névtelen

Erkel Ferenc operáinak szövegkönyvei a magyar nemzet sorskérdéseinek ma is húsbavágó problémáiról szólnak. Leegyszerűsítve: a Bátori Mária a kamarillapolitika kártékonyságáról, a Hunyadi László a politikus naivitásának végzetes voltáról, a Bánk a halaszthatatlan cselekvés ilyen, vagy olyan okból történő elodázásának drámai következményeiről, a Dózsa a nemzet egységének szükségességéről, a Brankovics a Duna-menti népek összefogásának elengedhetetlenségéről, az István király a nemzeti egység és az öncélú hatalomvágy szembenállásáról. Ezek az egész európai kultúrkörben létező problémák, éppen ezért érthetőek - és sikeresek - Erkel operái külföldön is, ahol előadták valamelyiket.

Erkel azért választotta ezeket a szövegkönyveket, mert nemzete erősödését, függetlenedését kívánta szolgálni és elősegíteni. Hatalmas, szerteágazó és máig ható életműve, különösen zenepolitikai tevékenysége példázza ezt. Természetesen ezek a törekvések nem nyerték el egyetlen - hazai vagy megszálló - zsarnoki rezsim tetszését, ezért került Erkel életműve a "tűrt-tiltott" kategóriába. Az Erkel-év tanulságaként megállapíthatóan ez ma sincs másképpen.[1]

Ebben az írásban az István király c. opera "átköltésének" tollhegyre tűzése a célom. Mint ismeretes, Nádasdy Kálmán[2] 1939-ben bemutatott Bánk bán átdolgozása indította útjára azt a lavinát, amely valamennyi Erkel opera átköltését[3] eredményezte. Erkel utolsó operájára, az István királyra került sor utoljára: 1993-ban mutatták be a Magyar Rádióban. Az átdolgozást Németh Amadé, Ruitner Sándor és Dalos László készítették. Mindhárman nagy szolgálatokat tettek a magyar operakultúrának sok évtizedes munkásságuk során, ám István király átdolgozásuk több mint vitatható. A szövegkönyv-változatoknak (a zenei anyagra való utalásokkal néhány helyen megerősített) összehasonlításával azt kívánom bizonyítani, hogy az eredeti dramaturgia, lélektani beállítás, végső soron a mű mondanivalójának lényege is csorbát szenvedett.

Az opera szövegkönyve már az 1885-ös bemutató idején megjelent nyomtatásban[4]. Mivel e nyomtatványban közölt szövegkönyv kis mértékben eltér az opera bemutatóján énekelt szövegtől[5], ezért alapként az eredeti, kéziratos zongorakivonatba beírt textust használtam. A nyomtatványt végül is csak a szöveg tördelése és egyes írásjelek pótlása valamint a színpadi utasítások jelzése szempontjából használtam fel. Az átdolgozott szöveg forrása a rádiófelvétel zongorakivonata[6].

A bal hasábban az opera eredeti szövege, a jobb hasábban az átdolgozásé olvasható. A kommentárok tekintetében csak a legszükségesebbekre szorítkozom.

Szükséges jeleznem az olvasónak, hogy Erkel természetesen azt a szöveget zenésítette meg, ami a rendelkezésére állt, a dallamvonalakat és a ritmusokat ennek megfelelően komponálta meg. Az István királyban Erkel prozódiája - korábbi operáitól eltérően - már a mai igények szerint sem[IM5] szorul javításra (ez egyébként kottapéldák nélkül, pusztán az átírt szöveggel való összehasonlításból is kiderül).

Az opera első felvonása rövid zenekari bevezetés után országgyűlési jelentettel kezdődik. Ezt a részletet azért választottam, hogy megválaszolhassuk a kérdést: vajon a változatlan zenei anyag fölött indokolt volt-e a szöveg átdolgozása; költőibb, tömörebb, találóbb, odaillőbb lett-e az eredetinél?

Leszűrhető, hogy bár a jelenet dramaturgiáját, zenei szövetét az átdolgozók szinte változatlanul hagyták, a szöveget mégis szinte teljesen kicserélték. Az új szöveg nem jobb, mint a régi, csak más szavakkal fejezi ki ugyanazt. Mintha ebben a jelenetben az átdolgozók olyan átdolgozást készítettek volna, aminek célja az átdolgozás maga. L’art pour l’art.

A következő részlet az eredeti opera teljes III. felvonása. Ezt azért választottam, hogy megválaszolhassuk a kérdést, hogy az átírt szövegkönyv lélekrajza finomabb, hihetőbb, indokoltabb-e, mint az eredeti. A jelenet eleje az átdolgozásból kimaradt, holott talán ez az egész opera legszebb kórustétele:

KAR [násznép]: Most elhagyunk, / Maradjatok / Nászéjszakán / Ti boldogok, / Míg felderül / A hajnal fénye, / Maradjon béke / Kíséretül. (Elvonulnak, Imre, Cresimira maradnak) IMRE: A sors betelt, / Meg kell törnöm / Esküm, vagy e kebelt...

A rendkívül drámai duettnek több mint a fele kimaradt az átdolgozásból, ezzel a szöveggel:

CRESCIMIRA: Ah, ég örök hatalmai / Így meggyaláztok engem, / Hogy nászi fővel, égő szívvel / Így hasztalan esengem / A boldogságot, mely enyém / S amelyet így elvesztek én! IMRE: Ne okozd az eget, / Onnét csak üdv jöhet. / Felém már integet / Égi arám; neked / Szolgáljon vigaszul, / Hogy mindenik napon / Testvéri szívvel én / Érted imádkozom. / CRESCIMIRA: Te nem szeretsz! te megvetsz! / Szívedben más lakik! IMRE: Mit mondjak, óh! remeg szívem, valóm, / Eskümet el nem árulhatom! / CRESCIMIRA: Királyi vér buzog eremben - / Ez vérig sérti büszkeségem. / Szívem fellángol, lelkem ég / E megalázó hitszegésen - IMRE: Isten! te adj most szent erőt, / Hogy megnyugtassam őt -CRESCIMIRA: Királyi vér buzog eremben - / Ez vérig sérti büszkeségem. / Szívem fellángol, lelkem ég - IMRE: Te aki hallád eskümet, / Amelyet szívem nem feled, / Adj szívének vigasztalást, / Maradjak én Uram! veled - CRESIMIRA: Eltépve a nászkoszorú, / Öröm helyett sötét ború -

A bosszúária középrészét és végét is kihúzták[10] az átdolgozók, ezzel a szöveggel:

Hol vagytok? leányi álmaim? / Az álom rózsa fátyolán / Nem mosolyogtok már reám, / Az ábránd eltűnt, és a kín / Szívem gyötörve marja. / Lelkem ború takarja. / Dél büszke lánya, mivé lettél? / Ébredj, meghalni nincsen erőd? / Alázva a világ előtt... / Mi nyomorúbb az ilyen életnél? / Óh jaj nekem... / Eltiport szívem bosszúlva legyen! / Óh jaj nekem... (egy ágyra roskad. Zolna belép.)

Zolna az átdolgozásban természetesen nem tud belépni, mert szerepét az átköltők kihagyták, és dallamait Crescimirának ajándékozták.

ZOLNA: / Te szenvedsz, asszonyom? / Nász éjjelén miért a bánat, / Miért e könny? / CRESCIMIRA / Te vagy? / Távozzál, hogy búmmal egyedül - / ZOLNA: Ah! Bánatoddal. / CRESCIMIRA: Hagyj el - harag és maró szégyen / Dúlnak szívem zajgó mélyében / Menj, hadd legyek magam. / ZOLNA: (félre) Itt az idő. - Péter jöhet. / Sebős megyek, hívem, veled. (Zolna a rejtekajtó felé megy. Kinyitja, Péter és Sebős lépnek be. CRESCIMIRA (Térdepelve az imazsámolyon könyörög) Adj bosszút, örök Istenem, / E megvetett szívért nekem! (Fejét az imazsámolyra hajtja. Péter távozást int Sebősnek, aki Zolnával a rejtekajtón távozik)

A következő duettet az átdolgozó feleslegesnek találta, ezzel a szöveggel:

CRESCIMIRA: (Zavartan, tétovázva jő. Péter láttára összerezdül) PÉTER: Nos, miért e zavart tekintet? / Hol hitvesed, az áruló? CRESCIMIRA: (Elfödi arcát kezeivel) Oh irgalmas ég! / PÉTER: Mit tettél? Mondd, beszéld el / Hű szövetségesednek, / Ki honodból elhozott. CRESCIMIRA: Imazsámolyára dőlten / Elszunnyadva leltem őt / Egy kép előtt. / Arca, ajka lázban égett / És suttogott szerelmi igéket, / Egy nő neve lebegett ajakán. / Szerelmének nevezte, / Karjaival övezte... / Ó! A nászéjszakán... / Hozzá menék. Forró fejét / Kezembe véve, fölébred, / Ijedten néz reám, / "Kihez beszélsz?" így kérdem én. / S ő mondá: "Szomjazám." / Én oda nyújtám italát / Boszúmnak égető hevében, / Mert megalázott a galád, / Megfűszereztem ama nedűvel. / A kép haraggal néze rám, / Hogy a nászéjszakán / A hitves mit mível, / PÉTER

(hévvel, izgatottan, hirtelen) Megitta? Szólj, felelj, beszélj! CRESCIMIRA: Oh átkozott nász! Mit tevél! PÉTER: Hah! Diadal! Diadal, hah Árpádok / Házatokban az átok / Ütött tanyát! CRESCINMIRA: / Az Isten anyját / Esengve kérte / Könyörögjön értte: / PÉTER: Szerelme az volt, / Ígyen fogadta / Oltár előtt, / Sebős vallá meg, / Hogy esküvése / Nem venni nőt. CRESCIMIRA: Oh irgalomnak örök Istene / Reám tekint az üldöző / Angyal szeme. PÉTER: Vigasztalódjál. / Nemsokára / Felharsan ujra / A nász-zene, / Én foglak kísérni / Oltár elé / És onnan tovább is / A trón felé. CRESCIMIRA: Az Isten nem bocsátja meg / De én sem szenvedek. / Szívem többé már nem beteg. / Ide a nászkoszorút! PÉTER: Szemében milyen láng lobog, / Tán végre célomnál vagyok. / Szép Crescimira és a trón, / Szívem és valóm ez hatja át. KAR (külső férfikar): Fegyverre vitézek, / Közelg a pogány, / Fel a csatabárdot! / Eléjök! eléjök! (Crescimira ájultan omlik az imazsámolyra.

Az átdolgozásban a felvonás folytatásának a zenéje ugyanaz, mint az opera felvonás legvégéé, a szöveg és a dramaturgiai koncepció viszont gyökeresen más. A színen, ahogy az előzőekben, Péter és Sebős.

KAR (külső férfikar): Csatára, ki bátor! / Pogány horda jő! / Csákányt, meg a bárdot, / a kardot a kézbe, / ha szólít a harc! PÉTER, SEBŐS (a kórussal: Nagy ég, népedre nézz! Majd ránk!

Megállapítható, hogy a l’art pour l’art szövegátdolgozás ebben a felvonásban olyan, húzásokkal párosul, amelynek áldozatul esik a drámai folyamat lényegét érintő kontraszthatások számottevő része, számottevően sérül a lélekábrázolás árnyaltsága és a drámai folyamat íve is.

Az opera mondanivalójának summája a zárókép. A két szöveg összehasonlítása segít nekünk megválaszolni a kérdéseket, hogy a mű mondanivalója az átdolgozásban mennyire tükrözi Erkel szándékát? Sikerült-e az átdolgozónak, s ha igen, mennyiben, drámai többletet nyújtani az eredetihez képest? Éppen emiatt a jelenet szövegét teljes egészében közlöm, hiszen ez a formarész mind az eredeti szövegkönyv, mind az átdolgozás szellemiségének hű képe. A kép legeleje az átdolgozásból kimaradt:

Az átdolgozásban Crescimira őrülési jelenete elé új formarészt toldottak be, egy temetési jelenetet, részben olyan zenével, amelynek eredete részben tisztázatlan.

KÜLSŐ KAR[13] Jó Imre herceg ravatalon; / arája zokog fájón. / Ki szülte: tépett szívvel néz rá, / reá a katafalkon.[14] / Béke fénye homlokán, égi halovány égi fény, holt a teste, de mégis szinte él. Ó! / Jó Imre herceg ravatalon; / egy ország zokog fájón. / A király tépett szívvel néz rá, reá a katafalkon. / Béke fénye homlokán, égi halovány égi fény, holt a teste, de mégis szinte él. Ó! ISTVÁN [15] Nagy Isten, irgalomnak kútja! / Mért kell ily őszen végső cseppig kiinnom a gyásznak vad keserű poharát? Hozzád fordulok: adj vigaszt, nagy Isten, Mindenható! Mindenható! Enyhítsd kínomat, adj erőt nagy Isten, Mindenható! Mindenható! Vigasztalást, erőt adj nékem, Mindenható! KÜLSŐ KAR[16] Jó Imre herceg ravatalon; / arája zokog fájón. / Ki szülte: tépett szívvel néz rá, / reá a katafalkon. GIZELLA[17] Én édes magzatom, mért, hogy nem élsz?! Miért, hogy szótalan a szád?! Miért, hogy szemed rám se néz?! Hova lett fénye?! Mást se lát, csak véghetetlen éjszakát?! Amely sűrűn most borult le rád... Sírok, amíg élek; nincs rája ír... Gyászolva téged, míg hív a sír... Ó, én egyetlen magzatom, a hangod már sose hallhatom! Jaj, jaj nekem! Úgy fáj a szívem! KÜLSŐ KAR:[18] Jó Imre herceg ravatalon; / arája zokog fájón. / Arája őrült szemmel néz rá, / reá a katafalkon.

Az operában itt egy hosszabb jelentsor következik, amelyet az átdolgozók kihagytak.

[ISTVÁN:] Bár szívem ellenére, / De ő is Árpád vére, / Vazul az, a pogány.

MIND: Az Isten megtéríti őt, / És hozhat honunkra szép időt. / CSANÁD (belép, komoran): Oh Uram! Vazult, midőn hódolni jönne néked / S szilárdítani a békességet, / Útközben bérgyilkos nép rohanta meg, / Fülébe forró ólmot öntének / S kiszúrták szemeit. / Vérben fetrengve leltük ott / A nyomorút, / Könyörögve, hogy Isten / Vegye magához őt. MIND: Ó irtózatos galádság! / Átok, romlás! ó rémítő eset. ISTVÁN: (Térdre rogyott, szünet után) Ti menjetek! (Mind el. Endre, Béla, Levente hátul maradnak) ISTVÁN[19] (A hercegekhez): Ti maradjatok! ENDRE, BÉLA, LEVENTE: Az Árpádokra gyászos nap virradt, / Eldől egy sarj a más után / Gonosz csapás alatt. ISTVÁN: Figyeljetek reám. / István megaggott, érzi jól. / Titkos gazoknak tőre ellen / Megvédeni nem tud, / Ez fáj szívemnek véghetetlen. / De mert féltelek, családom / Ifju nemes sarjadéki, / Kérlek, hagyjátok el e földet, / Más ország vidékei / Rejtsenek addig, / Míg itt a gazt Isten boszúlja meg! / Az Isten veletek!

KAR (külső vegyeskar)[20] : / Ifjú királyfi koporsóban / Arája mint siratja, / Szülője tépett szívvel nézi / S keserg az édesatyja. / ENDRE, BÉLA, LEVENTE (el balra) ISTVÁN: Oh irgalomnak atyja Isten! / Mért kelle ősz fejemnek / Agg napjaimra / Fenékig innom az ürömpohárt? / Hozzád fordulok / Vigasztalásért, / Mindenható!

SEBŐS[21]: (be balról) Most a végcsapást! / ISTVÁN: (imáját folytatva) Uram, bocsáss meg mindazoknak, / Kik engem bántanak, megsebeznek, / És áldd meg őket, áldj meg engem... SEBŐS (tőrét elejti): ISTVÁN (Felegyenesedik, kardját felragadja) SEBŐS (térdre rogy): Oh, ölj meg engem Uram, / Nyomorú gyilkos vagyok, / A magam s Péter boszújának / Silány eszköze. / De lelked fönsége / A porba tiport, / Halálom esengem / Szent kezeidtől / S engedd saruid nyomában / Csókolni a port. ISTVÁN: Menj, légy szabad, de eltagadd, / Hogy nemzetedhez tartozol, / Orgyilkos nem lehet magyar! / Menj, s merre bujdosol, / Kérd Istened, / Hazád, hogy óvja meg. / SEBŐS (magában): Te győztél, Szent István király! (megtörten el)

István király itt következő vízió-monológja az operában hosszú közzenékkel tagolt, hiszen az akkori körülmények közt a zongorakivonatban is jelzett színpadkép-változások időigényesek voltak. Az átdolgozásban tekintettel voltak a rádiós műfaj követelményeire, így a közzenék lerövidültek, a király szövege viszont hosszabb lett a látvány pótlása érdekében.[22]

Az utolsó jelenetben az átdolgozás minden negatívuma összegződik, a l’art pour l’art szövegátírás a mondanivaló és a konklúzió lényegének tudatos megváltoztatásába csap át, míg a szövegi-zenei húzások helyett merőben új szövegi-zenei szakaszok beillesztését tapasztalhatjuk, természetesen nem Erkel, hanem az átdolgozók koncepciója szerint.

Az átdolgozás rádiós hanganyagából film is készült, ami később kereskedelmi forgalomba is került. E film TV bemutatóján a bemondók szájából a következő mondat hangzott el: "A mű a mai zenedrámai elvárások szerint öltött új, korszerű formát". Az "új forma" se nem korszerű, se nem új. Az átdolgozás egy elképzelt, soha nem létező neoromantikus magyar zenedrámai ideált próbál követni, amely már a 30-as években (Nádasdyék első Bánk átdolgozása idején) is anakronisztikus volt, a 90-es évekre (amikor ezt a kompilációt bemutatták) végleg őskövületté vált.

[1] A múltra nézve elégséges hivatkozás az, hogy az operák partitúrakiadása csak 2000-ben, a szerző születése után 190 évvel kezdődhetett csak el. A sivár jelenre pedig az, hogy Erkel hangzó életműkiadása még a 200. évfordulón sem indulhatott be.

[2] Csak Nádasdyt említem, mert a Bánk átdolgozások valamennyi formája az ő dramaturgi-költői koncepcióján alapul.

[3] Ezek a beavatkozások az operák szövegének, dramaturgiájának, zenéjének átigazítását-átírását, végső soron - nem csak e sorok írójának véleménye szerint - Erkel műveinek megcsonkítását és meghamisítását jelentették.

[4] Pfeifer Ferdinánd kiadása, Budapest, én. Hornyánszky Viktor sajtója (azaz nyomdája).

[5] Az opera zongorakivonatában lévő szöveg sok helyütt néhány sorral rövidebb a nyomtatványénál.

[6] A rendelkezésemre álló példányon sem évszám, sem az átdolgozók neve nem szerepel, a felvétel egyik szereplője bocsátotta rendelkezésemre.

[7] Szögletes zárójellel jelzem azokat a megjegyzéseket, amelyeket a szöveg érthetővé tétele okán én írtam be.

[8] A zongorakivonatban nagy ok helyett: nagyok!

[9] A gondolatjel a szöveg és vele természetesen a zene kimaradását jelzi a továbbiakban.

[10] Az átdolgozók ebből kompilálták Gizella az operában nem létező siratóját.

[11] Az átdolgozásban - nyilvánvalóan a rádiós műfaj megengedte szabadság okán - ennek a jelenetnek a helyszíne nem határozható meg. A kép elején ez azonos lehet azzal, ami az első képé volt, azaz a pogány tábor, ahol István fegyver nélkül legyőzte a pogányok lázadását, és pártjára állította a nemzetet. Az újonnan komponált temetési jelenet játszódhat valahol a királyi palotában. Az opera vége viszont szükségszerűen máshol, pl. a trónteremben kellene, hogy legyen.

[12] Az operában szó sincs vadkanról. Az eredeti librettóban egyértelmű, hogy Imrét és Vazult egyaránt Péter gyilkoltatta meg.

[13] E kórustétel zenei anyaga azonos az operában később következő gyászindulóéval.

[14] A most következő mondat ("Béke fénye homlokán…") alatti zene nem szerepel az eredeti kottában..

[15] Ez a megszólalás is később szerepel az opera szövegkönyvében, az ottani sokkal rövidebb gyászinduló után.

[16] Ugyanazt éneklik, mint előzőleg.

[17] Gizella siratóját nem Erkel komponálta, a zene részben Crescimira bosszúáriájának lassú középrészéből származik, amelyet az átdolgozásban kihagytak. Így a magát a nászéjszakán megcsalva, megalázva érző feleség zenéjét énekli a gyászoló anya.

[18] Megint ugyanazt éneklik.

[19] A három herceg jelenete az átdolgozásból nyilván a rosszul értelmezett történelmi hitelesség miatt maradt ki; ugyanazon okból, amiért a vadkant belerángatták a történetbe

[20] Az operában rövid, mindössze 16 ütemnyi az a gyászinduló, amiből az átdolgozók a temetési jelenetet bővítettek. Az eredeti operában az ezt követő arioso az opera egyik legszebb része, amit az átdolgozók megtartottak, bár áthelyezve, az újonnan szerkesztett temetési jelenet rondóformájának első epizódjaként, ld.15. jegyzet.

[21] Sebős és István jelenete Szent István legendájából került bele a szövegkönyvbe, a király szentségének bizonyítékaként. Akkor is ellenségeiért imádkozik, amikor már minden összeomlott körülötte, és képes megbocsátani annak is, aki gyilkosként közeledik feléje. Lényeges továbbá, hogy éppen az opera legmotiváltabb intrikusa, a szerelmében, egzisztenciájában és óhitében is megsértett férfi, Sebős nevezi először szentnek István királyt.

[22] A rádió hanganyagból készült filmváltozatban, bár a bőbeszédűség okafogyottá vált, nem állították vissza az eredeti formát!

[23] Az átdolgozás szerint Istvánt nem annyira a nemzet, mint inkább saját dinasztiájának sorsa érdekli. A Mózessel való párhuzam teljességgel hamis, hiszen Mózes nem láthatta meg az ígéret földjét, István viszont már azon született. Mosonyi operájának, az Álmosnak története hasonlít Mózesére. István víziója az eredeti szövegkönyvben egy szent látomása, míg az átdolgozásban egy politikusé. Az utolsó, és szerintem legnagyobb melléfogás az, hogy az átdolgozók még a záró imában sem nevezik szentnek István királyt.