KAKTUSZ-VILÁG 2001/3, május (XXV/3) 12-13. oldal

KASSAI István

Kaktusz a magyar zenetörténetben

Egy kottaborító históriája

[az utólagos javításokat szögletes zárójelben, dõlt betûkkel jelzem]

I. KASSAI: Cactus in the Hungarian music history

(Story of a music front-page)

Summary: Jenõ Hubay was a celebrated globetrotter Hungarian violin[ist] and founder of the world-famous Hungarian Violin School. On the title page of one of his compositions there are succulent plants too. Those plants that are on the title page of “Arabian funeral-song” not one is native in the Arabic world. We can see a flowering Opuntia-looking plant (perhaps ficus-indica), a flowering, storm-beaten Cereus-like plant with 5 or 6 ribs (looks like peruvianus, but its flower is quite different), a younger Cereus plant that maybe the same kind, and an agave.

I. KASSAI: Kakteen in der ungarischen Musikgeschichte

(Geschichte einer Notentitelblattes)

Zusammenfassung: Jenõ Hubay war ein weltreisender ungarischer Geigenvirtuose und Begründer [des weltberühmten ungarischen Violinistenschule]. Auf dem Titelblatt einer seiner Kompositionen sind sukkulente Pflanzen zu sehen. Die auf dem Titelblatt des „Arabischen Klageliedes“ zu sehende Pflanzen sind in Arabien nicht urbeheimatet. Wir können eine blühende Opuntie sehen (vielleicht: O. ficus-indica?), dann einen ziemlich verwitterten. blühenden Cereus (vielleicht: peruvianus?, obwohl die Blüte ganz anders aussieht), ausserdem sehen wir ein anderes Exemplar derselben Art und eine Agave.

Ha megkérdezünk egy zenetörténészt, hogy van-e kapcsolat a szukkulens növények és a magyar zenei romantika között, a válasz nemleges lesz. Magyarországnak nem voltak újvilági gyarmatai, így zeneszerzõink nemigen kerülhettek inspiráló közelségbe az ottani növényvilággal. Természetesen más a helyzet az amerikai zenével, és a XX. századi muzsika is külön terület. Kortárs zeneszerzõink gyakorta lepik meg hallgatóságukat tövises ötleteikkel, miért ne nyilvánítanak ezt ki a pontos címadásban is? A magyar romantika világától azonban mi sem állt távolabb, mint a tengerentúl szúrós vegetációja.

Ezért dobbant nagyot a szívem, amikor megtaláltam a 20. oldal 1. ábrán látható kottacímlapot a Hubay összkiadás anyagának gyûjtése folyamán.

Tévedések elkerülése végett nem Hubai Istvánról, a nemzetközi hírû recski, majd egri, majd gyáli s ma jászsági kaktuszkertészrõl van szó. Õ a festészetben jeleskedik.

Hubay Jenõ (1858-1937) ünnepelt, világjáró hegedûvirtuóz volt. 1882-tól 1882-ben a brüsszeli konzervatórium hegedûprofesszora lett (ez akkoriban Európa egyik legfontosabb zenei posztja volt).

1886-ban mégis hazajött Trefort Ágoston kultuszminiszter hívására, hogy Liszt Ferenc zeneakadémiáján elfoglalja a hegedûtanári posztot, amelyet édesapjától és elsõ zenetanárától, Huber Károlytól (1828-1885) örökölt meg. Nem Brüsszelben, hanem Budapesten alapította tehát meg világhírûvé lett mesteriskoláját, amelyet a nemzetközi szakirodalom ma is „a magyar hegedûsiskola” néven tart számon. Az Akadémián gyakorlatilag haláláig tanított, 1919-1934 között az igazgatói tisztet is betöltötte a vele automatikusan járó parlamenti felsõházi tagsággal együtt. Kultúrdiplomataként is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Bárókisasszonyt [Grófkisasszonyt] jegyzett el, de mivel a zord atya nem járult hozzá egybekelésükhöz[,] évekig vártak egymásra. A bárói [grófi] hozomány [szép birtokból, és vele azonos értékû] jelzálogból állt, amelyet Hubay mûvészete segítségével törlesztett [és tisztázott]. Õt, magát is hamarosan bárósította Ferenc József [Õ maga 1907-ben nemesi címet kapott, ez helyettesítette akkoriban a Kossuth-díjat]. Mûvészete jövedelmébõl Duna-parti palotát épített, amely a fõvárosi társasági és zenei élet egyik [kulturális] központjává vált.

Hubay termékeny zeneszerzõ is volt. Több mint 200 hegedûdarabot, több mint 100 dalt, mintegy 50 kórusmûvet, öt-öt szimfóniát és versenymûvet, két balettzenét, egy-egy melodrámát és népszínmû kísérõzenét valamint nyolc operát komponált élete folyamán. Utóbbiak közül a „Cremonai hegedûs” volt a legsikeresebb: több mint nyolcvan [hetven] (!) színpadon adták elõ, és ez volt az elsõ Európán kívül is bemutatott magyar dalmû. Hubay tehát a századforduló [tk. a XX. század elsõ harmada] magyar zenei életének meghatározó személyisége volt.

Akik nálunk 1945 után teljhatalomhoz jutottak, Hubaynak még az emlékét is el akarták törölni. A már rég halott zeneszerzõ mûveit B-listázták (még a nyolcvanas években sem volt tanácsos Hubayt mûsorra tûzni!), pedagógiai érdemeit agyonhallgatták, akadémiai kottahagyatékát hagyták szétlopkodni.

Szecsõdi Ferenc hegedûmûvész volt az elsõ, aki – feddések és dorgálások ellenére is – játszani kezdte Hubayt. 1991-ben egy fekete (LP) lemezen mutattuk be a magyar hegedûsiskolát, 1997 óta évente egy-egy CDt veszünk fel a Hubay életmûbõl a Hungaroton Classic számára, – ebben a tempóban 2008-ban végzünk a munkával [végeztünk is!].

Az életmûsorozat most következõ 5. korongjának a mûsorán szerepel majd az 1882-ben megjelent „Két elõadási darab” (Zwei Vortragsstücke), amelynek az elsõ tétele az „Arab siratóének” (Plaintes Arabes), címlapján az inkriminált növényekkel. De hogyan és miért komponált a magyar Hubay arab siratót?

1878-ban ismerte meg a húszéves Hubayt Henri Vieuxtemps (1820-1881), a brüsszeli konzervatórium tanára, a belga hegedûsiskola atyamestere. Meglátta benne azt a mûvészt, aki szellemi örököse lehet. 1881- ben Vieuxtemps már nagyon beteg volt egy korábbi agyvérzés következtében. Vejénél, Edouard Landowski doktornál kezeltette magát, aki tulajdonosa volt az Algír melletti Mustapha Supérieur szanatóriumnak. Ez az intézet nagyon [a] gazdag európaiak divatos és elõkelõ pihenõhelye volt akkoriban. Hubay itt látogatta meg a nagybeteg mestert tavasszal. Az Algírban akkor tartott nemzetközi antropológiai kongresszuson résztvevõ, s onnan pestre sajtótudósítást küldõ Török Aurél is hallotta játszani Hubayt Algírban. Vieuxtemps már tudta, hogy nem térhet vissza Európába soha többet. Megbízta Hubayt hagyatéka rendezésével, és utolsó hegedûversenyének hangszerelésével. Saját utódául Hubayt javasolta a brüsszeli katedrára. Június 6-án meghalt Vieuxtemps, a helyi temetõben temették el, majd, két hónap múltán hazavitték szülõvárosába, Verviersbe. Hubay még nagyjából egy hónapot töltött Algírban a hagyaték rendszerezésével.

A siratóének komponálását tehát a körülmények és a helyszín egyaránt inspirálta. A mûben semmi tövises jelleg nincsen, szép, keleties szomorkás dallam, amely európai köntösben, erõsen stilizáltan jelenik meg, akárcsak a kor francia zeneszerzõinek keleties-egzotikus mûveiben: pl. Delibes: Lakmé (1883), Massenet: Lahore királya (1877). Hubay több arab együttes játékát hallotta Algírban, s az emlékeibõl 1931-ben bemutatott „Álarc” címû operájába több melódiát is beleszõtt. Az „Arab siratóének” párja a „Lengyel dal” lett, melynek ajánlása „a Monsieur le Doctore Edward Landowsky a Alger” (Sic!), azaz az algíri doktor Landowskinak szólt. A két kis darabot az 1770-ben alapított tekintélyes Mainz-i Schott cég vásárolta meg 300 márkáért, és 1882 tavaszán meg is jelentette õket, 23388 és 23389-es lemezszámon.

Az „Arab siratóének” ajánlása „à mon ami Tivadar Feledi” azaz Feledi (Flesch) Tivadar festõmûvész barátjának szólt. Feledi (1852-1896) Párizsban Bonnat és Munkácsy, majd Zichy Mihály tanítványa lett. Hubayval már évekkel korábban jó barátságban volt, Párizsban közös kávéházi törzsasztaluk volt, és már Hubay Op. 2-es Petõfi dalainak 1880-as díszkiadásában [díszkiadásához] s készített illusztrációt. Az 1881-es algíri megpróbáltatások után Hubay Feledivel és Deák Ébner Lajos (1850-1934) festõmûvésszel Harasztiban (ma Dunaharaszti) villát bérelt, és a nyár végét ott töltötték. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy vajon az Op. 6 szépen metszett címlapjait nem Feledi készíthette-e?

Az „Arab siratóének” címlapján levõ növények közül egyik sem õshonos az arab világban. Láthatunk egy virágzó Opuntia-félét (talán ficus-indica-t), egy virágzó, viharvert küllemû öt vagy hatbordájú Cereus félét (peruvianusnak tûnik, bár a virágja egészen más), egy talán ugyanolyan fajú fiatalabb Cereus példányt, továbbá egy agavét. Az Opuntiákat a bíbortetû tenyésztése céljából és gyümölcsükért, a Cereusokat szintén gyümölcsükért és épületfa, tûzifa nyerése céljából, az agavékat a nedvükbõl erjeszthetõ ital miatt, és mint rostnövényeket sokfelé igyekeztek meghonosítani a félsivatagos vidékeken, néhol el is vadultak, s terhes gyommá váltak. Algír környékén elvileg mindhárom növény élhetett akkoriban, ha máshol nem, a szanatórium parkjában, dísznövényként. Az ábrázolások igen nívósak, és modelljüket nem [biztos, hogy] Algírban kell keresni, de talán nem is Mainzban, a kiadó székhelyvárosában. Ha ezt a képet a késõbb állatfestõként nagyra becsült Feledi készítette, úgy a metszeten szereplõ növények valószínûleg a pesti Füvészkert tulajdonát képezték.

Tudomásom szerint ez a kottacímlap egy egyedülálló [növény-] ábrázolás a XIX. századi magyar zenetörténetben.

Köszönetet mondok Gombos László zenetörténésznek, aki rendelkezésemre bocsátotta Hubayról írandó doktori disszertációjának jegyzetanyagát, továbbá Szerzõ Katalin zenetörténésznek, az Országos Széchenyi Könyvtár Zenei Gyûjteménye vezetõjének, aki rendelkezésemre bocsátotta a metszet fotóját.

Illusztráció: a kottacímlap metszetének jó minõségû fényképe

[Korrigálta 2008 decemberben: Gombos László és Kassai István]