MAGYAR NEMZET 1993. augusztus 6.

Aki magasra emelte a népszínművet

ERKEL ELEK EMLÉKEZETE

 

A Népszínház első karmestere, a magyar operett úttörője volt Erkel Elek, Adler Adél és Erkel Ferenc második fia.

1842-ben született Pesten. Eleinte nem ment a tanulás. édesapja kovácsinasnak adta az erős gyereket az Óbudai Hajógyárba. Ám a tehetség megtalálja a maga útját, a fiút nem lehetett eltéríteni a zenétől. Látva az olthatatlan érdeklődést, bátyja, Erkel Gyula és édesapja vették kezükbe zenei nevelését.

1860-tól 1872-ig a Nemzeti Színház dobosa. Itt szerzi meg a későbbi pályájához oly szükséges tapasztalatokat, és testvéreihez hasonlóan itt lesi el édesapjától a karmesterség művészetét. A zenekarból kisvártatva felkerült Böhm Gusztáv mellé másodrendezőnek A legendás operarendező mellett sokoldalú színházi vezetővé érett. 1875-től a Népszínház megnyitó előadásától kezdve korai haláláig, Erkel Elek a Népszínház első karmestere. Népszínházi munkáját felmérendő egyetlen adat: a színház az első tíz évben 3381 estén 239 darabot mutatott be! „Éppoly ügyesen forgatja a karmesteri pálcát, mint amilyen derekasan annak idején a pörölyi kezelte... A zongora mellett egy újjal, legfeljebb fél kézzel tanít, mialatt folyton fecseg; de, ha egyszer kezébe vette a karnagyi pálcát, mintha kicserélték volna, csupa tűz, energia és komolyság. A legsilányabb partitúrára is úgy veti rá magát, mintha a IX. szimfóniát dirigálná.

Saját művein kívül a legrangosabb operetteket vezényelte, illetve mutatta be Magyarországon. (Corneville-i harangok, Kékszakáll, Orfeusz az alvilágban, Gerolsteini nagyhercegnő, Párizsi élet, Nebáncsvirág, Mikádó; Szép Galathea, Boccaccio. A királyné csipkekendője, Denevér, Cigánybáró; Madarász.) A Hoffmann meséi bemutatóján így méltatta a kritikus Erkel Elek teljesítményét: „Csodával határos, amit e: a telivér muzsikus hézagos zenekarából s magasabb énekfeladatokhoz nem szokott színházi együtteséből kihoz. Erő és lágyság, szín és hangulat támad egy- egy intésére, a zenei ínyencek is zavaró zökkenők nélkül élvezhetik a mű változatos-szépségeit.

Erkel Elek 64 művét tartja nyilván a zenetudomány. Maradandók Csepreghy Ferenc népszínműveihez írott kísérőzenéi – a Sárga csikó, Piros bugyelláris –, jelentősek Bihari János és Csermák Antal zenéjéből összeállított nyitányai. Legérdekesebbek az operettjei: a Székely Katalin (1880), a Tempefői (1883) és a Kassai diák (1890). Igazán termékeny azonban a népszínmű műfajában volt. Nem kevesebb, mint harmincnégyhez írt kísérőzenét. Verő György írja le Erkel Elek munkamódszerét: „Iskolát csinál, midőn módszeresíti a népdalok gyűjtését, s mindjobban egyszerűsíti azok előadási módját. Végigjárja az összes éjjeli mulatóhelyeket, s a dalos ifjak ajkáról kottára szedi a legszebb dallamokat. Ezeket osztja szét az adódó alkalmak szerint, s írat hozzájuk újabb szöveget a darab költőjével, ha az eredeti nem volna megfelelő. A színmagyar vidék adja a: anyagot, a felemás főváros csak feldolgozza s értékesíti azt, miközben az ő zenei magyarsága gyarapszik legjobban az évről évre megújuló termés legjavától.

Németh Amadé, Erkel Elek monográfusa így summázza az életművet:„A népszínművet magasra emelte, a hangszerelés stílusát kijelölte: száműzte a túlzó cifrálkodást, a dallamot körülfonó, eltakaró díszítményeket. Visszaadta a népdalnak ősi egyszerűségét. Néhányat olyan megkapó egyszerűséggel hangszerelt, olyan csalhatatlan ízléssel látott el zongorakísérettel, hogy igazi folklorista válhatott volna belőle. De nem ez volt a sorsa. Későn lépett zenészpályára és korán elvitte önégető életmódja.” Száz éve, 1893 nyarán édesapját öt nappal megelőzve ragadta el a halál.

Erkel Elek zeneszerzői munkáságát megítélni nem lehet, mivel művei kottatárak mélyén porosodnak előadatlanul. Ahogyan születésének százötven éves jubileumán, úgy az idei centenáriumon sem történt semmi életművének feltámasztására. Nevét sem utca, sem emléktábla nem őrzi. Pedig megérdemelné.

 

K.J. [téves szignó]

 

Illusztráció: Reich Károly rajza, nem kapcsolódik közvetlenül a cikkhez.