmagában sokkal kevésbé hatásos, mint a Capriccio-val együtt; tételpárban kölcsönösen erősítik egymást.

Azt sem lehet tudni, Ernst pesti koncertjein 1840-ben milyen formában játszotta el Capriccióját[20]. Erkel 1840-ben kiadott átirata mindenesetre különbözik Ernst említett 1844-es eredetijétől, hangnemében is: C-dúr, Ernst B-dúrja helyett, ezenkívül rövidebb is – Ernsté 25, míg Erkelé 9 variációból áll: az első 435 (ism. 451), a másik csak 152 ütem. Ám a felszíni eltéréseken kívül túl sok a hasonlóság ahhoz, hogy Erkel darabját önálló, Ernstétől független kompozíciónak nevezhessük.

Vegyük sorra Erkel darabjának változatait, és hasonlítsuk össze Ernst variációival[21]. Az apróbb dallamvezetésbelí, harmóniai különbségeket nem említem.

A téma természetesen .majdnem hangról hangra azonos, éppúgy kétütemes bevezetője.

I. variáció: Ernst kiadásának VI. variációjával majdnem azonos a 4. és 8. ütemben a III. variáció megfelelő ütemei hasonlóak. A 10., ill. 14. ütemekben lévő fordulat Ernst X. var. 3. és 7. ütemében van; hasonló ritmus viszont a XV. var. 10. és 14. ütemében. Jellemzőek az előkeszerű harminckettedek, majd harmincketted skálák, lefelé és kromatikusan.

II. variáció: Ernst kiadásának XX. variációjában találunk hasonló jellegzetes regiszterugrásokat. Egyébként az 1. és 5. ütem Ernst IV., a 2. és 6. Ernst V., a 3., 4. és 16. Ernst XIV., míg a 9. és 13. Ernst XV. variációinak megfelelő ütemeire emlékeztet. A 7-8. és a 11-12. ütemek egyaránt a XIV. var. 3-4. ütemére emlékeztetnek, igaz, más-más regiszterben. A 10. és 14. ütemnek leginkább a Téma felel meg. A flageolet imitáció és a triola repetíciók variációja.

III. variáció: Az 1-3. ütem azonos Ernst XVIII. var. 9-11., ill. 13-15. ütemeivel. A 4-8. ütemben Erkel megfordítja ezt a figurációt. A 9-11. ütemben Erkel Ernst XIV. var. 9. ütemének tizenhatod trioláiból sokkal zongoraszerűbb passzázst alkot, majd a 12-16. ütemben ezt fordítja meg, hasonlóan a 4-8. ütemekhez. A lefelé, majd felfelé tartó tizenhatod, majd tizenhatod-triola figurációk tercekkel és repetícióval társulnak. Az egyik leginkább zongorára illő változat.

IV. variáció: 1-8. taktusa Ernst V. variációjának első felére, míg 9-16. üteme Ernst XXIV. változatának első felére emlékeztet. Az oktávok, az ugrások és duplafogások természetesen a zongora lehetőségeihez képest módosultak.

V. variáció: 1-8. taktusa megfelel Ernst XVIII. var. 1-8. ütemeinek, a dallamvezetés és a fekvés is azonos, csak a zongora oktávokat fog. A 9-10., 13-14. ütemeket Ernst III. és VIII. variációinak megfelelő ütemeire lehet visszavezetni, míg a 11-12., 15-16. ütemek megfelelnek Ernst III. var. azonos ütemeinek. Gyors ugrásai miatt az egyik legkényesebb rész.

VI. variáció: 1-8. ütemének dallamfordulatai Ernst Témájából, mások a XII. variációból, de leginkább a XVI.-ból valók. Ez utóbbi hármasfogásokból áll – kantiléna, nem virtuóz! – Erkel piano arpeggio-kat kombinál a néhol kettősfogással dúsított dallammal. 9-16. ütem 9. és 13. üteme halványan emlékeztet Ernst IX. var. 1. ütemére, ám pontos megfelelője nincs. A 10. és 14. taktus sóhajmotívuma azonos Erkel I. var. azonos ütemeiben leírtakkal. A 11-12. és 15-16. ütemhez hasonló oktávmenet található Ernst IX. var. azonos ütemeiben, ám ott az irány felfelé, Erkelnél lefelé mutat, gondolom, pusztán hangszerszerűségi okokból.

VII. variáció. Az 1-3., 5-7., 9. és 13. ütem szinte azonos Ernst VII. variációjának megfelelő ütemeivel, míg a többi hasonló ugyan, de eltér dallamvezetésben, vagy irányultságban. A hegedű hármasfogásait Erkel nehezebb, igen kényelmetlen arpeggiókkal helyettesítette, míg az ezekkel váltakozó gyors hármashangzat bontásokat Ernsttől eltérően a teljes változat folyamán kétütemenként végig játszatja, ismételteti. Ez a változat mindkét hangszernek talán a legnehezebb.

VIII. variáció: 1-8. üteme azonos Ernst XXV. variációjának 1-8. ütemeivel. Erkel hatásosan utánozza a hegedű pizzicato meneteit. A 9-11. ütem passzázsa Ernst III. var. 9. ütem továbbfejlesztett változata, a 12. ütem egy terc glissando felfelé, ilyen Ernstnél nincs. A 13-16. ütemben ismét hallhatjuk [az] Erkel III. variációjának 4-8. ütemében leírt figurációt, fordított irányban. Ehhez hasonló egyébként Ernst XVIII. var. 13. üteme, lefelé tartó tizenhatod trioláival.

IX. variáció: 1-8. ütem majdnem azonos Ernst XII. var. 1-8. ütemeivel: tremoló fölött kell dallamot játszani. A 9. és 13. ütem Ernst VIII. var. azonos ütemeire emlékeztet. A 10- 12. és 14-16. ütemek terccel kombinált oktávmenete teljesen zongoraszerű, ám nyomait megtalálhatjuk Ernst XIII. variációjának 11. ütemében.

A Coda végül Ernstnél 4 (5) ütem, míg Erkelnél bővebb 6 (7) ütem. Mindketten az utolsó variáció 16. üteme fölé írták ki a Coda megjelölést, az így adódó ütemszámot tettem zárójelbe. Erkel Codája virtuózabb.

Végül meg kell említenem azt is, hogy Erkel egyáltalán nem szerepelteti a bal kezet, csak mint kísérőt. Minden akrobatamutatványt a jobb kéznek kell végigszenvednie, elképesztően változatos nehézségeket pihenés nélkül, szinte leltárszerűen egymásután. Egyedül a Codában játszhat a bal kéz két kis futamot – a jobb kézzel unisono...

Mindez arra mutat, hogy a Capriccio sem más, mint Ernst akkori, 1840-es improvizációjának zongoraátirata, amit Erkel Ernst 1840. évi pesti koncertjein hallott (esetleg kísért) az Elégiával együtt. Amíg Ernst korabeli kéziratait, vázlatait nincs módunkban tanulmányozni, nem kizárható az sem, hogy Erkel tömörítette Ernst változatait, ám kevéssé valószínű, hogy lényegeset hozzátett volna. (Hacsak Ernst nem használta fel Erkel 1840-es kottáját 1844-ben, műve kiadásához!...)

Ennek ellenére a darab jelentősége túlmutat egy közönséges átiraton. Nem valószínű, hogy Erkel ismerte Schumann Op. 3. és Op. 10. Paganini átiratait. Nem biztos az sem, hogy ismerte Liszt Paganini-etűdjeinek első fogalmazványát, amely csak 1840 végén jelent meg, később mint Erkel átirata. Ám ha ismerte is ez utóbbiakat, ez semmit sem von le a Capriccio értékéből.[22]

 

Most vegyük sorra az Elégia és a Capriccio [kéziratos] forrásait.

Gyulán, az Erkel Ferenc Múzeum raktári anyagában van egy dupla fólió, amely nemrég még ki is volt állítva. Mérete 278 x 362 mm, a kottavonalak hossza 210 mm, a legalsó kottavonaltól a legfelsőig mért távolság 271 mm, 20 soros partitúra vonalazással. Annak idején a fóliót restaurálták, a hiányokat, roncsolásokat a hajtásnál és a sarkoknál kiegészítették. Leltári száma 83.193.1. (308. l[ap a MZ-ben]).

Az 1/a oldalon Erkel kézírása található, a többi oldal üres.

Az 1/a oldal leírása: az oldal tetején „der Carneval” felirat, jellegzetes aláhúzással, amely azokra a kapcsokra emlékeztet, amelyekkel a szisztémák elején a sorokat szokás összevonni. A sorok felett, elől „Allegretto” tempójelzés, az első két sor előtt „Thema” megjelölés. Ezután háromszor két sor következik, nyilván zongorára, violin és basszus kulcsok mindháromszor kiírva. Metrumjelzés az első sorban a kulcsok után 6/8, mindkét kéznek. Az előjegyzés két bé, a harmadik sorban már nincs kiírva. A kéttaktusnyi balkéz bevezetés után ismételt négy ütem, a téma első fele következik, Erkel ismétlőjelet alkalmaz. Ezután ismét négy ütem következik, Erkel ezt is ismételteti. A negyedik ütem mára harmadik sorban van, itt balkéz szólam már nincs. Erkel beírt még három ütemet a jobbkéz szólamba, ez tk. a téma 13-15. üteme lenne, ezt azonban tintamaszattal érvénytelenítette. Nyilván e helyett írta be az ismétlőjelet. Ám így a téma d2 hanggal fejeződne be..., ami csak félzárlatnak felelne meg. Ezután az egész vázlatot három erőteljes tintakereszttel áthúzta.

A Carneval vázlata alatt nagyméretű betűkkel a következő felirat áll: „Begleitungs Stimen / zu Field’s Concert / in C dur. / Franz Erkel.” Tehát az erős partitúra lapokat védő-gyűjtőborítónak használta. Kérdés, hogy mikor?

Ernst az Elégiát és a Capriccio-t 1840. májusában mutatta be Pesten.

Erkel Field C-dúr versenyművét („L’incendie par l’orage” № 5.) 1839. március 24-én játszotta. Már 1836. Xl. 2-án is játszott Field versenyművet, vlsz. ugyanezt[23].

Talán a feleslegessé vált partitúra borítót használta fel a vázlat rögzítésére. Az is lehetséges, hogy az elrontott vázlatot tartalmazó erős lapot használta a zongoraverseny elfekvő kottájának csomagolására. A fólión levő vázlat és a címfelirat keletkezési sorrendjét ma már bajos volna megállapítani, ám ez talán nem is annyira lényeges, legalábbis a jelen írás szempontjából[24].

Az ugyanis szinte bizton állítható, hogy a Capriccio vázlata Ernst előadásának hatása alatt keletkezett. Miért választotta volna egyébként Erkel épp a B-dúr hangnemet? Amely sokkal előnytelenebb zongoratechnikai szempontból, mint egy sok bés hangnem, vagy a végleges C-dúr. Tehát ez a vázlat közvetlenül Ernst hangversenye után íródhatott. Ezen a 13, ismétlésekkel 21 (tk. csak 10, ill. 18) ütemnyi témavázlaton túl nincs több autográf a közgyűjteményekben.

Van viszont két egykorúnak tartott kéziratos másolat: egy az Elégiáról, ZTI Major hagyaték 2/76. sz. alatt[25], és egy a Capriccio-ról, Liszt Ferenc Múzeum ZF Ms mus 503. számon.

Az Elégia címlapja: „Elegie / von / Ernst / für das Piano forte übertragen von / Erkel”. A darabot 6 oldalnyi 10 soros B/4-es, quer, vékony, szürkés színű papírra írta az ismeretlen másoló. A másolat az első kiadásról készült, tehát valóban korabeli. Ezt az 59. ütem második negyed (tk. 4. 5. 6. nyolcad) balkéz g-mollbeli hatodik fokú szeptímakkordja bizonyítja (esz, g, b,d1), amely a későbbi összes kiadásban elsőfokú kvartszekszt, Ernst eredetijének megfelelően (d, g, b, d1). Hogy Erkel látta volna-e ezt a kéziratot, nem állíthatom; van a másolatban jó néhány idegen kéztől származó bejegyzés, előadási jel. Sőt, van oldal, ahol háromféle pedáljelzés van (l. 304-5. l[ap a MZ-ben]). Azonban a másolatban van néhány olyan eltérés az első kiadáshoz képest (ligatúra hiány, előadási jel ki nem tétele stb.), ami kizárja azt, hogy ez a kézirat kiadói példány lett volna. A kézirat származási helyéről, azonkívül, hogy a Major hagyatékból került ki, nem tudunk.

A Capriccio címlapja: „Der Carneval in Venedig / von / H. W. Ernst / für das / Piano-Forte. / übertragen / von / Franz Erkel”. A darabot 10 oldalnyi 10 soros B/4-es quer sárgás kottapapírra írta ismeretlen másoló. A másolat még 1860 előtt készült, mert szerepel benne a IX. variáció, ez a Rózsavölgyi kottából már kimaradt. A másolat – az előzőtől eltérően – nem túl gondos. Számtalan előadási jel, ligatúra hiányzik belőle, úgyhogy szinte megállapíthatatlan, hogy Wagner első, vagy második kiadásáról írták-e le. Itt is több kéz javításai találhatók (ld. 306-7.l[ap a MZ-ben])mellékletben!). Ez a másolat sem lehetett kiadói példány, pl. azért sem, mert az I. var. 1-4. üteme hiányzik...

A kéziratot Szablya-Frischauf János ajándékozta a Zenakadémiának 1944-ben (306– 7. l[ap a MZ-ben]).

A kéziratos másolatok közül tehát az Elégia és a Capriccio is bizonyosan Erkel életében készült.

 

Vegyük sorra az Elégia és a Capriccio kiadásait.

I. kiadás: Wagner Józsefnél, 1840-ben.

A kotta a fejezet elején ismertetett metszett címlappal jelent meg. A füzet 1-13-ig számozott kottaoldalt tartalmaz, lemezszám vagy betűjelzés nélkül. Az első oldalon a kotta fölött a következő felirat: „ERINNERUNG A N H. W. ERNST. (hullámvonalban haladó nagy antikva díszes kitöltésű kövér betűkkel) / Introduktion (:Elegie v. H. W. Ernst:) und Capricio über das beliebte Thema / Der Carneval in Venedig, für das Piano-Forte übertragen (ez a két sor írott betűkkel) / von (kicsi antikva) / Franz Erkel (nagy fekete kövér antikva) / Verlag u. Eigenthum des Jos. Wagner in Pesth (kicsi antikva).

A kotta kőnyomat, látszólag ugyanaz készítette, mint aki a Norma egyveleg grafikáját[26] (Mauer Fülöp?[27]). Korrekt munka, elég kevés hibával – ezek főleg hiányzó ligatúrák és módosítójelek. Az 5. oldal negyedik sorában csak három ütem van, utána sima dupla vonal és úgy négy centi távolságra a két sor között „attacca” felirat. Ettől eltekintve a sor kétharmada üres. Az oldal alsó sorában kezdődik a „Carneval / von / Venedig” (a sor előtt kiírva). A 13. oldalon csak három sor található; az utolsó sorban dupla vonal, de a második vastagított. Még így is maradt azonban egy ütemnyi üres hely. Egyébként a kottakép mai szemmel nézve nehézkesen olvasható, mert a pótvonalakat sűrűbben írták, kb. fele olyan távol vannak egymástól, mint a kottavonalak. Valószínűleg nem ez, hanem az előbb említett beosztási rendetlenség késztette arra Wagnert, hogy a művet rendezettebb, szebb grafikával újra megjelentesse.

II. kiadás szintén Wagner Józsefnél.

Major ezt írja: „Egyébként az itt idézett Ernst – Erkel füzet újabb, tetszetősebb kiadásban is megjelent, ugyancsak a pesti Wagner cégnél. Valószínűleg ez utóbbira vonatkozik a Hölgyfutár 1850. aug. 12-i hirdetése.”

A hivatkozott helyen az alábbi szöveg található a 148. oldalon:

„Wagner J. mű és zeneműkereskedésében ujonan megjelent Ilka Quadrille Doppler F. Ilka című operája dallamaiból, zongorára Ellenbogen A.-tól 36 kr.p.p. Velencei alagya és carneval Ernstől, zongorára Erkel F.-től. Ára 1 Ft. 12 kr. p. p. Legközelebb Doppler F. Ilka című operájának 4-ik füzete is megjelenend.”

Ez a hirdetés más kottára nem vonatkozhat.

A II. kiadás címlapja teljesen azonos a I. kiadáséval. A füzet 3-15-ig számozott kottaoldalt tartalmaz, szintén lemezszám, vagy betűjelzés nélkül. A számozva 3. oldalon, ami az első kottás oldal, a darab kezdete előtt, fönt az első kiadáséval majdnem egyező szöveg található, más betűtípussal: „ERINNERUNG an H. W. ERNST. (az „an” kivételével mind kitöltetlen, de árnyékolt, nagy groteszk betű, még a pontok is ilyenek, az „an” kövér antikva; a felirat egyenes vonalban) / Jntroduktion [sic!] (Elegie von H. W. Ernst) und Capriccio über das beliebte Thema: (kisméretű, dőlt betukkel írt sor) / DER CARNEVAL IN VENEDIG, (kisméretű kövér antikva) / für das Pianoforte übertragen von (a második sorral megegyező méretű, de nem dőlt betűkkel) / FRANZ ERKEL. (kövér antikva) / (elválasztójel) / Verlag und Eigenthum des J. Wagner in Pesth. (a negyedik sor betűtípusával, de feleakkora betűkkel.)

A kotta rézmetszet, még az első kiadásnál is kevesebb hibával. Igen szép, tiszta és olvasható, rendezett munka. Az Elégia végét itt a 7. oldal végén találjuk, az „attacca” jelzés kimaradt, de csak sima, vastagítatlan dupla vonalat találunk záróvonal helyett, ami egyértelműen jelzi, hogy a műnek itt nincs vége. A Capriccio vége természetesen szokványos záróvonallal van befejezve. Az I. kiadásnál említett g-moll VI7-I46 - en kívül a két Wagner kiadás közt lényegi különbség nincs.

A 8va és con 8va jelöléseket a II. kiadás metszője néhol értelemszerűen kiírta, kitett néhány hiányzó módosítójelet stb. Lehet, hogy a kiadás korrigálásában maga Erkel is részt vett.

A III. kiadás Rózsavölgyi és Társánál 1860-ban 581 és 582 lemezszámokon jelent meg.

Major írja: „1858-ban Wagner József kiadványai átkerültek a Rózsavölgyi-cég birtokába: e cég 1860-ban újból megjelentette a két Ernst–Erkel művet, vö. a Vasárnapi Újság 1860. márc. 4-i számával.”[28]

A hivatkozott lapban az alábbi szöveget találtam a 118. oldalon, a hirdetéseknél:

„+(Zeneművek.) Sárközy Ferencz egy csárdást szerkesztett «Isteni» czim alatt. Megjelent Rózsavölgyinél. Ára 54 kr. Ugyanott jelent meg Erkel Ferencz két átirata: Ernst «Elégiája» (65 kr.) és a «Velenczei karneval» (1 ft. 30 kr.)”

Rózsavölgyi a Carneval-t itt még 1,30-ért hirdeti, ami több, mint Wagernél volt nemrég a teljes tételpár.

Rózsavölgyi a kottákról új metszetet készíttetett, mivel akkoriban a quer formátum már idejétmúlttá vált. Joggal feltételezhető, hogy csak a II. Wagner kiadás lemezei kerültek hozzá, azért a darabok a II. kiadás jegyeit hordozzák. Ám néhány jelentős változást is tapasztalhatunk ahhoz képest.

Az első különbség az, hogy Rózsavölgyi a két darabot külön füzetekben adta ki. Valószínűleg azért, mert a II. kiadásban az Elégia végéről lemaradt az „attacca” jelzés. Az is lehet, hogy a két kotta ára külön-külön vonzóbb volt: 65 krajcár és 1 forint, mint egy összevont kiadásé lett volna; ezért egyébként nem is lehetett volna ennyit kérni, max. 1,40-et. [29]

A szétválasztott kiadás következménye, hogy az Elégia egy ütemmel hosszabb lett – az utolsó ütem egy mélyfekvésű C-dúr koronás arpeggio oktáv állásban, a határozottabb lezárás érdekébey.

Szintén a szétválasztott kiadás következménye lehet az is, hogy a Capriccio IX. variációja nem szerepel a III. kiadásban. A VIII. variáció után új oldalon (ebben a kiadásban minden variáció egy oldalt tölt meg) hét „névtelen” ütem következik, ami azonos a IX. variáció 9-15. ütemeivel. Utána pedig az előző kiadásokból ismert Coda következik, természetesen itt van a „Coda.” felirat is. Hiányzik tehát a IX. var. 1-8. üteme, meglehet, a grafikus hibájából.

A Capriccióban azonban számos egyéb változás is van az előző kiadáshoz képest, ezek azonban nem formai, zenei, hanem zongoratechnikai jellegűek. Ilyenek a III. var. 4-8., VI. var. 1-8., VII. var. 1-10., 13., és a VIII. var. 13-15. ütemei, amelyek jóval egyszerűbben játszhatóak, mint a régi kiadásban.

Meg kell mondanom, hogy a Rózsavölgyi kiadás grafikája nem tetszetősebb a II. Wagner kiadásénál, viszont jóval több hiba van benne. Éppen ezért merem feltételezni, hogy Erkel nem vett részt a kiadás előkészítésében és korrigálásában. Lehet, hogy a fent ismertetett változtatások sem tőle származnak. Meglehet, a kiadó által megbízott „olcsó” ember végezte el a módosításokat a kiadó óhajának megfelelően.

Az Elégia kottája 3-7-ig számozott oldalakat tartalmaz. A harmadik (tk. első kottás) oldalon „ELEGIE. / par / H. W. Ernst.” fönt, jobboldalt „Transcrite par F. Erkel.”. Lemezszáma R et C. N° 581.

A Capriccio kottája 2-11-ig számozott oldalakat tartalmaz. A 2. oldalon fönt ívben „LE CARNEVAL de VENISE / de / (egyenes sorban) H. W. ERNST.” Jobboldalt „F. Erkel.” Lemezszáma R&C. N° 582.

Ez a grafika több utánnyomást is megért.

Az első ismert címlap még utal a két darab összetartozására:

„2 / Transcriptions (hullámvonalban) / pour / le Piano / par /F. ERKEL / I / Elegie de H. W. Ernst. Pr. 65 N. kr. / II / Le Carneval de Venise. Pr. 1 fl. / Propieté des Editeurs / PEST / chez / Rózsavölgyi et Comp. / Imp. Lorber á Pest 1860.” A cím és a szerző díszes nagy betűkkel, a címlapon Uralkodó a leveles indás díszítőelem. Feltűnik, hogy a címlap közös, ám a lemezszám jelzése a kottákban nem azonos, ld. följebb. LFM M 45596 és 45597 számon található két példány. Az OSzK példányai hiánylistán vannak.

A másik címlap jóval későbbi:

„COLLECTION / DES / OEUVRES CLASSIQUES ET MODERNES / POUR LE / PIANO A DEUX MAINS” ezalatt 82 (tk. 89) tétel felsorolása, árakkal együtt, két hasábban. A pénznem nincs feltüntetve. Alul a kiadó megjelölése, a griffes címeres: „PROPRIÉTÉ DES EDITEURS / RÓZSAVÖLGYi & Cie / éditeurs de musique de la Cour Jmp. et Roy. / BUDAPESTET LEIPZIG. / (apró betűkkel:) Jmprimerie des notes Jos. Eberle & Co Budapest / 3419”.

Dussek és Favarger művei között találjuk a két Erkel-kottát: „Erkel F. Elegie de Ernst. – 65 / – Carneval de Ernst 1 –”. Mivel az ár változatlan az előzőleg ismertetett „2 Transcription” kiadványhoz képest, a kották nem lehetnek 1900 utániak. A Rózsavölgyi cég 1883-ban kapta meg a Cs. Kir. udv. mű és hangjegykereskedés címet[30], tehát a kották 1883 utániak. Az Elégia egy példánya a ZT1 602 173 számon, a Major hagyatékban.

Valószínűleg ennél későbbi címlap lehet a következő:

„Erkel Ferencz / munkái. / (Franz Erkel’s Compositionen.)”, alatta három hasábon a Rózsavölgyi cégnél megjelent Erkel kották felsorolása: az elsőben 29 (tk. 31) tétel, a másodikban 28, a harmadikban 18 tétel Frt. kr. árjelzéssel, és még három tétel árjelzés nélkül – a Hunyadi nyitány kéziratban (nyilván másolatban), u. ez és a Hattyúdal népzenekarra, nyilván szintén kéziratban. Alul az előző címlapnál említett griffes címeres kiadói embléma. Az egész címlap díszes keretben van, alatta jobboldalt: „C. G. Röder, Leipzig.”

A Báthory Mária [sic !] Kováltsik-átirata és a Hunyadi László közt találjuk a két Ernst átiratot: „Carneval de Venise de H. W. Ernst. 1,– / Elegie’de H. W. Ernst. –,65”

Mivel ez a gyűjteményes kiadás már tartalmazza Kún László (1869-1939) egy cimbalom-átiratát, elképzelhető, hogy a címlap Erkel halála utáni, ám nem valószínű, hogy 1887 előtti.

A Carnevalnak ismerjük egy metszett címlapját is, a központban farsangi álarcos nő mellképe, tollas kis kalapban, gyöngysorral. Fölötte „CARNEVALE / DE / [alatta] VENISE / Pr. 1 fl.”. A metszet kékeszöld papírra készült, a művész neve nélkül. A már említett „Collection...” sorozat kottájához készült, külső, díszes címlapnak. Egy példány az OSzK Z 47470 számon található ebből.

1900 után Erkel Ferenc munkáit újabb közös címlappal kellett kiadni a pénzváltozás miatt. Főbb különbségek: a Hunyadi László teljes kivonatának 1/3-ad füzetei itt már nem szerepelnek ; a cég megnevezése alul már nem a griffes címerrel, csak egyszerűen: „RÓZSA VÖLGYI ÉS TÁRSA / cs. és kir. udvari zeneműkereskedése / BUDAPEST ÉS LIPCSE / Főüzlet: IV., SZERVITA TÉR 5. Fióküzlet: VI., ANDRÁSSY-ÚT 45.”; az előzőével majdnem azonos keret alatt, középen: „C. G. Röder G. m. b. H., Leipzig – Budapest IX.”

Csak az árak eltérők: a Carnevale 2,– az Elégia 1,60 Korona. Ebből a kiadásból nem láttam példányt.

Későbbi kiadásokról nincs tudomásom. Valószínű, hogy a Rózsavölgyi cég szorgalmasan készítette az utánnyomásokat ugyanezekről a kotta-klisékről, persze korszerűbb technikával. Ezt bárki kiderítheti egy korabeli Rózsavölgyi katalógus átnézése árán. Példány ilyen 20-as, 30-as évekbeli kottából nincs az átnézett közgyűjteményekben.

Mivel azonban a Rózsavölgyi cég ügyelt a presztízsére, lehetetlennek tartom, hogy ezeket a magyar előadóművészet számára különösen értékes darabokat kivonta volna a forgalomból. Egyébként is, ha a Bánk bán énekszólam nélküli zongorakivonatát 88, a Hunyadiét 104 évig változatlan formában adta ki a cég (utóbbit még a Treichlingertől vásárolt ősrégi kliséről), akkor hogyne érte volna meg az Elégia és Capriccio újranyomása. Hiszen ezek a művek a nemzetközi kereskedelemben is kiválóan értékesíthetők – éppúgy, mint itthon.

Zeneműkiadónk utoljára 1966-ban adott ki Erkel-művet. Mai katalógusában négy Erkel-kotta szerepel. Az Elégia és a Capriccio nincs közöttük.

 

POSTLUDIUM

 

A „PANONIA” sorozat két füzetének ismertetése után felmerül a kérdés: miért csak ennyi füzet jelent meg, és miért éppen ezek? Hiszen az Ernst átiratok nem „legkedveltebb operákból vett motívumokra készült hangművek”, mint azt a címlap ígéri, a Norma-egyvelegnek pedig látszólag nem sok köze van a PANONIA sorozatcímhez.

Viszont a Norma valóban egyike volt a legkedveltebb operáknak – máig is az. A kiadónak nyilván érdeke volt az új kottasorozatot olyan darabbal indítani, ami ismert szerző ismert művén alapul. Amely képes a közönség érdeklődését felkelteni az újdonság későbbi füzetei iránt is.

Ernst műveinek ugyan semmi különösebb kapcsolatuk nincs az operairodalommal – bár a Capriccio dalon alapul, ez mégse dalmű – ámde e darabok is igen népszerűek voltak a maguk idejében, ahogy erről már szó volt.

Wagnernek egyébként több olyan kiadványa volt, amely beleillett volna a sorozatba. Erkeltől pl. a Bátori Mária Induló (Mona 391. sz.), amely valószínűleg az operabemutató körül már megjelenhetett[31] (1840. VIII. 8.), vagy a Hattyúdal a Hunyadi Lászlóból (Mona 410. sz.) 1843 végén jelent meg, még a bemutató előtt.

Ide tartozik Philippe Zöllner Hunyadi fantáziája, amely 1847 körüli kiadvány (Mona 304. sz.) és még egy lappangó kotta is, amely szintén zongoraátirat lehet: Giuseppe Mazza: Cavatina... nell’ opera Elene e Malvina. Wagner-kottaként tudósít róla a Honművész 1841. III. 28-án (Mona 492. sz.).

Erkel más darabjai is beleillettek volna a „PANONIA” füzeteibe. Például a „Csel”-variációk (Változatok Bartay Endre „A Csel” című operájának témájára). Különösen az „Adagio és Presto” formarész, amely teljesen kidolgozott kéziratos zongoraszólam, hasonló terjedelmű, mint a PANONIA füzetek (ismertetését l: Magyar Zene 1991/3). Sajnos Bartay operája’ csak két előadást ért meg, így bajosan lehetett volna „lekedveltebb operának” hirdetni. Az operával együtt Erkel kiváló átiratának a sorsa is beteljesedett: az előbbi lekerült a műsorról, az utóbbi kiadatlan maradt. Máig!

Mint tudjuk, a Hunyadi László nagy kivonata Treichlingernél jelent meg. De Erkel tervezte a Bátori Mária nagy kivonatának megjelentetését is. (l. Legány 30-31. oldal). A terv nem valósult meg. A kiadók miatt?

A „PANONIA” sorozat darabjainak kiválasztása a szerző és a kiadó közötti kompromisszum eredménye volt, amit természetesen erősen befolyásolt Wagner anyagi helyzete is. Ha nem elég óvatos, mint kiadó, és nem vigyáz arra, hogy minden kiadványa anyagi siker is legyen, üzlete nem éli túl a kezdeti nehézségeket. 1841-ben így is majdnem elnyeli Treichlinger.

Másrészt a sorozat túl korai megszűnésének fő oka nem ez, hanem a címlap elégtelensége lehetett. Milyen kotta az, ahol a szerzőt és a mű címét ókulával kell kibetűzni?

Wagner József „PANONIA” kiadványai a reformkori szellemiség jegyében fogantak. Nagyvonalú koncepciót sejtettek, amely elbukott a körülmények folytán. Wagner húsz évvel Rózsavölgyit megelőzve kísérelt meg egy borítéksorozatot elindítani, ami elismerést érdemlő tett volt.

 

FÜGGELÉK

 

D’Isoz Kálmán a Magyar Zenei Szemle 1941. évf. 7. sz.-ban közölt és különnyomatban is megjelent tanulmányának (Zeneműkereskedelem és kiadás a régi Pest-Budán) Wagner József életrajzára, cégének történetére, valamint Treichlinger József elleni fellépésére vonatkozó három hosszabb részét az alábbiakban közlöm, csonkítás nélkül.

Az I. szövegrész az eredeti tanulmány 153. oldal 2. bekezdésétől a 157. oldal 2. bekezdés 6. soráig, a II. szövegrész ugyanez oldal 3. bekezdéstől 158. oldal 12. soráig, a III. a 160. oldal 2. bekezdéstől a 166. oldal 4. bekezdés végéig idézet. A kihagyott néhány bekezdés Wagner kottakiadványait részletezi, erre a tárgyra vonatkozóan újabb és lehetőségig teljes jegyzéket ad Mona Ilona: Magyar Zeneműkiadók és tevékenységük 1774-1867 (MTA-ZTI Bp. 1989) könyve (60-81. oldal)

A törzsszöveget a könnyebb olvashatóság kedvéért kurrens betűtípussal, az eredetileg lábjegyzetben közölt adatokat szögletes zárójelben, dőlt betűtípussal a szövegbe szedve adom közre. Szintén dőlt betűkkel emeltem ki néhány, az előző írás bevezetőjéhez kapcsolódó szövegrészt.

A szóban forgó D’Isoz tanulmány II. része is tartalmaz Wagner Józseffel kapcsolatos érdekes adatokat (megjelent a Magyar Zenetörténeti tanulmányok 1973-as kötetében). Különösen érdekesek a 157-158., és 166. oldalon közölt dokumentumok.

 

I.

 

A pesti hangversenyéletben 1824 óta közismert volt Wagner Józsefnek, a városi színház zenekara első csellistájának neve. Magánhangversenyeit, melyeken magas színvonalú műsort játszott, nem kevésbé kamarazene előadásait (Táborszky Jánossal alapította meg sok éven át működött vonósnégyes társaságát) szívesen látogatták. Amint férfikora delét elérte, egészségi okokból (vagy talán mert már belefáradt a művészi tevékenység idegpusztító munkájába) hangjegykereskedővé kívánt lenni. Ezért tőkéül minden pénzét összerakta s 1837. december 11-én kérvényt [Pesti lev. Intim. a. n. 6140.] adott be Pest város tanácsához, melyben szépműárusi üzlet nyitására kér engedélyt. Folyamodványában sorra elmondja, hogy az alsó-ausztriai Stockerau-ban született, Bécsben nevelkedett, hol művésszé képezte ki magát, fiatal korában jött Magyarországra, hol állandóan úri házaknál volt alkalmazásban; ezek gróf Amadé Ferenc, Schneller altábornagy, Lányi Imre kamarás, Grech altábornagy, gróf Wenkheim Ferenc, Novák Antal, Békés vm. alispánja. Rosti Albert alispánnál 11 évig volt, kitől nyugdíjjal bocsátották el, ezt a nyugdíjat 2000 forint végkielégítéssel váltotta meg. A választott polgárság és a pesti kereskedők igazolják, hogy 10 év óta mint művész is kifogástalan viselkedésű egyén s az ő körükben általános tiszteletben részesül. Bibanco Gyula igazgató igazolja, hogy a kereskedelmi ismeretekben járatos. Az üzlethez szükséges tőkéje megvan. Windisch Lipót hatósági orvos igazolja, hogy csúza miatt foglalkozását meg kell változtatnia. Mindezek felsorolása után a szülőföldjétől való elbocsáttatásának megszerzését is kéri. Vesztére azzal fejezi be kérvényét, hogy az üzletnyitási engedélyt annyival inkább kérheti, mert az általánosságban itt amúgy is igen érezhető hangjegyhiányt mint szakember a legjobban tudja megítélni. A kérvényt a tanácsülés még aznap kiadta jelentéstételre Tretter György tanácsnoknak.

Wagner azonban nem számított arra, hogy a pesti szépmívárusok üzletnyitási szándéka ellen a lehető leghevesebben fognak fellépni. A négy pesti műkereskedő: Conci, Miller, Tomala és Grimm, amint neszét vette annak, hogy Wagner üzletet akar nyitni, mint a pesti műkereskedők egyesülete(!) 1837. június 28-án azzal a felkéréssel fordultak az alsó-ausztriai tartományfőnökséghez, hogy ha Wagner katonaszökevényi minőségéről valamit tud, ezt hivatalosan közölje velük. E beadvány azonban éppen azzal, hogy Wagnert minden áron kompromittálni kívánták, s azért a kérdés lényegéhez nem tartozó dolgokat is előadtak kérvényükben, felkeltette a tartományfőnökség gyanúját. Az ügynek hivatalosan utánajártak; a jelentésekből kiviláglik, hogy Pest tanácsa már kérte Wagner elbocsáttatását, s tekintve, hogy az érdekeltről semmi rosszat nem tudnak, a jelentés idején 46 éves, fiatalkorában, amikor katonaköteles volt, gyenge és alkalmatlan mivolta folytán nem is került sorozás alá, ezért az elbocsátás megadását javasolja s a szépmívárusok beadványát kenyéririgységből fakadónak és rágalmazásnak mondotta. Így hát a „műkereskedők-egyesületének” kérelmét elutasították, s Wagner részére az elbocsátó okmányt a pesti tanácsnak november 20-án elküldötték. Az ülésbe 29-én jutott, de mire Wagnerhez érkezett, ez már beadta kérvényét.

Wagner üzletnyitási engedélyért a helytartótanácshoz is fordult, mely azt 1838. január 23-án leküldötte a pesti tanácsnak.

Időközben Trettner tanácsnok meghallgatta e dologban a pesti szépmívárusokat is, kik terjedelmes beadványban fejtették ki nézetüket, amely nem csúcsosodhatott ki másban, mint hogy Wagnert kérelmével a tanács utasítsa el. Nem elégedtek meg azzal, hogy hivatkoztak a megélhetés nehéz voltára és hasonlókra, hanem bár alázatos hangú, de rosszindulattól átitatott beadványukkal Wagner kérvényét pontról pontra menve tárgyalták. Gondolatmenetüket és stílusukat legjobban megvilágítja az első pontra (mely szerint Wagner Stockerauban 1791. május 3-án született, törvényes róm. kat. vall. ember) adott válasz: hogy vajon a felsorolt adatok még csak távolról is jogot biztosítanak-e neki arra, hogy műkereskedést nyisson Pesten, azt a tanács megítélése alá bocsátják. Az, hogy jó szolgálati bizonyítványai vannak, mit sem mond, mert ha nem viselte volna jól magát, elkergették volna. A Wagner által említett tőkécske oly kicsiny, hogy ez csődre vezet s nem hiszik, hogy a tanácsnak érdeke volna oly adófizetőt nevelni, kit végtére is az ispotályban kell eltartania. Csodálatos következetességgel azonban ugyanerről a közköltségen eltartandó vetélytársról, néhány sorral lejjebb azt mondják: a tanácsnak nem lehet célja, hogy az idegennek adott üzletnyitási engedéllyel négy régi helybeli kereskedőt koldusbotra juttasson. Ami Wagnernek Pesten „kellemesen” eltöltött utóbbi 10 évét illeti (itt a kellemesen szóba akaszkodtak bele), erről tudnak; igaz: nem mondhatják róla, hogy valami bűnt követett volna el, de azért mégis föl kell említeniök, hogy a legutóbbi lengyel felkelés idején nemcsak oly kijelentéseket tett, amelyekkel azt helyeselte, hanem még menekülteket is rejtegetett magánál. Wagnernek, miután többféle dologhoz fogott eredménytelenül, „egy álmatlan éjjel eszébe jutott”, hogy szépmívárusbolt nyitásával sinecurát biztosítson magának. Ha Pestnek 20-30 000 emberrel több lakosa volna, mint amennyi van, s virágzó kereskedelme, úgy értenék e kérdést, de így még a meglévő négy műkereskedő is sok ennek a városnak. Lám Bécs mennyivel nagyobb s csak öt ilynemű üzlete van, abból is az üzleti élet pangása folytán három csődbe jutott. A hatóság védje meg a polgárok jogait s ne engedélyezzen még egy új, ötödik, „légvárakból táplálkozó” műkereskedést. Ami a kereskedelmi ismereteket illeti, Bibanco baráti bizonyítványa mit sem mond; nem kétlik ugyan, hogy Wagner írni, olvasni és az egyszeregyet gyerek korában meg ne tanulta volna, de a könyvelést stb.-t nem tanulhatta meg, mert vagy igaz, hogy művészileg el volt foglalva s akkor nem tanulhatta meg a kereskedelmi ismereteket, mikre Bibanco 3 éves tanítási időt állapít meg, vagy... A tőke nevetségesen kicsiny, ami pedig a betegséget illeti, korántsem akarják a hatósági orvos véleményét kritika tárgyává tenni, de azt a korral járó tünetnek nézik, hogy Wagner ujjai rugalmasságukból veszítettek. Más muzsikus is megöregszik s mégsem akar hangjegykereskedő lenni. Nem volna méltányos, hogy egy nyomorékká (krüppelhaft) lett művész egy segéddel vagy a Bibanco-féle bizonyítvány alapján vezessen üzletet a meglévő négy, régi adófizető kereskedő jogainak megsértésével. Noha az alsó-ausztriai tartományfőnökség igazolta Wagnert a katonaszökevénység vádja alól, mégis ismétlik, mert az igazolás 1837-ből való s Wagner 1814 óta van Magyarországon, tehát mégiscsak kivonta magát a sorozás alól. Magánéletét sem kímélik s kijelentik: igazán nagyon szép dolog az, hogy Wagner nemcsak az öreg anyját, hanem még egy sokkal fiatalabb nőrokonát is eltartja, de különös, hogy ez csak 20 évi magyarországi tartózkodás után jut eszébe. Végül megbotránkoznak azon a sértő kijelentésén, hogy csupán az ő szakismeretei képesek a hangjegy-kereskedelemben található hiányokon segíteni. Felháborodva kérdik, vajon leltározta-e Wagner a pesti négy műárus raktárát? – Hát tudja-e, hogy itt 10 000 pengő árú hangjegy van felhalmozva s azonkívül Grimm kölcsönkótatárában 10 000 bécsi forint árú hangjegy fekszik? – Mily nevetséges és pökhendi dolog – mennydörögnek tovább – ha valaki, aki még csak kezdeni akar s tudatlan üzleti dolgokban, érezhető hiányokról beszél – „mely kijelentések alátámasztására hivatkoznak a Wagner-féle 2000 forintos tőkécskére. Világos, hogy eme 1838. január 16-án kelt igen hosszú beadványukat azzal fejezik be, hogy a tanács utasítsa el Wagner kérvényét.

Míg a műkereskedők Wagner elkeseredett ellenségei voltak, addig a tanács tagjai jóakarói közé tartoztak. Látni ezt abból is, hogy Tretter György a két fél álláspontját ismertető terjedelmes beadványával már harmadnapra (18-ára) elkészül, szokott módon a tanácsra bízván a döntést, de hozzáteszi még, hogy ilyfajta üzlet nyitásának engedélyezését a helytartótanács 1825. augusztus 23-án 22194. sz. a. kelt rendelvényével, éppúgy, mint a könyvkereskedését, magának tartotta fenn, végül, hogy a kereskedőkre vonatkozó 1812. évi szabályzat az üzleti tőke nagyságáról nem intézkedik, ellenben Ausztriában az 1786. december 26-iki rendelet folytán a szépműárusoknak az alsó-ausztriai kereskedelmi és váltótörvényszéken 3000 Ft-nyi tőkét kell igazolniok.

Tretter jelentése alapján a tanács 1838. január 19-i ülésér Wagnernek a kért engedélyt a maga részéről megadja s elrendeli, hogy az ügyet szabályszerűleg terjesszék fel a helytartótanácshoz. Alig hozta meg a tanács e határozatot, a négy műárus máris a nádorhoz, mint a helytartótanács fejéhez fordult (jan. 21-én), egy valamivel rövidebb, de lényegében a tanácshoz benyújtott folyamodvánnyal megegyező kérvénnyel, melyben amaz óhajukat nyilvánították, hogy a nádor Wagner üzletnyitási kérelmét utasítsa el. Amikor pedig megtudták, hogy a tanács az engedély megadása érdekében tett felterjesztést, a tanácshoz új beadvánnyal fordultak, melyben ismét Wagner ellen fordultak. Okfejtésük mikéntjének jellemzésére elég egy példát felhoznunk, nevezetesen : ha elfogadják, hogy a zenében képzett művész hangjegykereskedést vezethet, akkor az ásványtan alapos ismerete vaskereskedés nyitására jogosít fel.

Mi sem természetesebb, mint hogy a helytartótanács jelentést kért a műkereskedők beadványa dolgában; hogy az új beadványt is tárgyalni kellett, s hogy Wagnernek ellenészrevételeit kellett benyújtania. Szóval a huzavona teljes erővel megindult. Wagner 1838. március 10-én kelt, óvatosan megfogalmazott igazoló iratából – mely szintén pontról pontra halad válaszában – sok egyéb között azt is előadja, hogy sem Conci, sem Grimm nem magyarok s hogy őket is a törvényekben ajánlt vendégszeretet fogadta be. Igaz, hogy ő – Wagner – nem tanult hangjegykereskedő, de a négy szépmívárus sem az, mert Miller fűszerkereskedő, Tomola könyvkereskedő, Conci olasz képkereskedő, s Grimm mérnök-segéd volt. A fődolog a kereskedésben az áruismeret, az ő esetében a zeneművek belső értékének ismerete. Az európai fővárosok mind igazolják, hogy a műkereskedéseket leginkább zeneművészek és zeneszerzők vezetik. Például felsorolja a következőket: Haslinger Tóbiás, Diabelli Anton, Leidesdorfer, Weigl Tádé Bécsben, Pleyel Ignác Párizsban, Krammer Londonban. Tagadja, hogy a 131 000 lakosú Pest-Budának sok volna 5 műkereskedés s megdönti azt az állítást, mintha a 400 000 lakosú Bécsnek is csak 5 műárusa volna, mert az 1837. évi Handlungs-Schematismus egyedül a Belvárosban 14 hangjegykereskedőt sorol fel. Lehet, hogy ezek közül öt bezárta az üzletét, de nem tudni miért; a legjövedelmezőbb üzletágakban is előfordul, hogy valaki tönkre megy, de az is, hogy meggazdagodván, üzletével felhagy. Többi okfejtésére felesleges kitérnünk; csak megemlítjük, hogy a „lengyel ügyről” mélységesen hallgat. Ezt Tretter tanácsnok tisztázza előterjesztésében, mondván, hogy az irattárban ennek semmi nyoma, hogy Wagner csupa emberszeretetből segélyzett menekülteket, egyébként is a hatóságok vették át a menekültek gondozását. A július 25-i tanácsülés ezért ismét kérte a helytartótanácsot, hogy a Wagnerre vonatkozó határozatot hagyja jóvá; a helytartótanács e kérelemnek ugyan augusztus 7-én eleget is tett, de elrendelte a vagyonkimutatás pótlólagos bemutatását. Tehát újból kézre kapta az ügyet Tretter, aki gyorsan intézkedő ember lévén, bekövetelte Wagner vagyonkimutatását.

E kimutatást Tretter tanácsnok elfogadta s jelentés kapcsán bemutatta a tanácsnak, mely másnap (szept. 5-én) tartott ülésén Wagner javára döntött. Újabb panaszos beadványok s helytartótanácsi sürgetések után a tanács 1839. február 18-án tette meg előterjesztését a helytartótanácshoz, melyben előadja Wagner kedvező anyagi helyzetét s hogy a helytartótanácsi (1838. aug. 7-i) jóváhagyás alapján az üzletnyitási engedélyt megadta. Jelenti továbbá, hogy Wagner egy megfelelő helyiséget már ki is bérelt s hogy ezt az üzletét a már meglevő s a még időközben megszerzendő áruival Szent György napján (április 24.) meg fogja nyitni.

Tévednénk, ha azt hinnők, hogy Conci, Tomala, Miller és Grimm feladták a küzdelmet. Korántsem. Látván, hogy a helytartótanácsnál nem érnek célt, Bécsbe mentek panaszra a királyhoz; azonban itt sem értek célt, mert a helytartótanács meghallgatása után a királyi kancellária is elutasította az „egyesült műárusokat”. Erről a helytartótanács 1839. július 2-án 22 722 sz. a. intimatumával értesítette a tanácsot s utasította, hogy e véghatározatról az összes érdekelteket megfelelően értesítse. A tanács ennek foganatosítására július 12-én Szász Mátyás szenátort azzal a hozzáadással bízta meg, hogy Wagner Józsefen a városi szegényalap javára 20 forint taksát vegyen meg.

Másfél évig tartó akadékoskodás leküzdése s temérdek akta irkálása után lett Wagner József pesti műárussá. Miután az engedélyt 1838-ban megkapta, s a tanács már 1839 Szent György napjára jelezte az üzlet megnyitását, nem csodálhatjuk, hogy megnyitásra kész üzlet várt a fent említett tanácsi határozat meghozatalára. így történhetett, hogy már a július 14-i Honművész közölhette az „Új műkereskedés” megnyitásáról szóló híradását, amely szerint Wagner üzlete a Szerviták-terén, gróf Teleki házában megnyílt s azt „nemcsak külső, hanem belső csinos és tökélyes elrendezésénél fogva is méltán” ajánlhatja olvasói figyelmébe. Hangműveken kívül jeles rajzokat s képeket, továbbá Vieuxtemps igen jól talált arcképét, a müncheni Pinakothek képeiről való másolatokat, „felségesen készült” kőrajzokat lehetett már az első napon vásárolni.

Wagner komolyan fogta fel új életpályáját s igyekezett zenei hozzáértését kiadványai megválogatásával is bebizonyítani. De nemcsak hangjegyeket, hanem – s ez jó üzleti érzékre vall – az akkori politikai hírességek kőrajzú arcképét is kiadta. Igaz, hogy ezeket Bécsben Eybl-lel készíttette, de hangjegyeinek legnagyobb részét Pesten, Budán metszette, litografáltatta.

 

II

 

Wagner kiadványainak külső alakjára, szép címlapokra, tiszta kótanyomásra nagy gondot fordított; hogy ezeknek nyomása saját felügyelete s irányítása mellett történhessék (no meg így olcsóbb is), kótanyomó műhely felállítását vette tervbe. 1842. július 21-én a helytartótanácshoz folyamodványt nyújtott be, amelyben egy kősajtó és egy hangjegynyomó gép felállítására kér engedélyt. Indokolása úgyszólván ugyanaz, mint Tomaláé volt néhány évvel azelőtt: hogy ti. Pesten nincs olyan kőnyomda, amelyre az ő műlapjainak nyomását hízhatná; gyorsabban és olcsóbban is tudná a zeneértő közönséget kiszolgálni; Bécsben minden jelentékeny kiadónak saját nyomdája van, a cenzúra szabályait szigorúan be fogja tartani. A kérvényt jelentéstétel végett leküldötték a városi tanácsnak, ez ismét Tretter szenátornak adta ki az ügyet. A szeptember 14-i jelentésben Tretter arra az eredményre jut, hogy „Miután tehát folyamodó becsületessége és erkölcsös magaviselete ellen soha semmi panasz elő nem fordult, ezenfelül nála lévő embereiért a bevett rendelvényi szokáshoz képest jótállást ígér és fogad”, a kérés kedvező elintézését a tanács határozata alá bocsátja. A tanács szeptember 17-i üléséből ugyan pártolólag terjesztette föl a kérvényt, de a helytartótanács november 30-án 38 818 sz. rendelvényével úgy határozott, hogy a sajtó felállítását „korántsem úgy tekinthetvén, mint a műárusság valamely mellékágát” s mert van már belőle elég Pesten, főleg azonban mert „az ily magányos kősajtók mozgásaira megkívántató folyvásti felügyelés az iránt, vajon a folyamodó által kitűzött tulajdon szükségén túl nem használandja-e azt, több nehézségekkel volna összekötve”, nem engedélyezte. Wagner ebbe a döntésbe nem akart belenyugodni s megkísérelte, vajon a királyhoz benyújtott kérelme nem fog-e kedvezőbben elintéztetni. Csalódott. Sokkal inkább félt akkoriban Bécs minden Magyarországon megindíttatni kívánt nyomógéptől, semhogy erre engedélyt adtak volna; a királyi kancellária elutasító határozatáról a helytartótanács 1843. augusztus 8-án értesítette a pesti tanácsot [Pesti levt. Intim. a. n. ad 6140.].

Mint már említettük, Wagner különös figyelemmel volt arra, hogy a kiadványában megjelenő zeneművek külső formájukban, tehát metszésükkel, címlapjukkal jó benyomást keltsenek. A hangjegyeket réz, majd ólomlemezekbe vésette s csak később tért át a kőnyomásos sokszorosításra. A címlapot – ha nagy becset tulajdonított a műnek – valamelyik jelesebb rézmetszőnkkel készíttette el, így a (Liszt arcképes) Rákóczi-indulót Perlascával, Erkel Hunyadijának Hattyúdalát pedig Vidékyvel metszette. Kótái címlapját egyébként inkább kövön sokszorosíttatta, néha szedett betűkkel nyomdában készíttette el. Kiadói tevékenységének első éveiben csupán a címlapon jelent meg neve mint kiadóé. Mindig a francia, német és magyar címlapoknak megfelelően írta nevét ilyképpen: Joseph Wagner, Wagner Jósef, Wagner József vagy Vágner József...

 

III.

 

...A Wagner Ferenc kiadói megjelölés azonban nem hiba, hanem tudatos üzletátruházási terv látható jele, mert Wagner József tervbe vette, hogy az üzleti élettől visszavonul s művészi boltját évjáradék ellenében öccsének, Wagner Ferencnek akarta átengedni. Wagner Ferenc 1849 júliusában nőül vette Fischer Paulinát, ki úgy látszik vagyonos volt, s öccsével Fischer Károllyal lépett volna az üzlet tulajdonába. Wagner Ferenc azonban rövid idő múlva elhunyt s Fischer Károly, mint kiskorú 1850. március 29-én a megegyezés hatálytalanítását kérte [P. lvt. Rdl. ir. 1850. III. 29.]. Ilyképpen a szépmívárus üzlet továbbra is Wagner Józsefé maradt, ki továbbfolytatta kiadói tevékenységét s így az Angliából visszatért Székely Imrének is első hazai kiadója volt. Utolsó ismert kiadványa 1854-ből való, ez Pecsenyánszky János: Búsmagyar c. csárdása (J. W. 175.) lemezjelzéssel. Ezután még néhány évig fenntartotta üzletét, de a kiadói és mívárusi élet terhében elfáradva, cégét Rózsavölgyi és Társának eladta, ki ezt, mint a WagnerJózsef kiadványainak tulajdonosa, 1858-ban tette közhírré.

Visszatérve Grimm Vincére, ki amúgyis inkább művészi, mint kereskedői hajlamú férfiú volt és fizetési nehézségekkel is küzdött; ezenfelül litográfusi jogának 1842-ben történt megszerzése után csupán műhelyének szeretett volna élni, hajlandó volt tehát szépművárus boltjától megválni. Tomola 1842-ben szüntetvén meg üzletét, a jószemű kereskedő rögtön megláthatta, hogy tőkeerős vállalkozó jó befektetést tesz, ha Grimm műkereskedését megveszi. E gyakorlati érzékű vállalkozó Treichlinger József volt, ki maga is zenész s a pénz forgatásához értő ember volt. Grimm és Treichlinger az eladás, illetőleg vétel dolgában hamarosan megegyeztek, úgy hogy Treichlinger 1843. szeptember 12-én rövid folyamodványt intéz a helytartótanácshoz, melyben kéri, hogy miután ő Grimm Vincétől megvette azt a szépmíváru-kereskedést, amelyet az viszont 14 évvel ezelőtt vásárolt meg Lichtl Károlytól, ruházza most ő reá az üzlet gyakorlásának jogát. Kérvényéhez bizonyítványt csatol, amely igazolja feddhetetlen előéletét, egy másikat arról, hogy a szükséges kereskedelmi ismereteket megszerezte, Grimm elismervényét pedig arról, hogy a 8000 forintos vételárat megkapta. Treichlinger hajlandónak nyilatkozik ezenfelül még több magánvagyont is igazolni s végül kijelenti, hogy a cenzúra szabályait ismeri.

Ez az okmányokkal kellőleg fel nem szerelt kérvény sok és hosszadalmas perlekedésnek lett forrásává!

A helytartótanács ugyan már október 11-én leküldötte Pest város tanácsához javaslattétel végett a kérvényt, de az oda csak november 8-án érkezett meg, amikor Neumeyer Tódor tanácsnoknak jelentésre ki is adták. Az intézkedésre szükséges időt – talán mert tudta, hogy a tanácsnok beteg – a türelmetlen Treichlinger nem várta ki, hanem december 1-jén panaszos, sürgető beadványt intézett a helytartótanácshoz ügyének elfektetése miatt. Mi sem természetesebb, mint hogy kellő idő múltán ez is a tanácshoz küldetett les 1844. január 5-én ugyancsak Neumeyernek adatott ki.

A Grimm-féle üzletet Treichlinger első folyamodványának bemutatása utáni napon, tehát 1843. szeptember 13-án már birtokába vette s árusította holmiját. Ezt Wagner József műárus nem nézte jó szemmel, s a leghevesebb támadást indította Treichlinger ellen és már az október 17-i ülésen azt kérte a tanácstól, hogy ennek üzletét zárassa be. Ugyanilyen értelmű kéréssel fordult Wagner a helytartótanácshoz, amely azt leküldötte a városi tanácshoz. Ez a rendelvény febr. 6-án kelt s március 1-jén iktattatott; a legközelebbi ülés az ügyet Vojdicsek József tanácsnoknak adta ki. Vojdicsek az előző iratokat is kézhez véve, nem sokat késedelmeskedett, hanem az érdekeltek kihallgatása alapján már március 17-én benyújtotta terjedelmes jelentését a tanácsnak. E beadványból kitűnően Wagner egyetlen célja az, hogy a Treichlinger tulajdonában levő Grimm-féle üzletet hivatalosan zárassák be. Wagner rendkívül heves támadó. Amikor az októberi tiltakozó beadványának eredménytelenségét tapasztalta, 1844. január 6-án írásban megkereste a tanácsot: adja ki neki Treichlinger folyamodványát, hogy arra észrevételeit megtehesse, s megmentse azt, amivel saját magának tartozik. Ezt megelőzőleg 1843. december 6-án a m. kir. udvari kancelláriához nyújtotta be kérvényét, amelyben nemcsak az új vetélytárs ellen él panasszal s üzletének bezáratásáért folyamodik, hanem egyúttal a (szerinte) kötelességét nem teljesítő városi tanácsot „rendetlen hivatalbeli eljárásáért s hanyag igazságszolgáltatásáért megdorgálni” is kéri. E feltűnően bátor hang arra indította a helytartótanácsot, hogy amikor a kancelláriából hozzákerült a folyamodvány, azt 1844. február 6-án oly utasítással küldje le a városi tanácsnak, hogyha igaz az, hogy Treichlinger üzletét engedelem nélkül nyitotta meg, „őtet ezen kereskedés további űzésétől tüstént eltiltsa”. Ugyanekkor megsürgeti a korábbi intézvényeire kívánt jelentést. Az ügydarabbal leküldött Wagner-féle beadványban ennek Treichlinger elleni kifogásai röviden így összegezhetők: Treichlinger külföldi honos, aki Grimm üzletét megszerezte és „megvetve törvényt s a legfelsőbb rendeleteket” engedély nélkül űzi a szépmívárusságot ; a műkereskedés egyéni tulajdonságokhoz és megfelelő alaptőke igazolásához fűzött jog lévén, Treichlinger ezeknek a feltételeknek nem tud megfelelni. Az itt felsoroltaknál sokkal részletesebben nyilatkozik Wagner e kérdésben Vojdicsek tanácsnoknak átadott nyilatkozatában. Ebben, mint az későbben kitűnik, nemcsak üzleti érdek, hanem személyes bosszú is vezérelte. Előterjesztése szerint Treichlinger folyamodványában nem nyilatkozik arról, hogy „hol és milyen szülőktől született, zsidó-e, vagy mily vallású – nem mutatja ki, kapott-e a pesti tanácstól lakhatási engedélyt s bizonyíthatja-e, hogy idevaló lakosnak felvétetett-e – mint idegennek, itteni ismerőseitől kiállított s erkölcsös életét igazoló iratnak annyival kevésbbé van értéke, mert ezek csak három éve ismerik s vele üzleti összeköttetésben állanak – ezzel szemben Treichlinger rossz hírben áll, mert uzsorás – a Grimm-féle nyugta nem fedi a valóságot, mert nem 8000 frt.-ot, hanem 4008 frt. 13 krt. kapott csak kézhez készpénzben – az az állítás, hogy Treichlinger három évig tanulta a műkereskedést hamis, mert senki sem látta őt dolgozni a Grimm boltjában – minek folytán végeredményként a törvény ellenére folytatott üzlet azonnal bezárandó”.

Vojdicsek jelentésében előadja továbbá, hogy a vételár dolgában kihallgatta Grimmet, ki üzleti könyveit ugyan nem mutatta be, de nyilatkozatot adott arról, hogy a 8000 pengőforint vételárból 4008 frt. 13 krt. kapott készpénzben, míg a többiről váltókat fog kapni. [Ez megdönti azt az Ujházy Ferenc naplójában olvasható állítást, hogy Grimm üzletét 1849-ben, amikor a magyar bankók nyomása rábízatott, adta volna el hitelbe Treichlingernek aki az emigrációból való visszatértekor, miután a szerződést 1850-ben nem erősítette meg, mit sem fizetett. Legrosszabb esetben a második részlet kifizetésének megtagadásáról lehetett szó, noha így is csudálatos dolog volna, hogy Grimm 1843-tól a szabadságharcig nem kívánta volna a hátralékos vételár kifizetését. – L. Bevilaqua Béla: Grimm Vince. Adatok a magyar litographia történetéhez. Nyomda és rokonipar. 1920. júl. 15. és aug. 1. szám.] A korábbi s eme nyilatkozat közti ellentmondást nem tartja súlyosnak, mert hiszen Grimm az 1841. évi csődből 1842-ben barátságos megegyezés alapján került ki s üzletét csak akkor adhatja el, ha hitelezői ki vannak elégítve. Mindezek alapján Vojdicsek tanácsnok megállapítja, hogy Grimm üzletét személyi jog alapján űzi, ezért ez nem adható el; hogy új jog adassék-e Treichlingernek, az kérdéses s ezért utasítást kér arra, hogy miképpen foganatosítsa a jogtalanul megnyitott üzlet bezáratását? A március 18-i ülés azonban nem helyezkedett az előadó álláspontjára, hanem úgy vélekedett, hogy Grimm, miután hitelezőivel barátságosan megegyezett s üzletét a zár alól feloldották, szabadon rendelkezhetik felette, annyival inkább, mert Grimm műkereskedése nem személyi joghoz van kötve, hiszen Lichtltől megvásárolta, tehát el is adhatja. Egyben a városi tanács azt a határozatot is hozta, hogy: „A folyamatban lévő vásár tekintetéből, miután ily alkalommal mindenkinek szabad árucikkeit nyílt boltban is árusíthatni, Treichlinger József, műárusi boltjának becsukatása további fensőbb k. k. rendelésig elhalasztatván a fennforgó körülmények a n. m. M. Kir. Helytartó Tánácsnak haladék nélkül s alázatosan fel fognak terjesztetni”.

E határozatnak megfelelő felterjesztést Treichlinger a helytartótanácsnál újabb beadvánnyal előzte meg, amelynek éle kizárólag Wagner ellen irányult. Ebben elmondja, hogy Wagner 1840-ben kerekszám 6200 pengő-frt.-tal tartozott neki, amiből még mindig 1200 pengővel adósa. Bemutatja Wagner öt eredeti levelét, melyek közül az első 1840. április 13-án, az utolsó 1841. március 19-én kelt. E levelekben Wagner Treichlingert barátjának, megmentőjének hívja, sőt felszólítja, hogy lépjen társul üzletébe, mert „túl nagy teher részemre – írja első levelében – hogy az üzletet egyedül vezessem s szükségem van egy segélyt nyújtó kézre”. Ha tehát – így érvel Treichlinger – három év előtt jó lett volna Wagnernek társul az üzlet vezetésében, miért volna most képtelen arra, hogy egy megvásárolt, régi üzletet eredményesen tudjon tovább vezetni? – Egyébként mindenki tudja, hogy Wagner házsártos természetű ember s Ehrenreich és Neumann ellen viselt dolgai közismertek. (Ti. eltiltotta őket a képkereskedéstől.) Arra is hivatkozik, hogy őt itt Pesten 1828 óta mint önálló hangversenyeket adó hegedűművészt ismerik s harmadéve vezeti a hangászegylet zenekarát. Ezzel szemben Wagner csupán a Városi Színház zenekarának csellistája volt s mégis műkereskedő lett. Kéri a városi tanács által teendő előterjesztés alapján hozandó határozatig a status quo fenntartását. Folyamodványának aláírásában felsorolja összes minőségeit a következőképpen: „zeneművész, több bel- és külföldi filharmóniai társaság tiszteletbeli tagja, karmester, a pesti-budai hangászegylet választmányi tagja és levéltárnoka, a pesti művészi és ipartár tulajdonosa”. E hosszú címsor nem zavarta abban a helytartótanácsot, hogy a hiányzó okmányokat be ne kívánja s az egész ügy újbóli megvizsgáltatását ne kívánja a városi tanácstól. Ez az intimatum április 9-én kelt s május 17-én iktatták a városházán.

Az újabb vizsgálat folyamán Treichlinger bemutatta a bécsi tanács 1844. március 15-én kelt elbocsátó levelét, amely szerint ő 1807-ben Bécsben, a Belvárosban született, róm. katolikus, nős, 2 gyermek atyja; ezenfelül bemutatott egy iratot, mely szerint ő a J. A. Oswald-féle bécsi csokoládégyárban, mint társ szakértelemmel működött. – Ez az újabb vizsgálat megint alkalmat nyújtott arra, hogy Wagner az uzsoráskodás és a hatóság elleni engedetlenség vádjával lépjen fel. E rendkívül hosszadalmas, kihallgatásokkal, tanúvallomásokkal, váddal, védekezéssel és viszonváddal teljes vizsgálatból, amelyet két furfangos ügyvéd csűrő-csavaró jogi tanácsadása tesz még bonyolultabbá, mégis tisztán kiviláglik, hogy Treichlinger pénzkölcsönzéssel rendszeresen foglalkozott. A törvénybe ütköző uzsoráskodás nem nyert beigazolást, de hogy pénzét csak jól gyümölcsözően forgatta, az bizonyos. Hogy Wagner gyűlölte Treichlingert, az minden szavából kiérezhető. Az pedig régi igazság, hogy adós sohasem lelkesedett hitelezőjéért, különösen ha barátból és cégtársnak hívott emberből biztosítási végrehajtást, esetleg csődöt kérő felperes lesz. Már pedig Treichlinger 4269 p.-fort.-nyi összeget adott Wagnernek, kitől 1841. ‘január 15-én fedezetül 1842. március 19-től 1843. november 15-éig terjedő, időközben esedékes 13 váltót kapott. Még le sem járt az első váltó, amikor 1840. december elején Treichlinger az 1840. 22. tc. 5. §-a alapján Wagner üzletének s minden vagyonának biztosítási zár alá vételét kérte. E beadványában részletesen kifejti, hogy Wagner „kis és csekély kereskedése”, melynek becsértékét az ő követelése túlhaladja, napról napra rosszabb lesz, adósságai növekszenek, olcsó üzlethelyiségéből ki kell költöznie, modora miatt a műegyesületi pénztárnokságból elmozdították, és sok egyebeken kívül még azt is felhozza indokul, hogy róla (Treichlingerről) úton-útfélen rosszat beszél és bosszújával fenyegeti. Miután Wagner váltóit egymás után beváltotta, az üzletet nem foglalták le, de a fent jelzett beadvány jellemzi a kettejük egymáshozi viszonyát.

A hosszas vádaskodás, tagadás, bizonyítás és ellenbizonyítás részletes ismertetését mellőzve, megemlítjük, hogy a’ tanács 1844. július 6-i ülésében, Vojdicsek tanácsnok részletes jelentése alapján Treichlingert műkereskedés nyitására alkalmatlannak jelentette ki, s ily értelmű felterjesztést tétetett a helytartótanácshoz, egyúttal elrendelte, hogy a kifüggesztett címtáblát hatóságilag távolítsák el. A tanácsi határozatot keresztül is vitték s a helytartótanács ezeket az intézkedéseket augusztus 6-án jóváhagyta. Treichlinger a küzdelemben most alulmaradt és sorsa megpecsételtnek látszott. – Wagner öröme azonban nem sokáig tartott, mert a higgadtabb és furfangosabb Treichlinger alig értesült ügyének állásáról, máris kész volt haditervével s egyszerre több támadást intézett ellenfele ellen. Mindenekelőtt augusztus 30-án felségfolyamodványt adott be s ügyének függőben tartását kérte. A helytartótanács elutasító végzését augusztus 31-én tárgyalta a tanács, amely módot akart Treichlingernek nyújtani arra, hogy üzletét likvidálhassa; azért úgy határozott, hogy őt Vojdicsek tanácsnok „szigorúan utasítsa, hogy a raktárában található áruit f. é. november hó végéig eladni s ügyfeleivel viszonyait elrendezni annyival inkább siessen, mivel akkoron nyilvános kereskedési boltja minden esetre hatóságilag be fog záratni”. A tanácsnak, minden jel szerint a polgármester által javasolt eme kedvezése már elegendő volt ahhoz, hogy ‘Treichlinger új felségfolyamodványt nyújtson be, melyben e határozatot, mint első folyamodványa kedvező eredményét másolatban „mély térdhajlással alázatosan” bemutassa s kérje, hogy üzletének szabad gyakorlatában megerősíttessék. A helytartótanács, – amelyhez Treichlinger szintén tett felterjesztést, amelyben magát az összes vadak alól tisztázni kívánta – „felsőbb utasításnál fogva” a felségfolyamodványokat szeptember 17-én újabb tárgyalás végett oly hozzáadással küldi meg a pesti városi tanácsnak, hogy további intézkedésig a meglévő állapot fenntartandó. Kezdődhetett tehát előlről a kölcsönös vádaskodás és védekezés.

Treichlinger azonban nemcsak beadványokkal, kérvényekkel akart magán segíteni, hanem merész tettekkel is, amikről ugyan tudta, hogy hatósági megtorlásokat fognak eredményezni, de hozzájárultak az üzletnek a köztudatban való életbentartásához. Ezért, amikor cégtábláját levették, a legnagyobb nyugalommal kiakasztotta üzletajtaja fölé a kétfejű sassal ékes, Tobias Haslinger[32] felírású cégtábláját, mint e híres bécsi kiadó kótáinak árusa. Mi sem természetesebb, mint hogy eme szabálytalanságra ismét csak Wagner lett figyelmes és nem is késett a panaszos beadvánnyal, amely szept. 6-án kelt, s amelyben minderről jelentést tevén, előadja, hogy: Ha Treichlingernek cégtábláját felsőbb rendeletre le kellett vétetnie, úgy még kevésbbé szabad a Haslingerét kiakasztania, mert bár ez utóbbi bécsi szabadalmazott műárus, „neki semmi országos gyári szabadalma nem lévén, raktárt semmi és senki címe alatt Pesten nem is tarthat”. Treichlinger igazolásra szólíttatván fel, szeptember 16-i beadványában kifejti, hogy igen drága volna új táblát festetnie, azért engedtessék meg neki, hogy az adott határideig hátra lévő három hónapra ezt a táblát kinn hagyhassa. Vojdicsek tanácsnok azonban ezt az engedélyt nem adta meg; a rendelkezést teljesíteni vonakodó Treichlinger ellen rendőri intézkedést kért a tanácstól, mire ez szeptember 21-én kiküldötte Szekrényessy Endre városkapitányt, hogy a táblát „Treichlinger boltjáról haladék nélkül s szükség esetén karhatalommal is vétesse le”. Ez meg is történt: Treichlinger ettől függetkenül a pesti lapokban saját neve alatt tette közzé mű- és hangjegyárusítási hirdetményét.

A Wagner és Treichlinger közötti utolsó nagy mérkőzésben ez utóbbi 1844. december 5-én kelt beadványában az ellene felhozott vádakat kenyéririgységnek, koholmányoknak, gyanúsítgatásoknak nevezi s a pénzkölcsönzési ügyei ellen felhozott cáfolatai legfontosabbjaként ezt mondja: „vannak az uzsoráskodók ellen is szigorú törvények, melyek, ha vétkesnek találtathatnék, ellenem, ki annyi ellenséggel küzködni kénytelen vagyok, bizonyosan eszközlésbe hozattattak volna”. Ezzel szemben Wagner minden vádat ismétel, nyolc pontban felsorolja Treichlinger viselt dolgait, amelyeknél különös nyomatékot helyez pénzügyi műveleteire; további 13 pontban erkölcsi kifogásait fejti ki, végül odanyilatkozik, hogy: bizonyára rossz példaadás volna, hogyha egy ily tolakodó egyént kereskedőnek felvennének, kinek erkölcstelen jelleménél fogva ez az üzleti világra és a polgárságra nézve megalázó lenne.

Wagner túl heves támadásai sokat veszítettek erejükből azáltal, hogy egy-két általa is nyilvánvalóan ismert és Treichlinger javára szóló tényt akarva nem vett tudomásul úgy vélvén, hogy ezzel vádjainak nagyobb súlyt adhat. Így – bár Treichlinger Bécsből való elbocsátó levelét bemutatta, mégis – születési helyének ajánló levelét keresi rajta. Felhánytorgatja, hogy a cenzúra üzletkutatást tartott Treichlingernél, holott jól tudja, hogy a feljelentés alapján tartott házkutatáskor lefoglalt 13 mitológiai jelenetet ábrázoló metszetet három nap múlva visszaadták, mert ezek a bécsi Neumann L. és a Paterno A.. cégek cenzúrázott kiadványai voltak. Igen valószínű, hogy e feljelentésben Wagner keze is közreműködött, mert nemcsak a városi tanácshoz érkezett feljelentés, hanem a helytartótanácsnak is „értésére esvén” úgy a képek elkobzása, mint azoknak visszaadása, 1844. június 4-én meghagyta a tanácsnak, „miszerint Treichlinger József műárust keményen megfeddvén őt az efféle, csak tűrési jegyzéssel megjelenendő alakok és képek nyilvános kirakásától, boltjának azonnali bezáratással fenyegetése alatt sikeresen tiltsa el”.

Vojdicsek József tanácsnok, mint az ügy egész folyamán, úgy a legutolsó kihallgatások után is Treichlinger ellen foglalt állást s 1845. február 4-én kelt összefoglaló jelentését azzal fejezi be, hogy „a tekintetes tanács méltóztadandik, valjon azokat az okokat Treichlinger kellőképen megcáfolta-e, mellyeknél fogva kérelmétől elmozdíttatott”. Ez a mai hivatalos nyelvre lefordítva annyit tesz, mint hogy a kérelem teljesítése nem javasolható. Ez előadvány alapján a tanács úgy határozott, hogy a „jelentett körülmények” felterjesztendők. A felterjesztés mikéntjét azonban Szepessy polgármester irányította, s március 1-jén továbbított felterjesztésében az érvek és ellenérvek összevetése után Treichlingert az uzsoravádak alól igazoltnak nyilvánította ki, megállapítván, hogy a vételár felét már lefizette, hogy Wagneren kívül – aki folyamodó iránt személyes ellenségeskedéssel viseltetik, – senki sem tiltakozik Treichlinger ellen, hogy az üzlethez ért s hogy kereskedését, bár cégtábla nélkül – ama helytartósági intézvény alapján, mely mindent a maga épségében hagyatni rendelt – nyitva tartja, tehát „semmi akadály többé nem forog fenn, hogy neki a kért műkereskedési jog megadassék”.

A helytartótanács az ügy alapos megfontolása után május 27-én tartott üléséből megengedte, hogy Grimm Vince pesti mívárus kereskedő joga Treichlinger Józsefre átruháztassék, de mert az engedély elnyerése előtt merte üzletét megnyitni, ő s ama tanácsbeli egyének, kik boltját becsukatni elmulasztották, ezért megrovásban részesítendők. A helytartótanács emez intézvénye leérkezett s a június 14-i tanácsülésen bemutattatott. Az engedélyről Treichlingert oly hozzáadással értesítették, hogy a jótékonyalapra szolgáló 30 frt-nyi taxát fizesse be. Ennek a kötelezettségnek 25-én eleget tett s ezzel a pesti bevett műárusok sorába lépett. [Pesti levt. Intim. a. n. 10069.]

A hosszú, elkeseredett és semmiképen sem épületes küzdelemből Treichlinger József került ki győztesen, s ő lett a legelső pesti Mű- és Szorgalomtár (Kunst und Industrie Comptoir) hetedik tulajdonosa.

A sok nehézség árán megszerzett üzletének jogait azonban Treichlinger talán még féltékenyebben őrizte és még hevesebben védte, mint minden elődje s ha egy kereskedő megkísérelte, hogy az ő áruinak konkurrenciát csináljon, az ellen a legnagyobb határozottsággal lépett fel. Így pl. tiltakozott a Rózsavölgyi cég engedélyezése ellen, mint ahogy volt haragosával együtt járt el a kótákkal jogosulatlanul kereskedők ellen, vagy megvette egy képkereskedő készletét oly feltétellel, hogy az többé Pestre nem jön árusítani. [Pesti levt. Tanácsi. II. 1460/1859; II. 1530/ I857.]

Erős kereskedői szelleme és vagyongyűjtési képességei a műkereskedésen kívül más vállalkozásokra is vezették; házakat épített, telket vásárolt, sőt hogy István-tér 4. szám alatti házának hozamát növelje, 1864. június 10-én a kávésipartestületbe való felvételét is kérte, hogy a mondott házban az özv. Fanzler Teréziától haszonbérbe vett kávéházi jogát gyakorolhassa.

 

IRODALOM

 

D’ISOZ KÁLMÁN: I.

Zeneműkereskedelem és kiadás a régi Pest-Budán. A Magyar Zenei Szemle I. évfolyam 6-7. számában jelent meg 1941-ben, Budapesten.

 

D’ISOZ KÁLMÁN: II.

A Rózsavölgyi és Társa cég története 1850-től 1908-ig. Megjelent a Magyar Zenetörténeti Tanulmányok Mosonyi Mihály és Bartók Béla emlékére kiadott III. kötetében, 1973-ban, Budapesten. A kötet szerkesztője Bónis Ferenc.*

 

D. NAGY ANDRÁS - MÁRAI GYÖRGY:

Az Erkel család krónikája, Gyula Város Önkormányzata és az Erkel Ferenc Társaság kiadása 1992, Gyula.

 

LEGÁNY DEZSŐ:

Erkel Ferenc művei és korabeli történetük. 1975, Budapest.*

 

MAJOR ERVIN

Erkel Ferenc műveinek jegyzéke – második bibliográfiai kísérlet. Megjelent a Magyar Zenetörténeti Tanulmányok „Írások Erkel Ferencről és a magyar zene korábbi századairól” című első kötetében, 1968-ban Budapesten. A kötet szerkesztője Bónis Ferenc.*

 

MONA ILONA

Magyar zeneműkiadók és tevékenységük 1774-1867; Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 11. MTA-ZTI, Budapest 1989.

 

NÉMETH AMADÉ: I.

Az Erkelek a magyar zenében – az Erkelicsalád szerepe a magyar zenei művelődésben. Békés-megyei Tanács VB. Tudományos Koordinációs Szakbizottságának kiadása, Békéscsaba, 1985.

 

NÉMETH AMADÉ: II.

Erkel Ferenc életének krónikája – napról napra; Napról napra – nagy muzsikusok életének krónikája 10. Budapest, 1973.*

 

NÉMETH AMADÉ: III.

A magyar opera története a kezdetektől az Operaház megnyitásáig. 1987, Budapest.*

 

SOMFAI LÁSZLÓ:

Az Erkel kéziratok problémái. Megjelent a Zenetudományi tanulmányok „Az opera történetéből” című kilencedik kötetében. A kötet szerkesztői Szabolcsi Bence és Bartha Dénes; Akadémiai Kiadó, 1961.

 

SZEPESI ZSUZSANNA:

Major Ervin gyűjteményének kéziratai. 1. közlemény: kottás kéziratok. Megjelent a Zenetudományi dolgozatok 1986-os kötetében, Budapesten. A kötet szerkesztői Berlász Melinda és Domokos Mária, MTA-ZTI kiadás.

 

A *-gal jelölt könyveket a Zeneműkiadó gondozta.

 

ILLUSZTRÁCIÓK:

            285. o.: PANONIA 1. füzet (Norma egyveleg, Wagner J. 1840) címlapja;

            288. o. két szövegközti kottamelléklet:

1. az egyveleg 2. oldal 1 sor 3. ütem (továbbiakban 2/1/3)-2/1/6;

2. ua. 3/5/2-3/5/3;

            290. o.: ua.: 4/5/1-5/1/3;

            291. o.: ua. 6/4/3-7/3/2;

292. o.: ua. 8/1/5-8/5/2;

293. o.: ua. 9/5/2-10/5/5;

294. o.: ua. 10/5/3/-10/5/5, alatta a Hazám, hazám áriának, Tiborc motívumának és a Hunyadi nyitánynak hívatkozott részei;

295. o.: ua. 12/2/1-12/5/8;

296. o.: szövegközti melléklet a 12/4/1-12/4/3, alatta a „Meghalt a cselszövő” hivatkozott része;

301. o.: Ernest: Le carneval de Venise c. műve első kiadásának (Kistner, 1844) zongoraszólama, amely mindössze egy lap.

304-305. o.: a ZTI Major hagyaték 2/76. leltári számú kéziratos másolatának két oldala Ernst-Erkel Elégiájából;

306-307. o. a Zeneakadémia Zenetörténeti Kutatókönyvtárának ZF Ms mus 503. sz. kéziratos másolatának két részlete Ernst-Erkel Capriccio-jából.

308. o.: A gyulai Erkel Ferenc Múzeum 83.193.1. leltári számú kéziratának fac-similéje: Erkel első vázlata a Capriccio átiratához.

 

JEGYZETEK

 



[1] L. e tanulmány fiiggelékének elejét!

[2] L. D. Nagy - Márai 13. oldalán is.

[3] L. Mona 389. tételét, és e tanulmány függelékét.

[4] L. Mona 491. tétel.

[5] „PANNONIA /vagy/ Válogatott Magyar Nóták Gyűjteménye / két kézzel játszandó Fortepiánóra / öszveszedte ‘s ajánlotta / Méltóságos Sárvári Felső Vidéki / Széchényi Júlia gróf Kisaszszonynak / Róthkrepf Gábor / IFüzet / PANNONIEN /oder / auserlesene Sammlung ungarischer Tanze / für das Piano-Forte allein / gesammelt, und gewidmet / dem Hochgebornen Fräulein / Julie Graefin Széchényi von .Sárvári Felső Vidék / von /Gabriel Róthkrepf / Ites Heft / Wien bey Pietro Mechetti qm Carlo No 1153” 1-17-ig számozott oldalak. A második füzet ajánlva Méltóságos Monyorókeréki Erdödy Frantziska Gróf Kisaszszonynak, 2-18-ig számozott oldalukkal, a harmadik ajánlva Méltóságos Tolnai Festetics Ilona Gróf Kisaszszonynak, 2-18-ig számozott oldalakkal, a negyedik Méltóságos Ghymes és Gátsi Forgáts Aloysia Gróf Kisaszszonynak, 3-16-ig számozott oldalukkal. A lemezszám mindegyiknél 1153.

[6] L. Németh III 21-53. oldal.

[7] L. Somfai 104. oldalon, és e tanulmány, előző részében is (Magyar Zene 91/3.).

[8] Nem tartozik a tárgyhoz, de megemlítem, hogy az érdeklődő Jakó Zsigmond latin nyelvtörténetében megtalálhatja az inkriminált írásjelet.

[9] Kellő óvatossággal kezelendők az Erkeli prozódiát elmarasztaló vélekedések. Hogy kellő megalapozottsággal lehessen ez ügyben nyilatkozni, ahhoz egyaránt ismerni kell a korabeli beszélt nyelvet, a korabeli költészettani elvárásokat és a korabeli előadói gyakorlatot. Véleményem szerint az Erkel operákban jól megfigyelhető prozódiai „fejlődés” e három tényező együttes változásának következménye, hozzátéve még az operai prozódiával szembeni nemzetközi elvárások változását is. Csak egy gondolat: amikor Erkel első operáját írta, azt még nagyrészt színészek, a beszéd művészei szólaltatták meg. Pályafutása végén pedig már jószerivel kizárólag hivatásos énekművészek uralták a terepet, akiktől már nem volt elvárható a zenei konstrukció érdekében a prozódiában tett engedmények – amit mi hibának hívunk – művészi elfedése. Kutatóink szíves figyelmébe ajánlom a témakör feldolgozását.

[10] A darabot Legány és Németh I. nem említi, viszont szerepel Németh II. 56. oldalán.

[11] Sajnos, a Major által az. azonosításhoz használt Kienzl-féle Norma-kiadást nem sikerült beszereznem.

[12]EDITION PETERS / Nr. 391 / BELLINI / NORMA / Klavierauszug” belső címlap: „Norma / Oper in 2 Akten / von / V. BELLINI. / Klavierauszug / herausgegeben / von / GUSTAV F. KOGEL. / LEIPZIG / C. F. PETERS.” Szabó Ervin Könyvtár Zeneműtára jelzete: Zq 3124.

[13] „V. BELLINI / NORMA / CANTO E PIANOFORTE / G. RICORDI & C / EDITORI / (Printed in Italy) (Imprimé en Italie)” Bellini mellképével, kék papíron. Belső címlap: „NORMA / TRAGEDIA LIRICA IN DUE ATTI / D1 / FELICE ROMANI / MUSICA DI / VINCENZO BELLINI / PRIMA RAPPRESENTAZIONE — MILANO — TEATRO ALLA SCALA — 26 DECEMBRE 1831 / EDIZIONE R1VEDUTA SULLA PARTITURA AUTOGRAFA ESISTENTE NELLA / R. BIBLIOTECA DI SANTA CECILIA DI ROMA / OPERA COMPLETA / CANTO E PIANOFORTE / B / Lire 15. — PIANOFORTE SOLO / B / Lire 8...” Lemezszáma: 41684. Jelzete: Zq 24973.

[14] Pollione neve német fordításban Sever.

[15] L. Magyar Zene 91/3. 324. oldalon a teljes műsort. [itt, elektronikus változatban közölhetem teljes egészében:

Az 1839. szeptember 17-i gyulai hangverseny plakátján betű szerint ezt olvashatjuk:

A’ megyei Kórház javára adandó Hang=verseny tartalma:

1. Polonaise Herztől zongorán előadja Erkel Ferencz a’ Pesti magyar Színház első kar=mestere. —

2 Magány dal Normából énekli Erkel Jósef a’ Pesti magyar Színház Tenoristája. —

3. Adagio változatokkal Kummertől előadja Schlesinger Károly a’ Pesti magyar Színház első=violoncellistája. —

4. Havasi Kürt, Prochtól – előadja Erkel Jósef. —

5. Kórházi eszmék, irta Tormássÿ János. -

6. Változatok Franchontól előadja violoncellon Schlesinger Károly. —

7. Öntudat Lachnertől – énekli zongora és violoncello kiséret mellett Erkel Jósef. —

8. Változatok több magyar themák felett - szerzette és zongorán előadja Erkel Ferencz. —]

[16] New Grove’ s Dictionnary of Music... 1980-as kiadás VI. kötetének 328. oldalán Boris Schwarz szócikkét.

[17] „ELÉGIE / composée / par / H. W. Ernst. / Oeuvre 10. / transcrite pour la / Phisharmonica / avec Accompagnement de Piano / ou pour deux Pianos / par / V. George Lickl / … / V/ENNE / chez Pietro Mechetti qm Carlo /...” Szólamok a két hangszernek. Partitúra nincs. Lemezszámuk P. M. No 3383.

[18] A kotta lemezszáma 2287, minden betűjelzés nélkül. A zongora-hegedű szólam 2-7, a hegedűszólam 2-3 számozott oldalakon.

[19] Hector Berlioz emlékiratai Faragó László fordításában. Budapest, 1956. Az LVI. fejezet második részében Berlioz Ernst művészetét elemzi, jóval hosszabban, mint az idézett rész, amely az említett kiadás II. kötet 149. oldalának 2. bekezdéséből való.

[20] A Honművész 1840. november 19-i számában találtam az alábbi koncert recenziót: „Pesten csütörtökön november 19-én 1840. / Pesten: 1.) a’ nemzeti casinoban nov. 15.-én tartott hangászati mulatságok tárgya voltak: 1.) Haydn József Es-dúr quartettje. — 2.) B. Eötvös József romanczát «palota és kunyhó» szavalá Lendvayné asszony 3.) Kohn D. úr ki Taborsky úr helyett a quartettben ma is az első violint játszá, Ernst «velenczei carneval-ját (mellyel múltkor is hallánk tőle a’ magyar szinpadon) adta elő (quartett kíséret mellett) nagy tapsolással jutalmazva.” Ez a híradás azért érdekes, mert bizonyítja, hogy Ernst műve már 1840-ben le volt írva úgy, hogy azt más művészek is műsorra tűzték. Az előadó az a Ridley-Kohne Dávid (1812-1892) hegedűművész volt, aki a Bánk bán bemutatóján a viola d’amour szólót játszotta.

[21] A kedves olvasó elnézését kérem, hogy az összehasonlító elemzéshez nem tudok kottamellékletet hozni, mert ez a Magyar Zene fél számát betöltené...

[22] Maga Chopin is feldolgozta a Velencei karnevál dallamát, de nem Ernst, hanem Paganini inspirálta. A 90 ütemes variációsorozat a Paderewsky kiadás XIII. kötetének utolsó előtti darabja, címe: „Souvenir de Paganini”. A kritikai jegyzetek írói kiemelik, hogy az A-dúrban íródott kis mű a Berceuse líráját előlegezi meg. Feltehetően 1829-ben keletkezhetett, amikor Paganini Varsóban koncertezett; ám csak 1881-ben jelent meg egy varsói zenei folyóiratban, így természetesen Erkelre nem lehetett hatással. Ezt a kis darabot csak Chopin összes műveinek lemezfelvételein hallhattuk, hangversenyen eddig aligha.

[23] John Field 1782-1837 hét zongoraversenye közül kettő is C-dúrban íródott. A Grove-ban C. Hopkinson szócikkében, az általa összeállított műjegyzékben a 39. számot viselő №. 5., L’incendie par l’orage (bem. 1817) és a 49. számú № 6. is (bem. 1823). Megjegyzi, hogy az ötödik zongoraverseny első tétele Field legnehezebb darabja, ám a cím (L’incendie par l’orage = vihar okozta tűzvész) és a zene közt nincsen ízléstelenül túlzott kapcsolat. Nem tartom valószínűnek, hogy Erkel a másik C-dúr Field versenyművet is játszotta volna 1839-40 körül, tehát a borítólap az 5. zongoraverseny szólamait (partitúráját) fogta össze.

[24] L. 7. jegyzetet. Érdekes, hogy Erkel a Bátori Mária c. opera b-moll áriáját (Kálmán király) szintén egy partitúra borítóra skiccelte, a „Begleitungs Stimen zu den Csel Variationen von Franz Erkel” OSzK Ms mus 1661. jelzetű (vázlatos) partitúra hátsó borítólapjára: fol 8a. és 8b.! Ott is hasonló gondok merülnek fel a keletkezési sorrend megállapításával kapcsolatban.

[25] L. Szepesi 274. o.

[26] A kottametszés alapján feltételezem, hogy a Bátori Mária-indulója már 1840-ben megjelenhetett, mert Wagner már pár évvel később is sokkalta szebb metszésű kottákat adott ki. Az 1846-os dátum szerintem a Bátori Mária-induló és a Rákóczi-induló J. W. 44. lemezszámú kottájára vonatkozik (Mona 286. tétel), ami annál is hihetőbb, mert a J. W. 45. lemezszámú kotta biztos, hogy 1846-ban jelent meg! (l. Mona 287. tételének jegyzetét a 378. oldalon!). A Bátori Mária induló első, korai kiadásának (l. Mona 391. és 440. tételt, a kettő azonos, mindkettő kétnyelvű!) litografált kottaképe nagyon hasonlít a PANONIA első füzetének, és a második füzet első, 1840-es kiadásának kottájára. Mi több, mindhárom hasonlít Erkel Rákóczi-indulójának első kiadására, amely szintén 1840-es megjelenés. Ez utóbbinak a litográfusát ismerjük: Mauer Fülöp. (l. a Honművész 1840. február 2-i számában). A Rákóczi-indulóval e tanulmány következő részében foglalkozom.

[27] Erkel Rákóczi indulójának megjelenéséről a Honművész február 2-i száma tudósít a 80. oldalon, egy báli beszámoló és egy divathír között:

»Uj hangmü – PESTEN, Wagner  Józs. szépmüárus boltjában ‘s költségén mult napokban jelent-meg: „Emlékül Liszt Ferenczre Rákóczy indulója, zongorára alkalmazva Erkel Ferencz nemzeti szinház első karmestere által.” – E’ hangmü hat oldalt foglal magas fenn álló rétban, köre metszve. Az alkalmazó törekvék azt olly modorban, miként Liszt ur játszá, minél közelitöbbleg közölni, ‘s mint tapasztaltuk, L. urnak egy két sajátságait leróva, mellyeket E. ur hihetöleg készakarva nem utánzott, nagyobb részint sikerülve is közli. Kedves emlékül vehetik ezt L. ur tisztelöi. A’ nyomtatvány igen csinos; a kömetszést Mauer Fülöp ur készité Pesten. A’ diszes czimlapot L. urnak Perlasca ur által rézbe metszett képe ékesiti, mi által e’ hangmünek kettös érdek adatott. Árra egy ezüst ft.«

A recenzens minden bizonnyal maga a szerkesztő, Mátray Gábor volt.

[28] L. Major 19. o.

[29] 1 forint=60 krajcár, ám 1858-ig áttértek a 100-as rendszerre. így a Wagner-féle 1,12 Ft = 1,20 új Ft.

[30] D’Isoz II. 178. o.

[31] l. a . jegyzetet

[32] Haslinger is intrikált  Wagner ellen, még 1840-ben. Mivel a dologba Erkelt is belekeverte, áskálódásával a következő részben kénytelen leszek foglalkozni.