JULIUS BELICZAY: Serenade Op. 36 / Symphony Op 45 /Budapest Concert orchestra MÁV conducted by Tamás GÁL —

— CD of Pannon Classic PCL 8003, 1997. Booklet 1-2. p.

BELICZAY GYULA (1835–1893)

 

Több kiváló zeneszerzőt ismerünk, akik katonatisztként, tisztviselőként, netán orvosként indultak el életpályájukon. Egyedi eset, hogy valaki – mint Beliczay – mind polgári állásában, mind a zeneművészet terén kiváló teljesítményt nyújtson. 1835. augusztus 15-én született Komáromban. Tanulmányait szülővárosában, majd tizenkét éves korától Pozsonyban végezte. Kiváló matematikus volt, ezért apja kívánságára 1851-ben beiratkozott a bécsi Polytechnikumba, ahol 1857-ben mérnöki diplomát szerzett. 1858-tól a Tiszavidéki Vaspálya Társaság bécsi igazgatóságának mérnöke lett: az 1846-ban alapított magánvasút akkoriban építette ki jelentős magyarországi vonalhálózatát. 1871-ben az igazgatósággal együtt Pestre költözött. A m. k. Kereskedelemügyi Minisztérium 1872-ben kinevezte a négy éve megalapított Magyar Királyi Államvasutak főmérnökévé. 1875-ben a kormány az európai vasútgépészeti szolgálatok és egyben (!) a felsőfokú zenei oktatási rendszerek tanulmányozása céljából német- és franciaországi, hollandiai és belgiumi tanulmányútra küldte. 1886-ban – odahagyva főtanácsosi rangját és ügyosztályfőnöki beosztását – a MÁV átszervezéséből adódó lehetőséget felhasználva, nyugdíjba vonult, hogy további éveit kizárólag a zenének szentelhesse. 1888-ban Mihalovich Ödön, az Erkel Ferencet követő igazgató meghívta a Zeneakadémiára zeneszerzés tanárnak. 1892-ben megbetegedett, lemondott és 1893. április 30-án meghalt.

Beliczay zenei tehetsége már gyermekkorában megnyilvánult. Szülővárosában Csáder Gyula, Pozsonyban Josef Kumlik és Christelly, Bécsben Carl Czerny majd Anton Halm voltak zongoratanárai. Már gyermekkorában komponált, de alaposabb zeneelméleti képzést csak bécsi mérnökhallgató korában szerzett. 1856-ban karnagyi oklevelet nyert. 1858 és 1860 között ellenponttant tanult Martin Gustav Nottebohmtól, Mendelssohn és Schumann lipcsei tanítványától, Brahms barátjától. Zongoraművészi teljesítményéről később Anton Rubinstein, majd Liszt Ferenc is elismerően nyilatkozott.

Az alapos konzervatív iskolázottság meghatározta későbbi zenei nyelvezetét. Lefegyverző szakmai tudása jó ízléssel és szellemességgel párosult. Mindez a XIX. század utolsó harmadának nemzetközileg legsikeresebb magyar zeneszerzőjévé tette Beliczayt (Természetesen Liszt pályafutása külön lapra tartozik.) Művei kiadásáért tekintélyes kiadók (Haslinger, Kahnt, Breitkopf, Durdilly) versengtek. Darabjait szerte a világban rangos előadók sikerrel játszották Szentpétervártól New York-ig. Huszonöt opuszszámmal ellátott és számos opuszszám nélküli zongoraműve közül említésre méltó a Szonáta, Op. 25 és etűdsorozata, a Douze grandes études, Op. 52. ez utóbbi a párizsi Conservatoire tananyagába is bekerült. Dalokat és világi kórusműveket is írt, de legnagyobb sikereit kamarazenéjével és nagyszámú egyházzenei kompozíciójával aratta. Esz-dúr Zongorástrióját, Op. 30, három vonósnégyesét, Op. 21 g-moll, Op. 51 A-dúr, Op. 57 Esz-dúr, Európa szerte sikerrel játszottak. Op. 9-es Ave Maria-jáért Viribus unitis aranyérmet kapott. Az F-dúr Mise, Op. 50, folyamatosan műsoron van bemutatása óta. Ma is rendszeresen előadják a pesti Belvárosi Plébániatemplomban. Nagyzenekarra mindössze egy Szvitet, Op. 55 (1890) és két szimfóniát, Op. 45 d-moll (1887) és Op. 62 A-dúr (1892) írt.

Beliczayt már mint neves pedagógust hívták meg a pesti Zeneakadémiára. Utolsó bécsi éveiben egyszerre mérnök és Skiva konzervatóriumának tanára. Feleséget is tanítványi köréből választott, 1879-ben elvette Tarczalovich Annát, akinek Op. 15 Noctume-jét ajánlotta. A Beliczay családnál a két kitűnő zongoristával alkalomadtán Liszt is szívesen házimuzsikált.

Kritikáit, tárcáit, tudósításait ifjúkorától közölték német, osztrák és magyar újságok. A Pallas lexikonba számos zenei szócikket irt. Öt kötetre tervezett tankönyvének, az Elméleti és gyakorlati zeneszerzés tannak csak az első része jelenhetett meg (A zene elemei, 1891). Korai halála miatt ez a műve torzó maradt.

A CD-n elsőnek felhangzó mű a négytételes d-moll Szerenád vonószenekarra, Op. 36, amely feltehetően 1875 előtt keletkezett. Az első tétel Moderato ma non troppo, visszatérő dalforma. Az első (moll) téma különféle karakterű változatai a mű minden tételében jelen vannak. Bővített másodhangköze, majd pontozott ritmusai a nyitó tételnek magyaros jelleget adnak. A második (dúr) espressivo téma a II. és a IV. tétel fontos pontjain is újra megjelenik, mindig azonos jelentéstartalommal. A második tétel Allegretto vivace, triós forma, szökellően táncos főrésszel és magyaros moll középrésszel. A harmadik tétel Adagio cantabile, ismét visszatérő dalforma. Ebben a tételben találjuk a Szerenád legtöbb romantikus elemét. A Finale Allegretto vivace monotematikus rondó, a második epizód helyén egy fúgával. A Codában az I. tétel espressivo témája a basszus és az első hegedűk kvint-orgonapontjának dicsfényében tér vissza. A tételt és a művet a rondótéma részletének diminúciójából szőtt virtuóz futamok csendítik ki. A mű kiemelkedő erénye a rendkívül koncentrált forma- és motívumépítkezés. A párizsi Durdilly kiadó a mű partitúráját (sőt, négykezes zongoraátiratát is) megjelentette, de ez a felvétel, akárcsak a másik darabé, az autográf anyagból készült.

A d-moll I. Szimfónia, Op. 45, az 1880-as. években keletkezett, Beliczay első szimfonikus, egyben első nagyzenekari darabja. A vonóskarhoz fúvóskar és négy üstdob járul. Az első tétel drámai Allegro, nagyméretű szonátaforma. A második tétel Allegro molto, bölcs derűjű Scherzo, triós forma. Hangszerelése a könnyedebb mondanivalónak megfelelően vékonyabb. Az ismétlés nélküli visszatérés után a szerző kétféle Coda lehetőséget ajánl Ad libitum. Az egyik szerint a lezárás a Trio anyagának egyszeri újbóli eljátszása után következne, mint Beethoven VII. Szimfóniájában. Az előadók a második, a frappánsabb megoldást választották. A harmadik tétel bensőséges Adagio cantabile, szonátarondó. A negyedik tétel Allegro con brio, ismét szonátaforma, sodró (sőt gyorsvonati) lendületű Finale.

Az I. Szimfóniát Karlsbadban (Ma Karlovy Vary, Morvaföld, Csehország a helyi filharmonikusok mutatták be 1888. július 20-án. A művet a közönség és a sajtó egyaránt nagy tetszéssel fogadta. A darabot többször előadták, sőt a következő évben Alois Janatschek itt jelentette meg Beliczayról a méltató élet-rajzi munkáját. 1891. november 18-án a budapesti bemutatón a Filharmónia Társaság zenekarát Erkel Sándor vezényelte, nagy sikerrel.

A magyar zene történetében Beliczay Gyula és Mihalovich Ödön jelentik a folyamatosságot Mosonyi Mihály, Volkmann Róbert és Dohnányi Ernő közt. Hitem szerint ezek a művek – akárcsak megírásuk idején – méltán arathatnak tetszést ma is a zenebarátok nemzetközi táborában.

 

Kassai István

 

Illusztráció: Budapest, Nyugati pályaudvar 1896-ban.

 

CD ismertetőszöveg