JULIUS BELICZAY: Serenade Op. 36 / Symphony Op 45 /Budapest Concert orchestra MÁV conducted by Tamás GÁL —

— CD of Pannon Classic PCL 8003, 1997. Booklet 1-2. p.

BELICZAY GYULA (1835–1893)

Több kiváló zeneszerzõt ismerünk, akik katonatisztként, tisztviselõként, netán orvosként indultak el életpályájukon. Egyedi eset, hogy valaki – mint Beliczay – mind polgári állásában, mind a zenemûvészet terén kiváló teljesítményt nyújtson. 1835. augusztus 15-én született Komáromban. Tanulmányait szülõvárosában, majd tizenkét éves korától Pozsonyban végezte. Kiváló matematikus volt, ezért apja kívánságára 1851-ben beiratkozott a bécsi Polytechnikumba, ahol 1857-ben mérnöki diplomát szerzett. 1858-tól a Tiszavidéki Vaspálya Társaság bécsi igazgatóságának mérnöke lett: az 1846-ban alapított magánvasút akkoriban építette ki jelentõs magyarországi vonalhálózatát. 1871-ben az igazgatósággal együtt Pestre költözött. A m. k. Kereskedelemügyi Minisztérium 1872-ben kinevezte a négy éve megalapított Magyar Királyi Államvasutak fõmérnökévé. 1875-ben a kormány az európai vasútgépészeti szolgálatok és egyben (!) a felsõfokú zenei oktatási rendszerek tanulmányozása céljából német- és franciaországi, hollandiai és belgiumi tanulmányútra küldte. 1886-ban – odahagyva fõtanácsosi rangját és ügyosztályfõnöki beosztását – a MÁV átszervezésébõl adódó lehetõséget felhasználva, nyugdíjba vonult, hogy további éveit kizárólag a zenének szentelhesse. 1888-ban Mihalovich Ödön, az Erkel Ferencet követõ igazgató meghívta a Zeneakadémiára zeneszerzés tanárnak. 1892-ben megbetegedett, lemondott és 1893. április 30-án meghalt.

Beliczay zenei tehetsége már gyermekkorában megnyilvánult. Szülõvárosában Csáder Gyula, Pozsonyban Josef Kumlik és Christelly, Bécsben Carl Czerny majd Anton Halm voltak zongoratanárai. Már gyermekkorában komponált, de alaposabb zeneelméleti képzést csak bécsi mérnökhallgató korában szerzett. 1856-ban karnagyi oklevelet nyert. 1858 és 1860 között ellenponttant tanult Martin Gustav Nottebohmtól, Mendelssohn és Schumann lipcsei tanítványától, Brahms barátjától. Zongoramûvészi teljesítményérõl késõbb Anton Rubinstein, majd Liszt Ferenc is elismerõen nyilatkozott.

Az alapos konzervatív iskolázottság meghatározta késõbbi zenei nyelvezetét. Lefegyverzõ szakmai tudása jó ízléssel és szellemességgel párosult. Mindez a XIX. század utolsó harmadának nemzetközileg legsikeresebb magyar zeneszerzõjévé tette Beliczayt (Természetesen Liszt pályafutása külön lapra tartozik.) Mûvei kiadásáért tekintélyes kiadók (Haslinger, Kahnt, Breitkopf, Durdilly) versengtek. Darabjait szerte a világban rangos elõadók sikerrel játszották Szentpétervártól New York-ig. Huszonöt opuszszámmal ellátott és számos opuszszám nélküli zongoramûve közül említésre méltó a Szonáta, Op. 25 és etûdsorozata, a Douze grandes études, Op. 52. ez utóbbi a párizsi Conservatoire tananyagába is bekerült. Dalokat és világi kórusmûveket is írt, de legnagyobb sikereit kamarazenéjével és nagyszámú egyházzenei kompozíciójával aratta. Esz-dúr Zongorástrióját, Op. 30, három vonósnégyesét, Op. 21 g-moll, Op. 51 A-dúr, Op. 57 Esz-dúr, Európa szerte sikerrel játszottak. Op. 9-es Ave Maria-jáért Viribus unitis aranyérmet kapott. Az F-dúr Mise, Op. 50, folyamatosan mûsoron van bemutatása óta. Ma is rendszeresen elõadják a pesti Belvárosi Plébániatemplomban. Nagyzenekarra mindössze egy Szvitet, Op. 55 (1890) és két szimfóniát, Op. 45 d-moll (1887) és Op. 62 A-dúr (1892) írt.

Beliczayt már mint neves pedagógust hívták meg a pesti Zeneakadémiára. Utolsó bécsi éveiben egyszerre mérnök és Skiva konzervatóriumának tanára. Feleséget is tanítványi körébõl választott, 1879-ben elvette Tarczalovich Annát, akinek Op. 15 Noctume-jét ajánlotta. A Beliczay családnál a két kitûnõ zongoristával alkalomadtán Liszt is szívesen házimuzsikált.

Kritikáit, tárcáit, tudósításait ifjúkorától közölték német, osztrák és magyar újságok. A Pallas lexikonba számos zenei szócikket irt. Öt kötetre tervezett tankönyvének, az Elméleti és gyakorlati zeneszerzés tannak csak az elsõ része jelenhetett meg (A zene elemei, 1891). Korai halála miatt ez a mûve torzó maradt.

A CD-n elsõnek felhangzó mû a négytételes d-moll Szerenád vonószenekarra, Op. 36, amely feltehetõen 1875 elõtt keletkezett. Az elsõ tétel Moderato ma non troppo, visszatérõ dalforma. Az elsõ (moll) téma különféle karakterû változatai a mû minden tételében jelen vannak. Bõvített másodhangköze, majd pontozott ritmusai a nyitó tételnek magyaros jelleget adnak. A második (dúr) espressivo téma a II. és a IV. tétel fontos pontjain is újra megjelenik, mindig azonos jelentéstartalommal. A második tétel Allegretto vivace, triós forma, szökellõen táncos fõrésszel és magyaros moll középrésszel. A harmadik tétel Adagio cantabile, ismét visszatérõ dalforma. Ebben a tételben találjuk a Szerenád legtöbb romantikus elemét. A Finale Allegretto vivace monotematikus rondó, a második epizód helyén egy fúgával. A Codában az I. tétel espressivo témája a basszus és az elsõ hegedûk kvint-orgonapontjának dicsfényében tér vissza. A tételt és a mûvet a rondótéma részletének diminúciójából szõtt virtuóz futamok csendítik ki. A mû kiemelkedõ erénye a rendkívül koncentrált forma- és motívumépítkezés. A párizsi Durdilly kiadó a mû partitúráját (sõt, négykezes zongoraátiratát is) megjelentette, de ez a felvétel, akárcsak a másik darabé, az autográf anyagból készült.

A d-moll I. Szimfónia, Op. 45, az 1880-as. években keletkezett, Beliczay elsõ szimfonikus, egyben elsõ nagyzenekari darabja. A vonóskarhoz fúvóskar és négy üstdob járul. Az elsõ tétel drámai Allegro, nagyméretû szonátaforma. A második tétel Allegro molto, bölcs derûjû Scherzo, triós forma. Hangszerelése a könnyedebb mondanivalónak megfelelõen vékonyabb. Az ismétlés nélküli visszatérés után a szerzõ kétféle Coda lehetõséget ajánl Ad libitum. Az egyik szerint a lezárás a Trio anyagának egyszeri újbóli eljátszása után következne, mint Beethoven VII. Szimfóniájában. Az elõadók a második, a frappánsabb megoldást választották. A harmadik tétel bensõséges Adagio cantabile, szonátarondó. A negyedik tétel Allegro con brio, ismét szonátaforma, sodró (sõt gyorsvonati) lendületû Finale.

Az I. Szimfóniát Karlsbadban (Ma Karlovy Vary, Morvaföld, Csehország a helyi filharmonikusok mutatták be 1888. július 20-án. A mûvet a közönség és a sajtó egyaránt nagy tetszéssel fogadta. A darabot többször elõadták, sõt a következõ évben Alois Janatschek itt jelentette meg Beliczayról a méltató élet-rajzi munkáját. 1891. november 18-án a budapesti bemutatón a Filharmónia Társaság zenekarát Erkel Sándor vezényelte, nagy sikerrel.

A magyar zene történetében Beliczay Gyula és Mihalovich Ödön jelentik a folyamatosságot Mosonyi Mihály, Volkmann Róbert és Dohnányi Ernõ közt. Hitem szerint ezek a mûvek – akárcsak megírásuk idején – méltán arathatnak tetszést ma is a zenebarátok nemzetközi táborában.

Kassai István

Illusztráció: Budapest, Nyugati pályaudvar 1896-ban.

CD ismertetõszöveg