MAGYAR ZENETÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

(Szerk: Bónis Ferenc, Püski, Bp., 2001)

ERKEL FERENCRŐL, KODÁLY ZOLTÁNRÓL ÉS KORUKRÓL

95-106. oldal

 

Kassai István

ADALÉKOK A MOSONYI-KUTATÁSHOZ

 

Ahogy az Erkel-zongoraművek lemezfelvételének előkészítése során, úgy a Mosonyi-életmű felvétele során is el kellett mélyednem zenetudományos munkákban. Az eddigiektől eltérő gyakorlati megközelítés néhány újdonságot eredményezett — Erkel esetében többet, Mosonyi esetében kevesebbet.

 

Az olvasó szíves elnézését kérem, amiért jelen írásom kevésbé módszeres: ez az alapanyag nagyobbfokú feldolgozottságának a következménye — azaz Bónis Ferenc munkájának.[1]

A műjegyzékben műfajok szerint, lehetőleg időrendi sorrendben haladva, a következőkre hívom fel szíves figyelmüket.

 

ZONGORAMŰVEK

 

Zwey Perlen[2] Op. 3 (1856) — Ennek a zongorára írt két gyöngyszemnek a komponálását Clara Schumann 1856. februári pesti hangversenyei inspirálták. Mosonyi a búcsúhangverseny végén virágkoszorút nyújtott át a művésznőnek, amelybe egy kisebb babérkoszorút illesztett, a már haldokló Robert Schumann géniuszának ajánlva. Clara a közönség ovációja mellett, könnyezve fogadta a hódolat és részvét virágait.[3] Erre utalhatnak a tételek címei is: Die bethaute Rose és Die Thrän’ im Auge[4]. Feltűnő e ciklus schumanni ihletése; ez sem véletlen. Az első tétel faktúrájában igen hasonlít Schumann Erinnerungen (Album für die Jugend Op. 68 No. 28: „4 November 1847 Felix Mendelssohns Todestag”) című kis darabjához. Ott Schumann emlékezett az elhunyt barátra, itt Mosonyi tiszteleg példaképe előtt.

 

Pusztai élet (1857). 1857-ben a császári pár Pest-Budára látogatott, s ekkor felcsillant a kiegyezés reménye. Számos rangos művészi alkotás keletkezett ekkor, amelyek azonban nem a népszerűtlen császárt, hanem magyarbarát feleségét köszöntötték. A Rózsavölgyi kiadó díszes kötetben jelentette meg tizenkét zeneszerző erre az alkalomra komponált művét, Erzsébet Emlény címen. Mosonyi — akkor még Brand — zongoraábrándja, a Pusztai élet a kötet harmadik száma volt: nagy sikert aratott vele.[5] Az alkalomhoz illően, udvarias gesztusképpen a szerző a 138. ütemtől kezdve Haydn Császárhimnuszát idézi, cimbalomra „hangszerelve”, bővített szekunddal, azaz magyar köntösben

 

Tanulmányok zongorára a magyar zene előadása képzésére (1860), No. 18: Lovagiasan. — Mosonyi magyar stíluskorszakának darabjaiban gyakran találhatunk zenei idézeteket, amelyek mindegyike a maga idején ismert dallam volt, szövegüket a kor nagyközönsége betéve tudta. A magyar romantika gyakran alkalmazott módszere volt ez, amellyel Liszt is, Erkel is szívesen élt, zeneszerzői mondanivalójuk nyomatékosítása érdekében. A szóban forgó Mosonyi-ciklus ötödik darabja például a Kossuth-nóta majdnem változtatás nélküli idézete, amely németül a félrevezető Schwermüthig[6] címet viseli, annál többet mond magyar címe: Ábrándozva... Hogy 1860-ban miről lehetett a Kossuth-nóta kapcsán ábrándozni: nos, ez nem tartozik a zenetörténet rejtélyei közé. A tizennyolcadik darab, amely a Lovagiasan címet viseli, szintén tartalmaz idézeteket, bár kevésbé közvetlen módon, de nyilvánvalóan. Az első ütemek Erkel Himnuszának ütemeit variálják. Ez a téma egyébként az induló főrészének uralkodó motívuma? A 75-76. ütemben szinte szószerinti idézetét találjuk a Hattyúdal 106-110. ütemének, Erkel Hunyadi László című operájából. Mivel a következő, 19. tanulmány Egressy Béni emlékének szentelt darab[7], joggal feltételezhetjük, hogy ez az etűd hódolat Erkel Ferencnek. De egyben hódolat a lovagias magyar nemzetnek is, amely évszázadok harcai során érdemelte ki e jelzőt.

 

Változatok Elemy Sándor dallamára (1863) — Ezt a darabot a műjegyzék a Zenészeti Lapok kiadványaként jelzi[8]. Az 1862-63-as évfolyamban a 161, 188, 195-6, 246, 251-3, 259-60, 353-4, 365-6, 375. lapokon találhatunk Elemy Sándorral kapcsolatos írásokat, valamint összesen tizenkét dallamot, jegyzetekkel. Mosonyi elemezte, korrigálta Elemy Sándor egyszólamú katolikus népénekeit. Az általam átnézett három anyagban[9] nem találtam meg a zongoraletétet: ez a mű tehát lappang valahol.

 

ÁTIRATOK

 

Liszt-Mosonyi: Missa solennis (Esztergomi mise, 1856) zongorára négy kézre (1860). — Ismert tény, hogy e mise, mint Liszttel kötött holtig tartó barátságának elindítója[10], mily mértékben hatott Mosonyi zeneszerzői pályafutásának alakulására. Mosonyi 1860-ban elküldte Lisztnek az első két tétel átiratát, amire Liszt így válaszolt[11]:

A kottát Berlinbe küldték utánam, ahol három napig időztem Hans von Bülownál. Ő játszotta a jobboldali részt, én a baloldalit. Ha jelen van, csaknem annyira elégedett lett volna az előadással, mint a zongoristák a mesteri és mintaszerű átirattal. Egy ilyfajta partitúrát lehetetlen értelmesebben, hívebben és hatásosabban zongorára négy kézre alkalmazni, mint ahogy az Önnek sikerült. Látszik rajta, hogy szereti a művet és én nagyra tartom, hogy egy olyan rangú zeneszerző, mint Ön, ekkora figyelemmel és rokonszenvvel foglalkozik vele. Azt a néhány kis változtatást, melyet többnyire a játék megkönnyítése végett kék ceruzával bejegyeztem, ne vegye rossz néven. A következő tételeknél, kérem, járjon el mindig teljes szabadsággal — ha a zongoraletét úgy kívánja, mindenféle aggályoskodás nélkül változtassa meg a szólam helyét vagy a figurációt.

Olvasva ezt a levélrészletet[12], felvetődik, hogy az átiratba hol avatkozott be Liszt? A fenti idézetből nyilvánvaló, hogy Mosonyi — a változtatásokra való felhatalmazás ellenére — a lehető leghívebben igyekezett visszaadni Liszt minden hangját. Ha tehát az átiratban zenei változtatást találunk, az minden bizonnyal Liszt keze vonása. Mindössze két ilyen apró eltérést találtam a partitúrához képest. Az első a Credo 121-123. ütemében található. A partitúrában az első hegedű figurációi a 120. ütemben abbamaradnak, míg az átiratban a primo jobb kezében az ellenpont tovább szárnyal. A másik eltérés a Benedictus 60-61. illetve 65-66. ütemében van: a partitúra szólóhangjainak statikus orgonapontját az átiratban az előzményekből zeneileg ugyancsak levezethető szárnyaló melódia váltja fel. Mindkét változtatás Liszt szellemiségét tükrözi, szinte bizonyosan tőle származik. Több zenei eltérést nem sikerült felfedeznem a hatalmas műben! Véleményem szerint Mosonyi Esztergomi-mise átirata az elveszett kézirat ismerete nélkül is besorolható azok közé a Liszt által jóváhagyott átiratok közé, amelyekbe a mester bizonyíthatóan belejavított.

 

Népdalok. (2+2+3+3 dal négy „rapszódiában” feldolgozva, 1860-1). — Ezekkel az átiratokkal kapcsolatban két kérdést kell tisztázni: Elsőbbenis azt, hogy vajon a szerző általi címadás — Népdalok — helytálló-e, másodszor e darabok műfaját kell meghatározni.

Sárosi Bálint írja[13]: A népdal fogalmának meghatározására, mint ismeretes, századunk közepéig rengeteg próbálkozás történt. Működésének első évtizedében magában a Nemzetközi Népzenei Tanácsban is ismételten napirendre került ez a kérdés. Végül, 1954-ben született meg az a meghatározás, melyet nagyjából mindenki elfogadhatónak talált. »A népzene szájhagyományban kialakult zenei produktum. A zenei szájhagyományt befolyásoló tényezők: (I.) folytonosság, mely a jelent a múlttal összeköti; (II.) variálódás, mely az egyén vagy csoport kreatív hajlamából ered; (III.) válogatás, mely által a közösség a zene továbbélésének formáit megszabja.«[14] Ezeknek a kritériumoknak a nép között gyűjtött vagy gyűjthető népies dalok általában megfelelnek. Amit a nép a nótákból a magáénak elfogadott, az nyilvánvalóan érték. A határokat népzene és nem-népzene között nem mi szabjuk meg, azok tőlünk függetlenül, spontán módon alakultak ki. Amit a másfél évszázad óta megszületett megszámlálhatatlan mennyiségű nótából a hagyomány növekvő számban befogadott, az most együtt pusztul ki a népdallal. A hagyomány máig tart. Ezen belül csak stílushatárok vannak.

Lássuk tehát, hogyan tesznek eleget a Mosonyi által feldolgozott népdalok a Nemzetközi Népzenei Tanács állásfoglalásában meghatározottaknak?

A tíz feldolgozott dal szövegkezdete: 1. Kitették a holttestet az udvarra, 2. Csősz leszek én a nyáron; 3. Az ég alatt a föld színén, 4. Már ezután nem is bánom; 5. Bús az idő, bús vagyok én magam is, 6. Még azt mondja az anyám, 7. Nézz rózsám a szemembe; 8. Bezárom már bús szívemet, 9. Mariskám, Mariskám, eszem a szemedet, 10. Nagy gazda volt az apám. Valamennyi dallam megjelent a Füredi Mihály által gyűjtött s Bognár Ignác zongorakíséretével ellátott, első kiadásban már 1851-ben megjelent Száz magyar népdal című kötetben, sorrendben annak 53, 55; 45, 65; 10, 14, 21; 15, 70, 104. számaként. Füredi csupán lejegyzője volt e daloknak, szerzőjük ismeretlen. A 7. és a 9. dallam Prahács Margit katalógusa[15] szerint már 1829-ben feltűnt Johann Baptist Hirschfeld – Szentpéteri Zsigmond „Tündérlak” című vígjátékának kísérőzenéjében, amelynek szintén nem zeneszerzője, csupán összeállítója volt Szerdahelyi József. A dalok későbbi gyűjteményekben is újra meg újra felbukkannak, kissé módosult szöveggel-dallammal. Az 1., a 2. és 10. dal még nem is oly rég élő dallam volt; ezekre emlékszem még az 1960-as, 70-es évekből is. Ezeket a nótákat nem Füredi kiadványa tette népszerűvé, a megjelenés idején már népszerű, elterjedt dallamok lehettek. Bővebb adatolás nélkül is állíthatom tehát, hogy a Mosonyi által feldolgozott népdalok a mai terminológia szerint is népdalnak tekintendők.

A tíz népdal feldolgozása négy füzetben jelent meg, mind a négy különálló ajándék-melléklete volt a Zenészeti Lapoknak. Az első füzet Két népdal címen az 1860. december 5-i — a november 5-i dátum az újságon nyomdahiba! — I. évfolyam 6. számhoz, a második Két népdal címen az 1861. március 27-i I. évfolyam 26. számhoz, a harmadik Három népdal címen az 1861. október 3-i I. évfolyam 53. számhoz csatolva jelent meg. Mindegyiket az újság kiadója, a Rózsavölgyi és társa kiadó gondozta, az elsőnek lemezszáma 599, a másodiké 663, a harmadiké 684, a negyediké 630 volt. A harmadik és a negyedik füzet azonos címe még a kiadót is megtévesztette, mert a negyedik füzet címlapján még a harmadik lemezszáma van feltüntetve! Mi indokolta ezt az előnytelen címadást? — Mosonyi a Zenészeti Lapoknak az első füzettel együtt megjelent számában tárcát közölt[16], amelyből megtudhatjuk, hogy a szerző a komponáláskor zongorapedagógiai elveket is szem előtt tartott. Véleményem szerint lényegesebb szempont volt az — amit a főszerkesztő Ábrányi vezércikkében fejtett ki[17] —, hogy Mosonyi ezekkel a feldolgozásokkal kívánta bemutatni a kor amatőr zeneszerzőinek: miképp lehet népdalokból magasabb műformákat létrehozni. A Zenészeti Lapok egyik célja épp a hiányzó intézményi háttér pótlása, a távoktatás volt; maga Mosonyi folytatásos összhangzattani cikksorozattal is szolgálta ezt az ügyet. Nézetem szerint tehát a Népdalok címadással Mosonyi azt kívánta jelezni, hogy ezek a darabok nem pusztán zongoraoktatási célokat szolgáló etűdök, de nem is pusztán előadási darabként használatos rapszódiák, hanem mindenekelőtt a népdalfeldolgozás módját bemutató zeneszerzői etűdök. Ezt a teóriát alátámasztani látszik a darabok áttekinthetősége, és az is, hogy formálásuk példatárba illően válik egyre összetettebbé.

A koncertműsorokban történő elhelyezhetőség érdekében ezeket a darabokat célszerűbb rapszódiának nevezni, hisz a műfaj követelményeinek megfelelnek — bár Liszt rapszódiáinál szándékoltan egyszerűbbek.

 

Egressy Béni Szózata. Erre a zongoraátiratra, amelyet a szakirodalom nem tartott számon, a Zenészeti Lapokban bukkantam (I/16, 1861. január 16, 125-126. lap). Az átirat szövegközti kottapélda Mosonyi folytatásos összhangzattani leckesorozatának negyedik (a bevezetővel együtt ötödik) részéhez. Az eredeti zongorakíséretes kórusmű hangnemet Mosonyi kisszekunddal feljebb transzponálta. A harmonizálás összhangzattani rendeltetése miatt a 19. ütembe álzárlatot írt, ezért a befejezést az eredetitől eltérő ismétléssel bővítette.

Ismert tény, hogy Mosonyi mindössze huszonnyolc éves volt, amikor részt vett a Szózat megzenésítésére kiírt pályázat 21 tagú zsűrijének munkájában. Mosonyi negyedik magyar szimfonikus költeményében, az Ünnepi zenében[18] a szonátaforma zárótémájaként a Szózat zenéje hangzik fel, teljes egészében, kétszer is. Az Ünnepi zene bemutatóját Erkel vezényelte 1861. január 6-án, második előadása február 13-án volt; a Szózat zongoraátirata tehát a két első előadás között jelent meg.

 

Újévi ajándék — 6 magyar dallam Bernát Gáspártól (1862). — A sajátos címadás oka a megjelenés formájának különlegessége. A mű kottáját ugyanis a Zenészeti Lapok II. évfolyama 40. számával (1862. január 2.) küldték szét, ajándékként az újság előfizetőinek. Erről a lapszám utolsó oldalának alján levő vastagbetűs felirat tanúskodik: Mai számunkhoz egy magyar zenedarab van mellékelve Mosonyi Mihálytól. Ezt a kottát is a Rózsavölgyi cég gondozta, lemezszáma GN. 716; kétségkívül az újság számozatlan melléklete volt. A megjelenés éve tehát nem 1861, hanem 1862.

 

Gujásnóta (sic!) — A Zenészeti Lapok III. évfolyamának 5. számában (1862. október 30.) a 33-34. oldalon jelent meg a kis átirat, szövegközti mellékletként. A kompozíció alapjául szolgáló két nótát Hajdu László ügyvéd küldte el a szerkesztőségnek, kimondottan azért, hogy azokat Mosonyi megharmonizálja. Mosonyi próbakőnek tekintette a feladatot. A dallamot mozgalmasabbá tette, és arra is törekedett, hogy a harmóniák a kor követelményeinek megfelelően újszerűek, ám ugyanakkor egyszerűek is legyenek. Épp egyszerűsége miatt érezzük Mosonyi e miniatűrjét modernnek, a XX. századi népdalfeldolgozások előfutárának. A kotta külön énekszólamot nem is tartalmaz (tehát a műlistában ezt az átiratot át lehet emelni a dalok közül a zongoradarabokhoz), a szöveget a kottanyomtatvány után közölték csak. Íme: Lassúra. / Nem bánom, hogy parasztnak születtem / Csak azért, hogy gujássá lehettem, / Kis királyság így is állapotom / Igazgató törvény bünkős botom. sat. / Frissre. / Szeretőm a korcsmárosné lánya / nem ér azzal arany ezüst bánya, / Angyal Mariskámat el is veszem / Híres neves gujásnévá teszem. sat. A friss dallama szerepel Kodály-Vargyas magyar népzenei példatárában, 298. számon. Az első versszak szövegkezdete: Nincsen nekem kedvesebb vendégem.  A 2-5. strófa tekintetében hivatkoznak a Csikós című népszínműre[19]. Ennek bemutatója 1847. január 23-án volt a Nemzeti Színházban, szövegét Szigligeti Ede írta, zenéjét Szerdahelyi József állította össze. A darab 5. dalbetétje a címszereplő Andris dala, amely azonos a Kodály által közölt dallammal és Mosonyi Gujásnótájának friss szakaszával. Csakhogy a szöveg nem a Gujásnóta friss, hanem a lassú részével mutat hasonlóságot. Ezen a példán megfigyelhető, hogy a népszerű nóták szövegeit szabadon, alkalomszerűen változtatták, cserélgették. Valószínű továbbá az is, hogy az 1847-ben bemutatott népszínmű-dalnak Szerdahelyi, a korábbi gyakorlatnak megfelelően nem szerzője, csupán gyűjtője és feldolgozója volt.

 

Magyar zene Palotási János Galgócz-i emlék című műve után (1862). Az átirat alapjául szolgáló táncdarabot sikerült megtalálnom, de nem Palotási János neve alatt! Mint ismeretes, a lengyel nemesi származású Pecsenyánszky János 1859 után csárdásait Palotái néven adta közre. Műveit a híres cigányprímás, Patikárius Ferkó tette országosan elterjedtté. A Galgóczi emlék nyomtatásban a Treichlinger cégnél jelent meg először 268-as lemezszámon, 1853-ban. Szerzőként nem Pecsenyánszky, hanem Patikárius Károly (?-1858) van feltüntetve. Kérdésként merülhet fel tehát az, hogy mindaz, amit Pecsenyánszky 1859 után Palotási néven közreadott, részben vajon nem Patikárius Károly invenciója volt-e, a zeneileg művelt Palotási kisebb-nagyobb társszerzői közreműködésével?

Mosonyi átirata az egyszerű táncformából rafinált szonátaformát varázsolt. A Zenészeti Lapok 5. mellékleteként jelent meg, GN. 738 lemezszámon az 1862. május 1-i II. évfolyam 31. számhoz.

 

DALOK

 

An Irma (1857 előtt). Ez a kézirat díszes kottapapíron maradt fenn, Mosonyi legszebb gyöngybetűivel letisztázva. Talán egy növendékének készülhetett ez az altatódal, ajándékképpen. A zongorakíséret mozgása figyelemreméltó hasonlóságot mutat az 1859-ben már Mosonyi néven kiadott Magyar gyermekvilág című zongora-ciklus hetedik darabjának (Szenderdal kis testvér mellett) kísérő-figurációjával. A stílus egészen más, de az azonos műfaj, az altatódal, Mosonyit hasonló eszköz használatára késztette.

Mosonyi magyar stíluskorszakának konkordanciáit Bónis Ferenc alaposan feltárta. Elsősorban a Tanulmányok zongorára és a Magyar gyermekvilág című ciklusokból történt témaátvétel a nagyobb művekbe.[20] Talán ez a példa felhívja a kutatók figyelmét arra, hogy létezhetnek egyezések a Brand és a Mosonyi-korszak művei között is, annak ellenére, hogy a két stílus egymástól gyökeresen eltér.

 

ZENEKARI MŰVEK

 

Zongoraverseny szeptettkísérettel (1844). A Budai Zeneakadémia könyvtárrendezésekor akadt rá a zongoraverseny partitúrájára Váczi Károly, 1950-ben. A művet Mosonyi életében nem mutatták be, így az 1953-as előadás (Váczi Károly szólójával, a Magyar Rádió szimfonikus zenekarának közreműködésével, Sándor Frigyes vezényletével) valóban ősbemutató volt — 109 évvel a mű megírása után. A Széchényi Könyvtár megőrizte a zongoraverseny szeptettkíséretének partitúráját és szólamanyagát (már az 1940-es Lavotta katalógusban is szerepelt[21]), de a zenetudomány ezt a verziót nem regisztrálta. A szeptettkíséretes változat anyaga nem tér el a zenekari formáétól, annak zongoraszólamával játszandó, amelyet a szeptett-partitúra nem is tartalmaz. A kísérő kamaraegyüttes összetétele: fuvola, két hegedű, két brácsa, egy-egy cselló és nagybőgő. A szerző nyilván a kor lehetőségeivel számolva készítette el a kisegyüttesre írt változatot (mint ahogy Erkelt, amikor 1835. november 1-én bemutatta Chopin e-moll zongoraversenyét, „öt húros és három fúvószer” kísérte).

Több hangversenyről van tudomásunk az 1830-40-es évekből, amelyeken versenyműveket ilyen alkalmi kamara-hangszerelésben mutattak be. Mosonyi koncertjének fennmaradt kamaraváltozatát tanulságos egybevetni a nagyzenekari verzióval. Megállapítható, hogy a kamaraverzióban a szóló zongora jobban érvényesül, miközben a kompozíció minden erénye itt is jelen van. Mivel sem a partitúrán, sem a szólamanyagon nincs nyoma használatnak: a 2000. november 23-i előadás — a Hubay Jenő Zenei Műhely és e sorok írójának közreműködésével — minden bizonnyal e verzió ősbemutatója volt.



[1] Bónis Ferenc: Mosonyi Mihály, Budapest 1960; ugyanő (szerk.): Magyar zenetörténeti tanulmányok Mosonyi Mihály és Bartók Béla emlékére, Budapest 1973; ugyanő: Grove’s szócikk, London 1980; ugyanő: Mosonyiana in: Magyar Zene 1989/2, 3, 4, 1995/4; ugyanő: Erkel és Mosonyi kapcsolatáról in: Tanulmányok Erkel Ferencről és koráról, Budapest 1995; ugyanő: Mosonyi Mihály (Magyar zeneszerzők 10.), Budapest 2000, stb.

[2] Két gyöngyszem.

[3] Bónis MZ. 1989/2. 184. lap.

[4] Harmatos rózsa — Harmatozó szemek.

[5] Lásd Bónis 1960, 68-69. lap.

[6] Búskomoran.

[7] A csalogány panasza Egressy Béni felett. Elegie.

[8] Lásd Bónis 2000, 29. lap.

[9] Országos Széchényi Könyvtár, Zenetudományi Intézet, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem.

[10] Bónis 1960, 62-65. oldal.

[11] 1860. IX. 24-én.

[12] Bónis 1960, 126-128. lap.

[13] Sárosi Bálint: Meddig terjed a népies dal határa? in: Kodály emlékkönyv 1997, szerkesztette Bónis Ferenc, Budapest 1997, 126. lap.

[14] Az eredeti angol szöveget lásd u. o. a 131. lapon a 7. jegyzetben.

[15] A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében.

[16] Levelek Pauline kisasszonynak III., 70-71. lap.

[17] Műmellékletünk érdekében, 69-70. lap.

[18] Bónis 1960, 138-141. lap.

[19] Lásd az OSZK népszínházi anyagában

[20] Bónis 1960, 87. és 123-124. lap.

[21] „[MOSONYI] BRAND M[IHÁLY] G.: Septettbegleitung zu dem E-moll Concert (für das Clavier). Eredeti kéziratos vkönyv és szólamok. 34 lev. 2r. har. és 2r, Ms. Mus. 485”.