A CD kísérőszöveg angol fordításához

 

Erkel Ferenc: István király

 

Erkel Ferenc (1810-1893) életműve a magyarság zenéje szempontjából még ma is alig felmérhető jelentőségű, hatalmas, máig élő egység. Mint az ország egyik legjobb sakkjátékosa, zseniális stratégaként építette és terelgette a magyarországi zenei életet. Előadóként kora egyik legkiválóbb karmestere volt. 1838-tól 36 éven át a Magyar Nemzeti Színház operatársulatának vezetője: szívós, kitartó munkájával a magyar operajátszást világszínvonalra emelte. Az 1840-es évek közepéig Magyarországon nem élt nála jobb zongorista. Zongoratanári működése az általa Liszttel együtt 1875-ben alapított Zeneakadémián (ma Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) teljesedett ki, amelyet Liszt elnökölt és Erkel igazgatott. 1853-ban megalapította az ország első állandó hivatásos koncertzenekarát, a Filharmóniai Társaságot, amely ma is működik. 1867-ben megalapította az Országos Magyar Daláregyletet, amely az ország legnagyobb létszámú civil szervezete volt, és jogutódja révén ma is az. Zeneszerzőként megírta a magyarság nemzeti himnuszát, amely bekerült az egyházi énekeskönyvekbe, mint szentének. Virtuóz hangszeres műveket, színpadi kísérőzenéket, kórusműveket, kantátákat is írt, azonban komponista tevékenységét alárendelte az operának.

Kilenc operát írt, és miért csak ennyit? Vajon Verdi dolgozott-e színházi vezető karmesterként, másodkarnagy nélkül? Vajon Donizettinek kellett-e koncertzenekart alapítania és vezényelnie? Vajon Rossini igazgatott-e zeneakadémiát, ahol neki kellett a legnagyobb óraszámban dolgozó tanárként működni? Vajon Puccini alapított-e országos kórusmozgalmat?

És vajon melyik nemzet első operaszerzőjének kellett egész életében azon küszködnie, hogy saját országában nincs mecénása? Van-e még zeneszerző, akinek tizenegy gyermekéből négy fia (Gyula, Sándor, Elek és László) saját jogon is bekerült hazája zenetörténeti lexikonjaiba?

            Erkel a Habsburg birodalomban élő Magyarországon a kulturális politikai és gazdasági függetlenség harcosa volt éppúgy, mint Verdi az ugyanazon Habsburg uralommal küszködő Olaszországban. Az 1848-as szabadságharcok véres leverését és az azt követő kegyetlen megtorlást a birodalom népei sosem felejtették el. Olaszország a Solferino-i csata (1859) után elnyerte függetlenségét, ezzel szemben Magyarországnak nyolc évvel később, a Habsburgok Königgrätz-i veresége után is csak egy felemás kiegyezést (1867) sikerült elérnie. Erkel nem tartott lépést a politikai divatokkal, élete végéig megmaradt ifjúkora, a „reformkor” (Period of Reforms 1825-48, a magyar risorgimento) hívének.

Az operaszerzőről írja monográfusa, Legánÿ Dezső: „Erkel fejlődését nem írhatjuk le egyszerűen az olasz ‚szám-operától’ a wagneri kontinuitás felé vezető útként; a zeneszerzőt ért külső stílushatások jelentőségét persze felesleges is volna tagadni, de ezek semmiképp sem közvetlen kiváltói, csupán színezői voltak zeneszerzői metamorfózisának. Erkel fejlődését részben egy szerves belső átalakulás befolyásolta, amelynek folytán stílusát egyre mélyebben hatották a magyaros fordulatok és formák; részben pedig a szellemiségükben kifejezetten korszerű librettók, amelyeket változó zenei stílusa támaszául választott. Két vígoperájától eltekintve valamennyi szövegkönyve magyar történelmi drámákra épült, amelyek sora ugyancsak belső érésről tanúskodik: Erkel érdeklődése az egyéniségek tragédiájától fokozatosan a népszerű színmű felé fordult, amelynek gyakran heroikus szereplői a nemzeti dráma, vagy épp a mindennapi falusi élet keretei között ábrázolják az emberi sorsot.”. Erkel librettói a világon mindenütt közérthetőek, hiszen a bűn és erény drámai összecsapásán alapulnak, s így nem nemzet-specifikus, hanem általános érvényű mondanivalót hordoznak.

A kelet-európai nemzeti műzene megteremtésének két útja volt: a külföldi nagy mesterek által megállapított műformáknak a népi zene fölhasználása által nemzeti tartalommal való megtöltése, illetve a nemzeti nyelv speciális ritmusának felhasználásával új formák alkotása. Erkel első dalműveiben a magyar elemet vitte be a meglévő műformákba. Az István királyban a magyar szó speciális ritmusának a zenébe való átvitelével kísérletezett. Célját elérte: népi elemek nélkül is minden ízében magyar zenét írt. Ez adja meg e mű igazi jelentőségét a zenetörténetben.

Erkel már 1846-ban tervezte azt, hogy operát ír államalapító István királyunkról, amely végül is utolsó befejezett operája lett. 1874-ben kezdte el komponálni, 1875-ben két felvonással már elkészült, de a librettó miatt megállt a komponálással. 1880-ban átdolgoztatta a szövegkönyvet, és 1882-re papírra vetette a művet. A hangszerelést részben Erkel fiai végezték, ez legkésőbb 1884 nyarán elkészült. A budapesti operaház megnyitására készült dalmű bemutatója végül csak fél évvel később, 1885. március 14-én zajlott le, hatalmas sikerrel. Abban az évben még tizenkétszer adták elő, amire kortárs magyar opera esetén nem ismerek példát. 1896-ban, apjuk halála után az operát az Erkel-fiúk átdolgozták, 14 betéttel kibővítették. Az 1910-es felújítást követően csak a 30-as években vették elő a művet, ekkor a felére húzták, teljesen indokolatlanul. 1945 és 1990 között az ateista diktatúra alatt politikai okból nem játszhatták, majd 1993-ban a szövegkönyv teljes átírásával, mondanivalójának megváltoztatásával, a zene megcsonkításával, utólag komponált betétszámokkal készítettek belőle rádiófelvételt és TV filmet. Egyetlen Erkel operával kapcsolatban sem látott napvilágot annyi negatív értékelés, mint az István királlyal kapcsolatban. Éppen ez ösztönözte e felvétel létrehozóit arra, hogy ezt az operát meg kellene szólaltatni 125 évvel a bemutató után, végre abban a formában, ahogyan azt a szerző elképzelte. Másfél évnyi előkészület után a bemutató Komáromban volt, 2010. július 10-én a szerző születésének 200. évfordulóján.

A felvétel Erkel operájának kéziratos partitúrájából és szólamanyagából készült. A későbbi betéteket kiemeltük, az 1930-as húzásokat kinyitottuk. A II. felvonás terjedelmes balettzenéjének legnagyobb részét kihagytuk, mivel ez a formarész nem hangzott el a bemutatón. A betanítás a bemutató állapotát tükröző zongorakivonatból folyt. Az olvashatatlan kórusszólamokat le kellett tisztázni, és karpartitúrát készíteni. Köszönetet mondunk az Országos Széchenyi Könyvtár Zenei Gyűjteményének, hogy a kutatást lehetővé tette, és az Operaház kottatára munkatársainak, akiknek segítsége nélkül az előkészítés munkáját, főleg a sokszorosítást nem tudtuk volna elvégezni. A hangfelvételre mindössze hét óra állt rendelkezésünkre a stúdióban, ilyen kevés idő alatt koncertfelvételt tudtunk készíteni.

A librettó megértéséhez néhány történelmi tényt meg kell világítanunk. A cselekmény csak részben fiktív. Az opera főbb személyei valóságosak, kivéve a fő intrikust, Sebőst. A színpadon a magyar történelem öt kulcsszereplője szerepel: a magyar „szent család”, azaz Szent István (Stephen) király, Boldog Gizella (Gisela) királyné és fiuk, Szent Imre (Emeric) herceg, valamint Szent Imre nevelője, Szent Gellért (Gerardo) püspök és Szent Asztrik (Astrik or Anastasius) érsek.

István a magyar királyság alapítójaként tiszteljük. A többé-kevésbé független helyi fejedelmekkel szövetséget kötött, az ellene lázadókat erős kézzel leverte. A régi magyar hitvilág és a többféle keresztény rítus (apostoli, bizánci, római) közül Rómához kötötte az országot. Tudomásunk szerint két fia volt, az elsőt hamar elvesztette, így második fia, Imre lett a trónörökös.

Imre a Szent Imre legenda szerint a Szent Szűz jegyeseként szüzességi fogadalmat tett. Crescimira horvát fejedelemleány ennek ellenére valóban Imre felesége lett. A középkori fejedelmi családokban nem ritka szokás szerint a Szent József és Szűz Mária házasságáról elnevezett József-házasságban éltek: a szerelmi vágy ellenére nem lettek egymáséi.

Imre halála az elfogadott történeti adatok szerint vadászbaleset volt, amit néphagyomány mindmáig kétségbe von. A politikai gyilkosság nem kizárható, mert amikor II. (Szent) Henrik, István sógorának halála után II Konrád került a Német-Római császári trónra, Imre anyai ágon trónkövetelőként léphetett volna fel ellene.

Az opera cselekménye szerint Imrét unokatestvére, Orseolo Péter ölette meg, éppen úgy, ahogy a jog szerinti trónörököst, Vazult. Ez azért hihető fikció, hiszen érdekelt volt mindkettejük halálában. Tény, hogy István halála után Péter került a trónra, aki erőszakos uralkodó volt, kétszer is elűzték trónjáról, csak II. Konrád segítségével sikerült visszatérnie, s végül gyalázatos halált halt. A történészek szerint azonban Vazul volt az, aki merényletet szervezett István király ellen, s miután ez nem sikerült, maga István tette őt uralkodásra képtelenné.

A pogány magyarság hitvilágáról kevés biztosat tudunk. Feltételezések szerint vallásuk a kereszténység szerkezetéhez hasonlított, tartalmában eltért tőle. Egy istenben hittek, melynek neve Öregisten, azaz Nagyisten, vagy Atyaisten volt. A „Hadúr” elnevezés – háború istene – a XIX. század elejéről származó romantikus irodalmi kitalálás, amely azonban máig hatóan elterjedt Magyarországon.

 

Szinopszis

Az István király – eltérően Erkel többi operájától – nem egy politikust mutat be, aki rossz döntései következtében elbukik, hanem egy szentet. Egy szentet, aki minden körülmények között a legadekvátabb döntést hozza akkor, amikor a környezetében levők mindegyike érzelmei által vezérelve cselekszik. A történetben az Istennek tett fogadalom és az uralkodói felelősség érvényesítéséhez szükséges fiúi szófogadás konfliktusán túl a férfias helytállás, a szenvedélyes, büszke szerelem, a sértett hiúság, a gátlástalan karrierizmus, az önérvényesítő hatalomvágy játszik fontos szerepet, s nem utolsó sorban a pogány és a keresztény világ összecsapása. István körül végül minden összeomlik, de megőrzi hitét, és megdicsőülve hal meg.

 

Azt opera tartalma a következő: CD I / Track 1. Az első felvonás országgyűlési jelenettel kezdődik. A délről fenyegető háborús veszélyt és a trónutódlás kérdését úgy oldaná meg a király, hogy fia nőül venné Crescimirát, a horvát fejedelem leányát. Imre fejet hajt apja akarata előtt. A tervet a gyűlés egyöntetű tetszéssel fogadja, István el is küldi unokaöccsét, Orseolo Pétert a menyasszonyért. I/2. A kétségbeesett Imre egyedül marad nevelőjével, Gellért püspökkel. Mielőtt beszélhetnének, Imre anyja, Gizella királyné érkezik udvarhölgyeivel, akik örvendeznek a házasság hírén. A herceg, miután a hölgyek távoznak, édesanyjának és Gellértnek megvallja, hogy titkon a Szűzanya jegyese lett. Szüzességi fogadalmat tett, amiről nem beszélhet senkinek. Gellért tanácsa szerint apja akaratának is engedelmeskednie kell, de fogadalmát is meg kell tartania. I/3. Belép Sebős, Imre fegyvernöke, hogy ura eljegyzéséhez gratuláljon, de megzavarja Jóva, Gizella egyik udvarhölgye. Feldúltan panaszolja a királynénak, hogy leányát, Zolnát elrabolták. A tettest felismeri Sebősben, akiről a szóváltás során kiderül, hogy nem csak leányrabló, hanem bálványimádó pogány is. Gizella udvarhölgyéül fogadja Zolnát, Imre viszont száműzi Sebőst az udvarból, amíg meg nem bánja tettét és meg nem tér. Sebős, miközben az őrök elhurcolják, bosszút esküszik. I/4. Tömegjelenet következik, mindenki ünnepel, kivéve magát Imrét.

I/5. A második felvonás a folyóparton, virradat előtt kezdődik. Sebős egyedül átkozódik és kesereg sorsán, elveszítette kedvesét, és kegyvesztett is lett. I/6. Zolna érkezik anyja kíséretében. A két fiatal szenvedélyes jelenetben vallja meg szerelmét. Az anya hajlana is lánya könyörgésére, de intő jelként megszólal a hajnali misére hívó harang. Mindketten kérlelik Sebőst, térjen meg, de mindhiába. I/7. Sebős egyedül marad. Átkozódását Vazul érkezése szakítja meg. Sebős meglátja bosszújának eszközét István mindeddig lojális rokonában, akiben, pogány hitét felhasználva, sikerrel szítja fel a hatalomvágy tüzét. Időközben felvirradt az esküvő napja. I/8. Kikiáltó érkezik, aki tudatja a néppel, hogy István mindenkit meghív fia nászünnepére. A király és fia vonul be, Péter és Crescimira hajón érkezik. A násznép a templomba vonul. I/9. A kint maradó Pétert, aki beleszeretett Imre menyasszonyába, Sebős szólítja meg. A két intrikus egymásra talál: Péter Crescimirát és a trónt egyaránt meg akarja szerezni, Sebőst a kereszténység és az Árpádok elleni bosszúvágy fűti. A templomból kijön a násznép, I/10. Crescimira hitvallást tesz arról, hogy új hazájának hű lánya lesz.

I/11. A harmadik felvonás a nászi szobában játszódik. A násznép kórusa gyönyörű énekben búcsúzik az ifjú házaspártól. Crescimira áriában vall szerelmet Imrének, I/12. aki viszont közli, hogy nem lehet az övé. Mivel titoktartási fogadalmát nem törheti meg, Crescimirából a sértettség és a féltékenység vulkánként tör fel. II/1. Kettősüket Imre távozása után Crescimira második áriája követi, amely az izzó bosszúvágytól a mély kétségbeesésig híven festi az ifjú feleség lelkiállapotát. Zolna érkezik, s látva Crescimira zaklatottságát, egy rejtekajtón beereszti Pétert, és kedvesével elszökik. II/2. A cselszövő még jobban feltüzeli Crescimirát, mondván, férje megveti őt, és másé a szíve. Arra bíztatja, hogy ölje meg Imrét, egy üvegcse mérget is ad neki. Kívülről fegyveresek lármája hallatszik, akik pogányok ellen készülődnek. Crescimira feldúltan elrohan. A rejtekajtón Sebős érkezik, aki Istvánnak elárulta, hogy Vazul, akit erre éppen ő, Sebős, bíztatott fel, a pogányok élén a király ellen vonul. Sebős távozik a rejtekajtón. II/3. Crescimira tér vissza, zavartan, tétovázva. Péter mohón érdeklődik, hogy mi történt. Amikor Crescimira megvallja szörnyű tettét, diadalittasan árulja el, hogy tudott Imre Szűzanyának tett esküjéről, amit Sebős árult el neki. Crescimira megőrül. A fegyveresek zaja zárja a felvonást.

II/4. A negyedik felvonás első képe Zolna áriájával kezdődik, aki elhagyta anyját és elárulta hitét kedveséért. Hajnal előtt az erdőben, itt, a pogány oltárnál kell találkozniuk. II/5. Kisvártatva pogány had érkezik Vazul herceg és Barang sámán vezetésével, hogy istenüknek, Hadúrnak áldozatot mutassanak be. A szertartást a királynak és kíséretének érkezése szakítja félbe. A szenvedélyes jelenet majdnem csatába torkollik, amit István akaszt meg. Leteszi fegyverét, imádkozik, majd Hadúr áldozati máglyájához lép, és keresztjének érintésével eloltja azt. Hadúr tüze a tévtan szerint mindent elpusztít, és mindenkit, aki Hadúr ellen tör, lesújt villáma. Semmi ilyesmi nem történik, sőt, a hatalmas máglya egy szempillantás alatt elalszik. A pogányok hite ettől alapjaiban rendül meg. István hadinépe a megdöbbent pogányokra rontana, de a király visszainti őket, és közkegyelmet hirdet. A pogányok Vazullal együtt megtérnek, együtt éneklik István népével a Szent Kereszt himnuszát. II/6. A második kép a palotában, Gizella imájával kezdődik. A diadalmas király bevonul, sikerült a nemzet egységét vérontás nélkül helyreállítania. Ekkor Jóva lép be, aki Imre halálát tudatja. II/7. A másik oldalról Crescimira jön tébolyultan, férjéről vizionál. II/8. István a haza sorsán aggódik, Vazult jelölné trónutódul, de ekkor Csanád vezér érkezik a hírrel, hogy a megtért Vazult, amikor a királyhoz igyekezett a békét szilárdítani, Péter orgyilkosai megölték. István elbocsátja az udvart a három herceg, Endre Béla és Levente kivételével. Kéri őket, hogy mivel már nem tudja megvédeni őket, vonuljanak száműzetésbe, amíg a gonosztevőkön Isten áll bosszút. Külső kar panaszolja Imre halálát. István Istentől kér vigasztalást. II/9. Sebős lopakodik be, meg akarja ölni a királyt. István ellenségeiért imádkozik. Sebős ezt hallva rádöbben tetteinek következményére, összeomlik, halálért könyörög a királytól. István megbocsát neki, de száműzi. Az összetört Sebős szájából hangzik el először az opera folyamán a szó: Szent István király. II/10. István kéri Istent, mutassa meg a jövőt, hogy szenvedései nem voltak-e hiábavalóak. Közzenék kíséretével négy nagy vízió bontakozik ki a színpadon: Péter bukása az első. A második az Aranybulla átadása, amely a magyar Magna Charta, Európa második alkotmánya, 1222-ben hirdette ki II. András király. A harmadik Mátyás király apoteózisa, akit a magyarok máig „az igazságos” néven említenek, és egyike a magyar történelem legdicsőségesebb uralkodóinak. A negyedik vízió a pozsonyi felajánlás volt: Habsburg Mária Terézia császárnő 1741-ben a pozsonyi országgyűlésen teátrális külsőségek közt kérte a magyar nemesség segítségét a vesztésre álló örökösödési háborúban (1740-48), amit meg is kapott. Erkel operája István király apoteózisával zárul: Ó légy népünk őre mindenképen, Szent István király ott fenn az égben!