MAGYAR NEMZET 1994. június 11.

(egy kolumna)

ERKEL FERENC, A MAGYAR ZENE SZÉCHENYIJE

HIMNUSZUNK 150 ÉVES

 

Erkel Ferenc halálának századik évfordulóján, tavaly kezdődött az Erkel-év rendezvénysorozata, amelynek záróakkordja a Himnusz zenéjének 150. születésnapján lesz június 6-án.

A megemlékezés-sorozat kínálata igen gazdag volt, megmozgatta úgyszólván az egész kulturális életet. Hangversenyek, rádió, tévé- és hanglemezfelvételek, ifjúsági rendezvények, vetélkedők, tudományos értekezések minden fórumon: jelzik az életmű nagyságát. Az Erkel-év talán legfontosabb hozadéka mégis az, hogy a nagyközönség számára is nyilvánvalóvá tette az eddig gondosan elhallgatott érdemeket.

Erkel Széchenyi útját járta. Nemzetét szolgálta sokoldalú tehetségével. Egyszemélyes intézményként építette-alapozta a zenei életet. A maga összehasonlíthatatlanul korlátozottabb anyagi lehetőségei közepette, de pontosan olyan nagy ívű koncepció szerint, mint Széchenyi.

Nincs hiteles dokumentum arról, hogy Erkel akár egyetlenegyszer is elhagyta volna a történelmi Magyarország határait. Mégis, mindent, amihez hozzáért, európai színvonalra emelt, így az előadóművészetet is.

Kül- és belföldi zeneszerzők, előadók és kritikusok egybehangzó véleménye szerint kora egyik legkiválóbb karmestere volt. Később édesfiában, Erkel Sándorban talált méltó vetélytársra és utódra. [Ifjúkorában Magyarországon nem működött nála kiválóbb zongoraművész.]

Előadói pályájával szorosan összefügg pedagógiai működése. Tizennyolc éves korában zongoratanítóként hívják meg Kolozsvárra a gróf Csáky családhoz. Nemzeti színházi szűkös fizetése kiegészítésre szorul, tanítania kell később is. Az általa alapított Zeneakadémián a legtöbbet dolgozó zongoratanár, 1887-es nyugdíjaztatásáig. A magyar zongoraművészet sokkal többet köszönhet neki, mint gondolnánk; habár ez irányú működésének teljes feltárása még nem történt meg.

Erkel munkásságának legjelentősebb és egyben legközismertebb része zeneszerzői működése. Erkel nyolc operát írt. A semmiből teremtette meg a romantikus magyar opera műfaját, mert említésre méltó hazai előképe nem volt. Történelmi tárgyú dalműveivel megkezdte a magyar zenei eposz felvázolását, sajnos méltó folytatója nem akadt. Máig ő az egyetlen európai színvonalú zeneszerzőnk ebben a műfajban.

Erkel nem volt egy műfajú szerző, máshol is jelentőset tudott produkálni. Már 1837-ben – három évvel Liszt előtt – komponált magyar dallamokat feldolgozó virtuóz darabot, amely valószínűleg Lisztet is inspirálta rapszódiasorozatának megírásában. Ez a mű a Duo brillant hegedűre és zongorára. Németországban jelent meg nyomtatásban a tekintélyes Schott cégnél.

Erkel állította össze az első népszínművek kísérőzenéit is. Miért találta ezt méltó feladatnak az akkor már hírneves operakomponista, a Hunyadi László sikeres szerzője? A népszínművet, mint műfajt, nemes kultúrpolitikai céllal hozták létre 1844-ben. A Pestre feljáró magyar közönséget színházba kellett csábítani, és az akkor még többségében német ajkú fővárost is meg kellett tanítani magyarul. Ezért komponált Erkel több kísérőzenét 1844-85-ben, és később is. Harmincöt év múlva, 1880-ban „Névtelen hősök” című operájában ő emelte a legmagasabbra a műfajt: operává nemesítette azt.

Kisebb alkalmi kompozícióiban is mindig a magyar kultúra nemesítése volt nem leplezett célja. Így válhatott nemzeti imánkká Kölcsey örökbecsű költeménye is, Erkel zenéje által.

1853-ban, a legsötétebb Bach-korszakban a német Doppler-fivérekkel megalapítja a Filharmóniai Társaságot Ez az első állandó hivatásos hangversenyzenekar Pesten. Mai jogfolytonos jogutódja az Állami Hangversenyzenekar.

1863-ban, a Bach-korszaknál nem kevésbé zsarnoki Schmerling-érában Széchenyi István huszonéves, de már nagytekintélyű fiával, Széchenyi Ödönnel megalapítja a Pesti sakk-kört. A sakkozók még számon tartják, hogy Erkel akkoriban Magyarország legerősebb sakkjátékosa volt. Történészeken kívül ki tudja ma méltóképpen énekelni azt, hogy mit jelentett ezekben a sötét időkben polgári szervezetet létrehozni Magyarországon?

1867-ben a fáradhatatlan szervező Ábrányi Kornéllal megalapítják az Országos Daláregyesületet, a legnagyobb taglétszámú civil szerveződést. Ennek mai jogutódja a KÓTA (Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége).

1875-ben megalakul a Zeneakadémia Liszt elnökletével. Az igazgatói feladatokon túl Erkel zongoratanár is. Mégpedig a legnagyobb óraszámban tanító zongoratanár. Ha Liszt külföldön van, növendékeit Erkelre bízza.

Elgondolkoztató, hogy Liszt miért csak 1875-ben jött Pestre iskolát alapítani, hiszen már korábban is hívták, nem is egyszer. Miért csak akkor jön, amikor Erkel – 1874-ben elhagyva a Nemzeti Színházat immár teljes energiáját a Zeneakadémiának szentelheti? Meggyőződésem, hogy Liszt sosem jött volna Pestre akadémiát alapítani, ha nem számíthat Erkelre. Nagyon is tisztában volt annak fáradságos voltával, és az itteni ezerféle ellenérdekeltséggel. A drágán és rosszul működő Festetich Leo-féle színitanodától kezdve az állam pénzét a Zeneakadémiát61 féltő Zsedényi Ede képviselő úrig. Hogy a kezdeti nehézségeket a Zeneakadémia túlélhesse, egy olyan emberre volt szükség, mint Erkel. Aki nemcsak elismerten kiváló és keresett pedagógus, zongoraművész, hanem erélyes vezető egyéniség, megfontolt kultúrpolitikus is; emellett munkabírása is határtalan. Erkel nélkül nem lenne Liszt Ferenc által alapított Zeneakadémiánk.

Az Operaház megépítése nem kis részben Erkelnek köszönhető. A Nemzeti Színházban eleinte két, majd három társulat működött: a drámai, az operai és a népszínházi. A társulatok között állandó háborúság dúlt a jobb körülményekért. Erkel, mint az operatársulat vezetője, ügyes diplomáciával hárította el a méltatlan támadásokat. (Opera-előadások híján a színházat a Bach-korszakban bizonyosan bezárták volna.). A kiegyezés után úgy tűnt, végre teljesül az operatársulat régi álma, elhatározták az operaház felépítését Ám ekkor a drámapárt egy minden eddiginél durvább támadásba lendült. 1873-ban összehívtak egy bizottságot, látszólag azzal a céllal, hogy addig, amíg az Operaház megépül, a Nemzeti Színház operatársulatát költöztessék ideiglenes épületbe. A valós cél persze az volt, hogy az Operaház építését sohanapjáig elhalasszák. Hiába volt minden józan érvelés, a bizottság összetétele meghatározta a szavazás kimenetelét. A szavazás végeredményének kihirdetése előtt Erkel szólásra emelkedett. Pedig kortársai szerint Erkel szívesebben szállt volna szembe egy oroszlánnal tollkéssel a kezében, semmint nyilvánosság előtt beszéljen. Érthető, hogy ékesszólása mindenkit meglepett. Ultimátumszerűen közölte, ha a bizottság ezt a gyalázatot megteszi az annyi érdemet szerzett Operatársulattal, ő lemond, és a társulat vele együtt megszűnik a Nemzeti Színház tagja lenni. Ekkora botrányt nem vállalhattak, inkább megismételték a szavazást. És, láss csodát, a második szavazás eredménye szerint az operatársulat maradhatott a Nemzeti Színházban az Operaház elkészültéig!

Ezzel a lépésével Erkel biztosította az Operaház megépítését, és egyben feláldozta saját állását. A következő évben távoznia kellett a Nemzeti Színházból. Magas állású urak nem szeretik, ha bemattolják őket.

Nem véletlen tehát, hogy Erkel szobrát még életében elhelyezték az Operaház homlokzatán. A kortársak még tudták, mit köszönhet Erkelnek a magyar operakultúra.

Erkel tehát a maga lehetőségeihez képest saját területén pontosan arra törekedett, mint amire Széchenyi országos méretekben. Építeni a magvar nemzet kultúráját, a hagyományokat ötvözve mindazzal az újdonsággal, ami a nyugati kultúrkörben érték és épülésre szolgál. Erkelnek kötélidegzete volt, így nem őrült bele abba, amit ezért a munkájáért fizetségül kapott.

Kíméletet nem ismerő ellenségei öregkorára teljesen elszigetelték az általa felvirágoztatott zenei élettől. „Vannak. akik műveiket, én önmagamat éltem túl", mondta keserűen barátainak. Nem érhette még fő művei kiadását sem. A Hunyadi László zongorakivonata halála után három évvel jelent meg nyomtatásban.

Tévedés azt hinni, hogy az akkori magyar viszonyok közt sorsszerű volt ez, hogy Erkelnek nem volt mecénása. A német Robert Volkmann, kenyérgondoktól gyötörve, mint -vándormadár ment egyre délkeletebbre szülőföldjétől, hogy végre is Pesten állapodjon meg. Mert itt talált mecénásokat, német orvosokat, ügyvédeket; és – nem utolsó sorban – egy kiadót, a német Heckenast Gusztávot, aki minden hangjegyet kinyomtatott, amit csak leírt. Tehát egy német muzsikus találhatott Pesten magának német mecénásokat és német kiadót, de Erkel nem talált magyar mecénást és magyar kiadót Mindez Magyarország székesfővárosában történt. Soha nem akadt egy magyar arisztokrata vagy pénzember, aki, miután Erkel zeneszerzőzsenije nyilvánvalóvá lett, támogatta volna. Így életét napi kenyérgondok közt őrlődve élte, és jóval kevesebbet komponálhatott, mint tehette volna szerencsésebb nemzet fiaként.

Minden egyes operájának a szövegkönyvét politikai indítékból átdolgozták, lerövidítettek, és ezekhez a tákolmányokhoz fércelték jól-rosszul a zenét, felében-harmadában elhagyva azt, maradékot össze-vissza átcsoportosítva, arányait tönkretéve, belekomponálva. Az erkeli zenedrámával senki sem törődött, annál inkább a szerzői jogdíjjal, ami az átdolgozásért jár... Nádasdy Kálmán rendező-dramaturgé a történelmi „érdem”, hogy ezt a szörnyű lavinát elindította a Bánk bán 1940-es „átköltésével”. Ma az összes rádiófelvétel ilyen „átköltés”, a nagyközönség számára az igazi Erkel rejtve marad!

Erkel zeneszerzői hagyatékának nem jelentéktelen része a család birtokában maradt, annak erdélyi ágához került. A közgyűjtemények, az állam nem vásárolta meg, sem az első világháború előtt, sem a bécsi döntés után; így a pótolhatatlan kéziratok 1944-ben a felszabadítók martalékává lettek.

Rákosi és Révai a Himnuszt is le akarta váltani. Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt kérték fel egy új himnusz megírására, akik felháborodva utasították vissza a megbízatást. Mindezek után Aczél György elégedetten beszélt arról, hogy „az egyoldalú Erkel-kultuszt sikerült megszüntetni”. Talán arra a dicső tettre gondolt, amikor 1973-ban az Erkel-életműkiadás tudományos előkészítését leállították. Természetesen csak a támogatók – Vécsey Jenő, Szabolcsi Bence, Kodály Zoltán – halála után.

Az intézményesített elhallgatás arra az eredményre vezetett, hogy Erkel nemzetközi viszonylatban szinte teljesen ismeretlen. Ahol nemcsak; Smetana és Moniuszko, hanem még Jevsztyignyej Ipatovics Fomin operáit is számon tartják, ott Erkel nem szerepelhet.

Ki az oka ennek az Erkel-fóbiának?

Magyarországon fél évezredes idegen befolyás uralkodik. Erkel ennek ellenében a magyar szellemet ébresztette. Abban mindegyik diktatúra egyetértett, hogy ez elpusztítandó ellenség. Fekete-sárga, zöld, vörös vagy rózsaszínű zsarnokság, osztrák, német vagy szovjet zászló alatt ebben az egy dologban közös platformon voltak.

Közrejátszott egy jó adag kisebbségi érzés is. Erkel többet tett a magyar zenéért és zenei életért, mint az akkori és azóta működő összes minisztérium együttvéve. Sok jót nem kapott érte, ezt azonban előre lehetett látni. Mégis feláldozta a külföldi karrier kínálkozó lehetőségeit. Mert a nemzet szolgálata nemcsak tehetség, elhivatottság, hazafiság, hanem áldozatvállalás kérdése is.

És most vessünk egy pillantást a mára. Az Erkel-életmű hanglemez- és kottakiadását zászlajára tűző Erkel Opera Alapítványt támogatottság teljes hiányában az alapító visszavonta. Az eredeti Bánk bán CD-felvételét a nagy nehézségek ellenére végre először megjelentető magáncég számára a lemez művészi és erkölcsi siker, és – szintén támogatottság hiányában – óriási ráfizetés. Ezek is az Erkel-évben történtek.

 

Kassai István

zongoraművész

 

Illusztráció: Kölcsey himnusz kéziratának első lapja valamint négy metszet reprodukció: Erkel Ferenc és Kölcsey Ferenc mellképe valamint a régi Nemzeti Színházról és az 1865-i országos dalárünnepélyről készült képek.