Hegyi Zoltán álkritikája: MAGYAR DEMOKRATA 1997/7

Dr. Filip Tamás elegáns válasza: MAGYAR DEMOKRATA 1997/10

Ingerült válaszom: MAGYAR DEMOKRATA 1997/12

Hegyi Zoltán viszontválasza: MAGYAR DEMOKRATA 1998/10

 

MAGYAR DEMOKRATA 1997/7 (X. 30.) Zene

TÚLMENEDZSELTEK

 

Zoltán Kocsis: Béla Bartók Works for Piano Solo

Budapest Festival Orchestra: The Miraculous Mandarin

Budapest Festival Orchestra: The Wooden Prince (Polygramm 1997)

 

Bartók Béla Nagyszentmiklós egyik kincseként született 1881-ben, New Yorkban halt meg 1945-ben, hamvait 1988-ban hozták haza. Zongorista, zeneszerző, népzenekutató, a huszadik század egyik ikonja, akiről senki nem meri kijelenteni, hogy esetleg képtelen meghallgatni a műveit. Tekintve, hogy lámpással kell keresgélni a valóban világhírű magyar zeneszerzőket, a tapintat érthető. Addig mindenesetre, amíg valóban bölcs visszafogottságról, urambocsá’ egészséges patriotizmusról beszélhetünk. Ilymódon elkenhető, hogy a gyűjtő- és kutatómunka felbecsülhetetlen értékű, de a népzenére alapozott szerzői tevékenység totális kudarc, akárcsak Kodálynál. Meg az is, hogy Bartók sajnos tagja volt az 1919-es direktóriumok egyikének, és így tömeggyilkos söpredékkel került egy gyékényre. Meg hogy nem a „jobboldali és a sovén reakció” (az idézet nem az Új Magyar Lexikon című hazugsággyűjteményéből, hanem az 1991-ben kiadott Magyar Larousse Enciklopédiából való) kergette Amerikáig, hanem a sikertelenség.

A lényeg majd úgyis beleáll az időbe és a térbe. Száz év múlva kiderül, hogy a zongoradarabok Kocsis Zoltán előadásában és a Csodálatos mandarin vagy a Fából faragott királyfi a kissé túlmenedzselt Budapest. Fesztiválzenekar interpretációjában hol helyezkedik el a Makrokozmoszban.

 

Hegyi Zoltán

 

Illusztráció: a Kocsis CD borítója

 

MAGYAR DEMOKRATA 1997/10 (IX. 20.)

Túlmenedzselt kritika

 

Régi olvasójukként megütközésemnek vagyok kénytelen hangot adni a Túlmenedzseltek című kritikával kapcsolatban (Magyar Demokrata 97/7.) Meg kell jegyeznem, hogy 1997-ben nem szokás kritikát írni olyan művekről, amelyek minden kétséget kizáróan felszívódtak az emberiség kultúrkincsébe.

Különösen bántó, hogy. H. Z. úgy tesz, mintha az átlag- magyar Bartókot képtelen lenne meghallgatni, s ezt csak tapintatból nem vallaná be. Mintha Bartókot valamiféle hamis és álságos értékelés, a kultúrguruk ügyeskedése tartaná fenn az ismertség és a megbecsülés magas szintjén, és nem műveinek önértéke. Aztán jön az a semmivel sem védhető állítás, hogy a népzenére alapozott szerzői tevékenység totális kudarc...

Bartók még akkor is méltó lenne a legmélyebb tiszteletünkre, ha a művei súlytalanok lennének, mert avantgárdizmusával együtt is egyike volt azoknak az utolsó nagy összefoglalóknak, akik a tűzbe- és vérbeboruló Európában olyan anakronisztikusnak látszó eszméket képviseltek, mint a népek testvéresülése.

Hegyi Zoltánnak az a gesztusa, amellyel a dicstelen Tanácsköztársaságban való részvételére hivatkozik, kifejezetten aljas, hiszen Bartók (és Kodály) kezéhez nem tapad vér, ellenkezőleg: egész életútjuk azt példázza,’ hogy a kommunista rendszerrel a legkevésbé sem azonosultak. Ez a hivatkozás tényleg annak az olvasónak szól, aki képtelen meghallgatni Bartók zenéjét. Odakacsintás ez a javából: ez a mi Bartókunk nemcsak rossz és sikertelen zeneszerző volt, hanem még hazaáruló is, hiszen a bolsevikok szekerét tolta.

„...Szellemi óriás volt: akik vele vitatkoznak, nem partnerei.” Ezt ugyan Kodályról mondta Szokolay Sándor, de mindenképpen igaz Bartókra is. Az érdekes azonban az, hogy ezt az idézetet a Magyar Demokrata egyik számában találtam egy Barabás Géza-cikkben.

Tisztelt szerkesztőség, mondják meg nekem, melyik az igazi Demokrata?

 

Dr. Filip Tamás,

Budapest

 

MAGYAR DEMOKRATA 1997/12 (XII. 4.)

OTT A HELYÜK!

[az idézeteket dőlt betűvel különböztetem meg, ez a formázás az újságból, sajnos, kimaradt]

 

Lapjuk 7. számában Túlmenedzseltek címmel förmedvény jelent meg Hegyi Zoltán tollából a zenekritikai rovatban Kocsis Zoltán és a Fesztiválzenekar Bartók-CD-je ürügyén. Mivel H. Z. nem meri, vagy nem tudja érdemben kritizálni az előadókat, „bátran” nekimegy Bartóknak, hisz ő már halott, s biztos nem fog „visszaütni.”

Írja, hogy lámpással kell keresgélni a valóban világhírű magyar zeneszerzőket. Nos, valóban, sem a Habsburg Bt., sem a Révay, Szirmai, Aczél Kft. nem törekedett az arra méltó és érdemes magyar zeneszerzői életművek külföldi menedzselésére, ám ez egyáltalán nem csökkentette az[ok] értékét. Írja, hogy Bartókról senki sem meri kijelenteni, hogy esetleg képtelen meghallgatni a műveit. Eszerint Bartók kortársainak alkotásai is meghallgathatatlanok, pl. Sztravinszkij, Hindemith, Schönberg stb. Mert Zerkovitz és Dunajevszkij mégiscsak más súlycsoportba tartoznak, ugyebár? Írja, hogy a népzenére alapozott szerzői tevékenység totális kudarc. Ha ez így lenne, mit keresnek a világzenei és más kontárzenei irányzatok a folklór táján nyolcvan évvel Bartók és Kodály után? A totális kudarcot? Írja, hogy Bartók sajnos tagja volt a direktóriumok egyikének, és így tömeggyilkos söpredékkel került egy gyékényre (sic!). Dohnányit Kodállyal és Bartókkal együtt még a Berinkey-kormány nevezte ki a Zeneakadémia élére. A vörös uralom politikai ravaszsága, hogy nemcsak meghagyta őket az intézmény élén, ám ha formálisan is, de beemelte őket az országos vezetésbe is. A fehér uralom viszont Moravcsik Gézát és Szabados Bélát részesítette előnyben. Írja továbbá, hogy Bartókot a sikertelenség kergette Amerikába. Tessék fellapozni a harmincas évek szakkönyveit, milyen dicshimnuszokat zengtek Bartókról. Aki egyébként megkapta a Corvin-láncot és a francia becsületrendet. És aki a jogdíjaiból a Rózsadombon bérelt villát, amely ma emlékmúzeum.

A zenekritika tárgyat zenetudós növendékeknek adják elő a Zeneakadémián, ahol a végbizonyítvány egyetemi diploma. Természetesen jó zenekritikát szakirányú végzettség nélkül is lehet írni, ám ehhez tárgyismereten és felkészültségen túl ügyszeretetre és némi empátiára is szükség van. H. Z. egyikkel sem rendelkezett: nem ismeri Bartókot, mert utálja, és utálja Bartókot, mert nem ismeri.

Tisztelettel javaslom, hogy a jövőben a szerkesztőség a hasonló nívójú írásokat továbbítsa a burjánzó baloldali média legbaloldalibbjaihoz. Ott a helyük! [célzás a Népszabadság és Fáy M. viselt dolgaira.]

 

Kassai István,

Budapest

 

MAGYAR DEMOKRATA 1998/10

A TRADICIONALISTA

„A Magyar Demokratának írni becsületbeli ügy”

 

Kérem az olvasót, tekintsen most el a hosszabb bevezetőszövegtől. Csak foglalná a helyet. Hegyi Zoltánnal, a Sexepil egykori frontemberével beszélgetünk.

 

     Mondj egy definíciót az új hullámra.

     Sokan próbálkoztak már vele, de még senkinek sem sikerült. Tény, hogy a punk kifulladásával indult, és megkerülhetetlen a Police, a Dire Straits és a Talking Heads. Rögtön rengeteg ága nyílt, és mindegyik meghozta a maga ikonjait, hagy ne soroljam őket. Magyarországon ráadásul „ideológiai” szempontból is eltört a stílus, volt a hanglemezgyári részleg, tehát a hivatalos szalonképesek és kreáltak, valamint az underground szekció. Ezt nevezték később alternatívnak. Természetesen az utóbbiak semmi földi jóra nem számíthattak, de börtön sem járt érte. A médiák hazudtak éjjel és nappal, de a rock and roll színpadról, kisebb helyeken már üvölthettél. Ez már a ‘80-as években történt, a mackó már dögrováson volt, de még nem ette meg a Postát.

     A kor meghatározó, pesszimista lemeze az eredetileg 1988-ban kiadott „Egyesült álmok”. Szándékos a szójáték?

     Persze, ez egy szóvicc. Amikor az ember fiatal, eladná a húgát egy jó mondatért.

     A szövegek azóta sem vesztettek aktualitásukból, sőt, jövőbe látóknak bizonyultak. „A háztetőkön landolnak már az idegen istenek” a külföldi irányítású műholdas adások dominanciáját jósolja meg.

     ...és még néhány apróságot. Eltelt tíz év, és egyetlen sorát sem szégyellem.

     A zenekar meghatározó tagja voltál, énekes, szövegfelelős. Hogyan fordulhatott elő, hogy mégis „megváltak tőled”?

     Másként gondolkodtak a világról, elsősorban zenészszemmel nézték, míg számomra a rock’n’roll főleg spirituálisan, gondolatilag izgalmas. Ez az ellentét kibékíthetetlennek bizonyult. Kár, mert lett volna legalább öt nagyszerű évünk, magyarul. A nyelv borzasztóan fontos, az életünk, a megmaradásunk záloga. Inkább vagyok a hazámban Saját, mint mondjuk Amerikában a százhuszonharmadik Más.

     Miként ítéled meg a Sexepil későbbi felfutását és jelenlegi, a korábbitól messze eltérő stílusát? Ilyen jövőt képzeltél a zenekarnak? Egyáltalán: jogosult még a név viselésére?

     Amit utánam játszottak, nekem személy szerint nem tetszett, de az érintettség okán erről nem illik beszélni. Talán még most sem, amikor az a stílus már eltűnt a süllyesztőben, mert hogy ez a divatok sorsa. Meg kell próbálni az örökkévalóságnak dolgozni, mint á régi építőmesterek. Egyébkéni pontosan ilyen jövőt képzeltem nekik; a név pedig csak ideig-óráig zavart. Loptak már ki alólam újságot, pénzt, nőt, lovat. Ez egy ilyen világ. Viszont a halottasingre nem varrnak zsebet.

     A zenészi pálya után a Reform című bulvárlap kultúrrovatát vezetted, egy ideje pedig lemezkritikusként a Magyar Demokrata munkatársa vagy. Egyértelmű volt számodra, hogy a jelenlegi hazai viszonyok között mellettünk tedd le a voksot?

     A Reform jó hely volt, kellemes menedék, még ha egy ideig folyt is az agyelszívás. Jó időben jött, ‘89 és ‘94 között úgy tűnt, a gondolatok szabad terjesztéséhez nem kell ürgelyukakba húzódni. Úgy dolgoztam, ahogy akartam, a kutya se szólt bele a munkámba, remek szerzőim voltak. Ez utóbbi a jó szerkesztő legfőbb erénye. Még az ellenségeim is elismerték, hogy az a négy oldal olyan, mintha nem is a lapban lenne. Aztán a Reformot is eltapsolták a haverok és az elvtársak, de jobb is így. Jött a jel, hogy ismét lépni kell. Az, hogy most a Magyar Demokratának írok, becsületbeli ügy. No meg gyönyörű tükröm van, kár lenne elcsúfítani.

     Bartók életművéről írt kritikád legalább akkora vihart kavart, mint eleinte László Gyula kettőshonfoglalás-elmélete. Megérte ilyen indulatokat kavarni?

     Kedves tőled a párhuzam, de nem szeretném a professzor úrhoz mérni magam. Azt a kis Bartók-skiccet néhányan félreértették, pedig hely hiányában félúton megálltam. Sokan gratuláltak, féltettek és óva intettek. A két kedves levélírónak pedig azért nem válaszoltam, mert nincs időm Dunajevszkijről, rossz helyre helyezett sic!-ekről és belvárosi melldöngetésekről cseverészni, ráadásul amennyiben felveszem a kesztyűt néhány ócska sértés miatt, kénytelen lettem volna megkérni őket, hogy jelöljék ki a tisztást és a hajnalt.

     Úgy tudom, jelenleg könyvterjesztéssel foglalkozol, kulturális területen maradtál. Megtörténhet-e, hogy alkalomszerűen ismét színpadon lássunk?

     Ötödik éve élek egy kis faluban. Túl. Tehát nem a Rózsadombról vagy Remetéről dumálok népről, nemzetről, hanem onnan. Nem nyaralok ott, hanem lakom, szeretek, eszem, iszom; verekszem, vétkezem. Tradicionalistának vallom magam, így lehetek az úgynevezett ‘véleményformálók szerint szélsőséges, csurkista, le-penista, haiderista, antiszemita, intoleráns, ökofasiszta, meg a fene tudja még micsoda. Nyitottunk egy antikvárium/könyvesházat, ahová a többi szélsőséges jár olvasgatni, a neve Horka, egy honfoglaló szélsőséges emlékére. Csináljuk, amíg bírjuk, és növesztjük gyermekeinket és állatainkat. Mert a Jó Isten tűnik fel a tekintetükben. Közben, tíz év múltán talán megszületik egy hanghordozó is.

 

Szakács Gábor

 

Illusztráció: Hegyi Zoltán képe lovával