DÓZSA GYÖRGY.

EREDETI OPERA 5 FELVONÁSBAN.

JÓKAI UTÁN IRTA SZIGLIGETI [Ede], ZENÉJÉT ERKEL FERENCZ.

PESTEN, NYOMATOTT EMICH GUSZTÁV MAGYAR AKADÉMIAI NYOMDÁSZNÁL. 1867

 

Személyek:

II. Ulászló király.

Zápolya, erdélyi vajda.

   Bornemisza,

   Ránki:

főurak

Hegedős, költő.

Dózsa György, keresztes pórhad vezére.

   Lőrincz, diák,

   Szaleres Ambrus, szabó,

   Bagos, mészáros:

hadnagyai

Barna, gulyás.

Csáki Lóra.

Rózsa, György arája.

Lóra, barátnéja. [= Egy hölgy?]

Jósnő.

Főurak. Polgárok. Parasztok. Harczosok. Nép. Heroldok. Apródok. Bakók. Őrök. Hölgyek.

 

 

 

ELSŐ FELVONÁS.

Tér Budán, Mátyás temploma a háttérben. A templom ajtaja előtt nagy lépcsőzet. Balra (a nézőtől) menyezet alatt trónszék.
A tér zászlókkal díszítve; a trón mellett, a zászlókon magyar, erdélyi, horvát, slavon és dalmát czimerekkel.

 

 

ELSŐ JELENET.

Nép. (néma személyek, a téren csoportokban. Aztán jő 2 herold, 6 keresztes.)
Lőrincz (nagy pecsétes irattal, s még 6 keresztes, középen felállnak, a nép tolongva körülveszi.)

 

LŐRINCZ

Igaz hivők az urban!

Ki a kereszt jelét feltűzi,

Siessen Dózsa táborába.

E bulla fegyverét megáldja,

És minden bűnét megbocsátja.

Megtörjük a pogány hatalmát,

És visszaűzzük Ázsiába.

Igaz hivők, fel hát csatára,

A hit s a haza oltalmára!

(elmennek. Mindjárt harangzúgás, ágyúdörgés közt jön a Király kíséretével.
Elől a főudvarmester, aztán apródok. Király; urak, köztök Zápolya; delnők, köztök Lóra (Fi- és nőkar).

 

 

MÁSODIK JELENET.

Király. Zápolya. Lóra. Urak, Delnők. Nép. Apródok.

(A király a trónra ül, mellette a főudvariak és delnők. A többi ur jobbra áll Zápolyával élén.)

 

ZÁPOLYA (az urakhoz)

Urak, minő bohózat ez?

Csak nem bucsú? vagy torna lesz?

S ez a menet mi zagyva nép?

Ur és paraszt egy sorba lép.

László talán maga helyett

Itt új királyt fog tenni?

Öreg szegény, sokat is tett,

Van joga megpihenni.

 

KÉT KAR

Íme a híres Dózsa ez.

Kereszthadak vezére lesz.

Tódul hozzá a tenger nép.

Ő a török nyakára lép.

A jó király itt e helyett

Nemesnek fogja tenni;

Mit ekkorig a harczba tett,

Díját ma fogja venni.

 

 

HARMADIK JELENET.

Előbbiek. [Dózsa.] E közben jön a díszmenet.
Legelőbb egy csoport cséplős pórhad, azután királyi alabárdosok, tárogatót fúvó zenészek, csatlósok zászlós kopjákkal.
Fekete sereg pánczélosai. Két apród, egy kócsagos, forgókkal s hímzett terítővel és rojtokkal ékesített lovat vezetve;
utánuk másik apród czímeres pajzzsal:
a harmadik vánkoson karddal, sisakkal, sarkantyúkkal;
negyedik zászlóval, melyen az ország védasszonyának képe;
azután négy apród által emelt menyezet alatt Dózsa födetlen fővel, hosszú, csigás haja csimbókokba kötve, arczán büszkeség,
öltözete fényes pánczél, felülöltött dolmány, vállán hosszú bíborpalást;
Dózsát az előbbi csapatrend követi fordított sorozatban. A menet alatt, mikor Dózsa a színen van:

 

FIKAR (Zápolyához.)

A nagy s hős Dózsa,

A dicső hadvezér! – éljen.

A kereszt vitéze,

A nép büszkesége! – éljen, (mikor mind sorakoztak.)

 

DÓZSA (a menyezet alól előlép, a király előtt letérdel.)

 

KIRÁLY (szelíd, jámbor férfi, kettős tompa szakállal, szenvedélytelen, lemondásteljes arczczal.)

Mi hívünk Dózsa György – hős tetted díjaul

Vagyont nem adhatunk – mert a király szegény;

De e czímerrel itt, – mely vérteden ragyog.

Ország nemeseink – sorába felveszünk.

(kardjával vállára üt, Dózsa megcsókolja a király kardját.)

 

ZÁPOLYA (ezalatt)

Beh kár hogy nem vagyok paraszt,

Mi könnyen lennék most nemes.

 

KIRÁLY

(az apródtól a kardot átveszi, és Dózsának nyújtja.)

S ímé e karddal itt – sújtsd a hit ellenit,

S oltalmazd a hazát.

(a lánczot nyakába akasztja)

S e láncz ne légyen láncz – a szolgaság jele,

Hanem szent olvasó, – melynek minden szeme

Imára s tettre int, – az istenért s honért.

(a zászlót átadva)

Vedd e zászlót szent hadak vezére!

Ronts a hitnek bőszült ellenére,

Hogyha látod e magasztos képet,

Győzelemre vidd a harczos népet!

(összes kar és mind ugyanezt ismétli,)

 

KIRÁLY

Az ég reá áldást adott,

Az egyház bűnbocsánatot,

Én forró könnyeket adok,

Gondoljad hogy gyöngyök azok.

Ha indulsz a véres csatákra,

Gondolj reám, gondolj hazádra!

 

MIND

Induljatok véres csatákra.

Gondoljatok magyar hazánkra!

 

DÓZSA (a zászlóval előlép, magasztos arczczal)

Isten, s ki isten képét viseled,

Király! magyarok dicső nemzete,

Hallgassátok szavamban szívemet!

 

Én a szegény pór esküszöm rája,

A nép a mely a földet míveli,

S az égi áldást a földtől várja,

E földet az forróan szereti.

E röghöz van lekötve életünk,

Anyánk, hazánk, egész világ nekünk.

 

Nem új szívemben a hon szerelme.

Világa, lángja nem most gyuladott,

Midőn elföd e czímernek képe,

S a jó király nemes nevet adott;

A hant közöl hozám fel a porbul,

S megtartom a míg újra rám borul.

 

Isten úgy akarta,

Magasztos czélokért,

Hogy a pórnak karja

Küzdjön meg a honért.

 

De midőn kovácsol

Ekéből kardokat,

Hű szívén fellángol

Azon nagy gondolat:

 

Hogy a világnak megmutatja.

Hogy e harcz nemzetté avatja,

S míg a nemes – a néppel összetart,

Meg nem töri – az ellen a magyart!

 

MIND

Hogy a világnak stb.

 

KIRÁLY

A férfi térde háromszor hajol;

Isten, király s a hölgy előtt.

Kettőnek hódolál. Most lépj oda,... (Lórára mutat)

Ő ékesít fel térdelőt.

Fogadd kezéből a kereszt jelét;

Hölgy hímezé rá isten s hon nevét.

 

DÓZSA (Lóra elé térdel, föltekint reá, megzavarodik, szemei tétovák, keble liheg, elfogul,
lassan, remegve oda térdel elébe, s meghajtja előtte zászlaját.)

 

LÓRA (hidegen, büszkén és rá se figyelve köti zászlajára a szalagot s keblére a keresztet.)

 

DÓZSA (gyöngéden, alig észrevehetőleg hajol Lóra kezéhez, s ajkával érinti azt.)

 

LÓRA (kevélyen lenéz reá, s azzal elfordul onnan,)

 

ZÁPOLYA (ezalatt)

Látjátok-e, hogyan tekint oda?

Szemében égő szívnek üszke van –

El van szédülve – nézd, se lát, se hall,

Még elbukik új sarkantyúiban.

 

KIRÁLY (leszállva, az urakhoz)

Lássátok szívesen e bajnokot.

Sok jó nemes család így sarjazott. (megy)

(kíséretével megy – induló, – mindenki meghajol előtte, csak Zápolya nem.)

 

FIKAR (Zápolyához)

Mért fordítasz hátat a királynak?

Ez még sem illik a pór nép előtt.

 

ZÁPOLYA

Szegény öregnek nem sok gondja van rá –

Egyébiránt nem vettem észre őt.

(Udvarhölgyek s Lóra vonulnak el előttök, az urak mind udvariasan köszöntik őket,
Lóra észre sem látszik venni Zápolyát, ki őt mélyen köszönti,)

 

FIKAR (Zápolyához)

Jó vajda, ím a büntetés elért –

Most te köszöntél;

S nem fogadtatott.

(Lóra, midőn Bornemisza előtt elhalad, annak üdvözletét nemes szívességgel viszonozza.)

 

FIKAR (Zápolyához)

Látod, midőn Bornemiszához ért,

Ottan mosolygani bezzeg tudott,

 

ZÁPOLYA

Ne azt irigyeld két imádó közt,

Melyikre a hölgy nyíltan mosolyog.

(Dózsát, Zápolyát, Bornemiszát és fikart kivéve mind elvonulnak.)

 

DÓZSA (az egész jelenet alatt magánkívül ragadtatva, magában)

Nemes vagyok – (büszkén) nemes vagyok – (durva gőggel) nemes!

Olyan jó, mint a többi – jobb talán.

Mert érdemem tett azzá! –

Minő tekintet volt az istenem!

Az égből úgy néznek le angyalok,

Ily hódító szépen – oly hidegen –

S a kéjtől mégis én ittas vagyok!

Hírnév leend a díj – s a hatalom,

Mikkel e büszke lányt meghódítom!

 

ZÁPOLYA

Minő tekintet volt az istenem!

Az égből így néznek le angyalok,

Ily hódító szépen, és hidegen –

S a kéjtől mégis én ittas vagyok,

Korona lesz a díj s a hatalom,

Mikkel e büszke lányt meghódítom.

 

BORNEMISZA

Minő tekintet volt ez istenem!

Az égből így néznek le angyalok.

Ily hódító szépen, ily melegen,

A nagy örömtől én ittas vagyok.

Hűség, becsület, s nem a hatalom,

Mikkel ez angyalt én meghódítom. (aztán elmegy)

 

FIKAR

Minő tekintet volt az istenem!

Vajda, neked nem sok reményt adok;

Név-hír, nagy ősök, kincsek, hatalom,

E lány előtt a latban mit se nyom.

 

ZÁPOLYA (megfogja Dózsa kezét)

Izmos kezed van, székely Dózsa György,

Ha unod ezt az ingyen hivatalt.

Szegődj be hozzám, légy a hadnagyom.

 

DÓZSA (sértett büszkeséggel rátekint, aztán gőggel)

Lehetsz te még majd az én hadnagyom.

 

FIKAR

Mit szólsz? ez az erdélyi vajda;

Egy ország reszket a nevére.

 

DÓZSA (gőggel)

S én a kereszthad fővezére!

 

ZÁPOLYA és FIKAR (magok közt)

Istenemre, már boszant a gőgje, (kaczagva hozzá)

Csókolom palástodat! (egymás közt)

Két forint tán lehetett a rőfje – (hozzá)

Kérlek fogjad pártomat!

 

ZÁPOLYA

Én leszek majd nádorod,

S míg vezérled a hadat,

Mint helytartód – őrizem

A hegyen a juhokat – (mindenik kaczag s meghajtja magát, a mint Zápolya bemutatja)

Ez lesz majd pohárnokod,

Tudnillik ha lesz borod –

S ez harczban lesz szolgád,

S visz utánad egy kaszát! –

Nos nem írod fel nevünket? –

Tán nem is tud írni.

 

DÓZSA (sötéten)

Szívemben írva vannak e nevek –

Nem törli azt ki onnan semmi kéz.

 

ZÁPOLYA és KAR

Jertek urak, a vitéz úr

E kis tréfát unni kezdi;

Ha eljön a palotába,

Sok víg órát fog szerezni. (elmennek)

 

DÓZSA (maga)

Sok víg órát?

És ha lépteimtől – a föld megrendül,

S rajta e kevély had – inogva szédül,

$ ha fejökre omlik – a büszke csarnok:

Akkor állok én mint – bíró vagy zsarnok.

A Dózsa szívét ők nem ismerik,

Hogy szemtül szembe sérteni merik.

A kard csak addig Őrzi ön urát,

A míg idegen kézbe nem megy át;

A Dózsa képe fénylő nap lehet

Kitől koldultok egy kis meleget!

(menni akar)

 

 

NEGYEDIK JELENET.

Dózsa. Barna. Rózsa.

(Barna, fekete darócz köntösben, derékon szíjjal, kezében hosszú nyelű harczi fokos. –
Rózsa pórleányviseletben, szalagos hajjal, mellfűzővel, kurta rokolyában, melynek széles, piros szegélye föl van hajtva,
mint az aranyosszéki székely leányoknál, –
egy ideig háttérben állnak, Barna biztatni látszik Rózsát, hogy jöjjön előre,
míg az kétkedve néz Dózsára, mintha nem ismerne rá. Ez az előbbi aria végén történik, – most:)

 

BARNA

(durva cinikus modorral Dózsa palástját megrántja)

Nagyságos Dózsa György, nézz hátra is!

 

DÓZSA (láthatólag kellemetlenül zavartatik meg e megszólítás által)

Mi ez? te itt Rózsa?

 

BARNA

No itt bizony.

Csak hogy reánk ismersz.

Ez szép nagyon.

Mi már azt hittük, hogy nem is te vagy.

 

DÓZSA

Miért jövétek most e helyre?

 

BARNA (vállát vonogatva)

Furcsa bizony! (Rózsára mutat)

Ez itt ohajta látni.

Mátkád szegény.

S én majd leszek tenálad

Lovász legény. –

Hallom nemes vagy.

 

RÓZSA (szomorúan Dózsához megy)

Ah mióta minket elhagyál,

Jó napunk az éjbe szállt,

Eljött a setét halál,

Minden gyászra, búra vált.

 

DÓZSA (ingerülten)

Ki az? ki bánta téged?

 

RÓZSA (engesztelő evetséggel)

A szív – a rosz szív.

Oh ne nézz rám – a harag szemével.

Szívem kínzott – nyugtom az vevé el.

 

DÓZSA

Bohó – ábrándos

Mért tekintsz rám a búnak szemével,

Szíved gyógyul, új örömre éled.

 

BARNA

Ábránd? csak ábránd!

Az a dér is, fagylaló kezével.

A virágot mégis az töré el.

 

RÓZSA

Tán emlékszel még a jávorfára?

Ottan ülve csendes nyári estve.

Néztünk a menny tiszta csillagára;

Ott búcsúztál tőlem harczra kelve.

Te ültetted azt a jávorfát,

S mondtad: hogy alatta várjak rád.

 

DÓZSA

Nem várhatál többé a lomb alatt?

 

RÓZSA (szomorúan)

A jávorfácska többé nincsen ott.

 

DÓZSA

Szél törte ki? vagy tán kiszáradott?

 

RÓZSA

Tán emlékszel még a hű kutyára?

Lépteid zaját az jól ismerte.

Jelt adand, azt mondtad, e hű pára,

Hogyha visszajősz egy boldog este,

S majd a jelre hozzád robogunk,

S válni többé soha nem fogunk.

 

DÓZSA

No és meguntad várni azt a jelt?

 

RÓZSA

A hű eb jelt már senkinek sem ád.

 

DÓZSA

Szegény, öreg volt már. – No és tovább!

 

RÓZSA

Hajh emlékszel otthonos szobádra?

Ablakát virág szalagja fedte.

S a búcsúkor édes jó anyádra?

Sírt, ölelt, s megáldva azt rebegte!

Isten karja védjen haroz terén.

Hű arád szivét megőrzőm én!

 

DÓZSA

Roszúl viselte ő tán gondodat?

 

RÓZSA (sírva)

György – jó anyád az égbe távozott.

 

DÓZSA (leveszi fövegét)

Az ég nyugtassa! – ő már boldog ott.

 

RÓZSA (keblére borul)

Oh György sokat, sokat szenvedtem én.

 

DÓZSA

Barna, szólj! mi történt hát otthon?

 

BARNA

Jó! elmondom hát én szárazon.

Egy nagyúr szerette a leányt.

Tőle nem nagyon sokat kívánt.

Csak egy csókot.

 

DÓZSA (felkiált)

Ki volt? – ki volt?

 

BARNA

Ez a leány rövid története.

S mert a jávorfa alatt arád,

Nem reá lesett, hanem reád –

Kivágaták azt.

 

DÓZSA

Ki tette azt?

 

BARNA

Ez a jávorfa kis története. –

S látva hogy a lányra ez se hat,

Felgyujtották éjjel házadat.

Porig égett.

 

DÓZSA

Tovább! tovább!

 

BARNA

Ez volt a kis háznak története.

Anyád így tönkre jutva,

Jobbágyi tartozásit

Leróni már nem tudta.

Azért börtönbe zárták –

De azzal vigasztalták, .

Hogy az úr elbocsátja,

Ha szép arád kiváltja.

Anyád nem állt rá – meghalt.

 

DÓZSA

Ah!

 

BARNA

Úgy van – meghalt börtönében.

Tán beteg volt – vagy tán éhen!

Én ott voltam temetésén,

Ott hagyák egy árok szélén;

Én ástam gödört alája,

Én boríték hantot rája, –

Ez volt szegény anyád története.

 

DÓZSA (kardot ránt)

Ki volt ez ember? mondd ki rút nevét,

S addig legyek e földön átkozott,

A míg az vérével nem lakozott!

 

BARNA

Jó Dózsa György, hadd nyugton kardodat:

A név, mit tudni vágyói – Zápolya.

 

DÓZSA (szörnyülködve néz maga elé)

Nincs olyan név a világon,

Melyre Dózsa elsápadjon,...

Oh ne szólj, ne szólj tovább!

Mert a gondolat megátkozott,

Mely szívembe mostan támadott!

 

BARNA (Rózsához)

Kár volt biz ennyit is szólnom,

Mit szenvedtél – panaszolnom;

Úgy sem érti fájdalmad.

Nem csoda, hisz paraszt régen volt –

A pór szív az uri mellben megholt.

 

RÓZSA (Barnához)

Ne sértse őt gúnynyal ajkad,

Ha sebére írt nem adhat;

Oh ne szólj, ne szólj tovább!

Ne fokozzad még a bánatot,

Mely keblében szódra támadott.

 

BARNA

Minek is a szánom bánom –

Hisz nemes vagy szép jószágon –

Félvállról nézz, s menj odább!

Hadd parasztnak azt a bánatot,

A nemesnek új nap támadott!

 

RÓZSA (Dózsához)

A szemed az én világom,

Haragtól ne villámoljon, – (Barnához)

Oh ne szólj, ne szólj tovább! (Dózsához)

Téged látva gyászom elhagyott –

És halott szívem feltámadott.

Enyhül a vad fájdalom, mely dúlt e szívben,

Látására minden kínom szűnni érzem.

Ah igen! ő itt van! – az én világom,

Az én szerelmem, védőm, boldogságom!

 

DÓZSA

Enyhüljön a fájdalom, mely dúlt szívedben,

– – nagy kínod feledve légyen.

Ah igen! – Légy nyugodtan szűm rózsája,

Téged híven védni fog Dózsa karja.

 

BARNA

Enyhül a vad fájdalom, mely dúlt szívében,

És nagy kínja szűnni látszik György körében.

Ah igen! György csupán az Ő világa; –

Azért dobog keble, – ő boldogsága.

 

DÓZSA

Jól mondod. Meddig Dózsa kardja ér,

Odáig bátran jársz az ég alatt.

Légy nyugton, jó leányka,

Vidd, Barna, táboromba;

Szelíd öcsém ott sátrat ád,

Míg Dózsa adhat palotát,

György még adós nem maradott,

Gyöngygyel, aranynyal fizet ott,

A hol szeret, –

Vassal üszőkkel rombol ott.

Hol megvetett.

Eredj, leányka! Barna elvezet,

Mert fáj, nagyon fáj az emlékezet.

 

RÓZSA

Kastélyt ígér és gyöngye volt;

De hajh, szívéről hallgatott,

Ő nem szeret.

Keblén pihenni nem hagyott;

Ő megvetett.

Jer Barna! rólunk megfelejtkezett –

Oh fáj, nagyon fáj az emlékezet!

 

BARNA

Gyöngyről beszélt, könye nem volt,

Pedig mondám: anyád megholt.

Ő nem szeret.

S velem még csak kezet se fog;

Ő megvetett.

Jer, jer leányka – Barna elvezet.

Rád nézve nemes Dózsa elveszett! (indulnak)

(A templomból orgonaszó hallik, kívül a keresztesek kara;
Barna, Rózsa erre megállnak s előre jőnek, Dózsa másik oldalon áll.
A keresztesek sok zászlót hoznak, élőkön Lőrincz, Bagos, Szaleres.
Kétfelé felállnak. Nők és nép begyülekezve a keresztesek háta megett áll fel.)

 

 

ÖTÖDIK JELENET.

Előbbiek, s a keresztesek zászlókkal.

 

 

ÖSSZAS KAR

Isten segíts! – légy te velünk.

Szent hitünkért – harczra kelünk,

Feltűzzük – a kereszt dicső jelét,

Megtörjük – a pogánynak erejét. (letérdelnek)

Istennek szűz anyja,

Hazánk patrónája,

Zászlóinkon ragyog képed,

Alatta küzd, harczol néped,

Adj győzedelmet!

Avagy dicső halált!

Testünk, a harczban földre hull,

De lelkünk égbe száll!

 

DÓZSA

Isten! a kit emlegetünk,

Kit annyiszor elfeledünk!

Lelkemnek gondolatja oly sötét,

Oszlasd el átkot szülő éjelét!

Istennek szűz anyja,

Hazánk patrónája,

Álljon szűmben tiszta képed!

Boszúm felhője elszéled –

Űzd el e rémet!

Mely pusztulás, halál –

Melytől hazánk porba hull,

És lángban, vérben áll.

 

RÓZSA

Isten segíts! légy te velünk!

Búval tele van kebelünk –

Lelkem gondolatja oly sötét!

Oszlasd a kárhozatnak éjelét (letérdel)

Tűrni oktat a te képed,

Még nagyobb volt szenvedésed –

Űzd el e rémet –

Ohajtom a halált –

De a ki ön kezétől hal,

Az üdvöt nem talál!

(a templom ajtají megnyílnak)

 

DÓZSA (szintén letérdel)

Jó föld, örökre élő jó szülém,

Szíved dobog, a hol csak járok én.

Mentsen isten rosz kezemtől.

Mely egykor kebledre áldást szóra, –

El ne jőjön azon átkos óra!

Mikor véres kezem

Véres magot vessen, –

Ez óra el ne jőjön rád soha,

Őrizz meg isten angyala!

(Ezalatt – orgonaszó mellett – a templomból kijött Bakács cardinál kíséretével, s a lépcsőkről megáldja a zászlókat, melyeket a vivők félkörben felállva elébe vittek.)

 

(Vége az első felvonásnak.)

 

 

 

MÁSODIK FELVONÁS.

Díszterem a királyi palotában, balra trónszék, kétfelöl székek. Estve. Világítva.

 

 

ELSŐ JELENET.

Urak és nők (két kar) sétálva s ülve, köztük Bornemisza.

 

ÖSSZ KAR

Mennyi tréfa! mennyi pompa!

Jó királyunk, mily pazar ma.

Igaz, hiszen névnapja van.

Dózsa is itt mulat vígan, (nevetve)

Még tán meg is táncoltatja.

Beh kár, beh kár,

Hogy nincs orrán vaskarika – hahaha!

(A nők a hátulsó terembe vonulnak)

 

BORNEMISZA

Vas van kezében,

Boszú szivében,

Vigyázzatok!

A gúnyt hagyjátok.

Mert ez ember a hazán

Áldás vagy átok! (félre vonul.)

 

FIKAR (mosolygva)

Az égre nem roszul beszél

 

 

MÁSODIK JELENET.

[Előbbiek]. Zápolya (jő az urak korül veszik).

 

FIKAR

Vajda, mit beszéltéi a királylyal?

Mikor ő Dózsára nézett,

Úgy elsápadott, mint a fehér fal.

 

ZÁPOLYA (nevetve)

Hát bíz ő arról beszélett

Hogy szűk a csizmája;

A liszt méreg drága,

S ha ez így tart, cselédét

Fizetni se bírja, (kaczagva hátra megy)

 

BASSZUS

Hiszitek, hogy ezt beszélte?

 

TENOR

Dehogy hisszük! az öregre

Dózsa Györgygyel ráijeszte.

 

BASSZUS

Avagy talán szokás szerint

A király lányt kérte megint.

 

TENOR

Azt nem hiszem, mert a vajda

Most a Csáki lányt imádja.

 

BORNEMISZA (előlép)

Urak, bajtársak!

Hogy szóljuk egymást, az helyén van;

De a ki tisztes hölgyet hírbe hoz,

Az nem lovag, az vigyázzon magára! (megy)

 

KAR (egymásközt suttogva, nevetve)

Hisz ez imádja –

Ez Zápolyának alkalmasint

Boldog vágytársa.

 

 

HARMADIK JELENET.

Előbbiek. Zápolya. Ránki.

 

ZÁPOLYA (jön)

Helyet! urak, helyet! mert a király jön. Új nemesét

Itt is megmutogatja, hahaha!

 

RÁNKI (jön)

Dehogy! poétát fogtak valahol,

S nekünk most itt majd az dalol. (Két felé állnak.)

 

 

NEGYEDIK JELENET.

Király, Lóra, Hölgyek, Urak, Bornemisza. Zápolya, költő.

 

KIRÁLY (költőhöz)

Fiú, te is viselsz koronát?

 

LÓRA

Saját országában ő is király.

 

KIRÁLY (sóhajt)

Király?! – no úgy sajnálom hát szegényt.

Reménylem, hogy hivek vazaljaid?

 

LÓRA

Az ő vazaljai a szellemek.

 

KIRÁLY

A szellemek? – no az mínálunk nincs.

Miről fogsz énekelni jó fiú?

Virgil, Ovid vagy Flaccus mestered?

 

LÓRA

Engedd szívének a költőt király,

Hadd zengje ő; mit ihletése mond.

 

KIRÁLY

Jól van! jól van!
(a trónszékre ül, mind helyér foglalnak, költő középre lép, Dózsa hátul áll.)

 

KÖLTŐ

Négy vége van a világnak,

Négy ellene a hazának!

Egyik kívül, másik belül,

Ha egy pihen, másik kerül.

Hajh rontanak mindenfelül.

Az egyik a török harczos,

A másik az olasz parton,

Harmadik a lengyel szomszéd,

Negyedik itt benn szanaszét,

Hajh, ez a legroszabb veszély.

 

Az egyiket majd levernők,

A másikat elterelnők,

A harmadik futva menne,

Ha a negyedik nem lenne,

Hajh, ha ez kibékülhetne!

 

Rosz ellenség török tatár,

Lengyel olasz erős csatár,

Mind nem győznek le tégedet,

Magyar nemzet, ten fegyvered,

Hajh, csak az mi elveszteget!

 

ZÁPOLYA és KAR

E dal mit sem ér,

Aztán meg is sért.

Az ellenség alatt

Még tán mindet ért.

 

LÓRA

A dal nem tetszik nektek;

Hát mit énekeljen,

Hogy itt tetszést nyerjen?

 

ZÁPOLYA

Magyar nemzet dicső napjairól!

 

KÖLTŐ

Régi dal régi dal, régi dicsőségről!

Fényes napnak ragyogása rózsafelhős égből.

Világverő Mátyás sírján még a virág zöldül,

A dicsőség hová tűnt el a szép magyar földrül?

 

Fényben úszott az uri nép, bőségben a szolga,

Az utolsó parasztnak is öröm volt a dolga,

Igazságot a szegénynek, diadalt a hősnek,

A gyöngének oltalmazást, harczot az erősnek.

 

Örömmel jött a jó barát, örömek házába,

Reszketve jött az ellenség siralom harczába,

Fejedelmek kezeiket nyújták szövetségre,

Ki meg dugta mind a kettőt háta mögé félve.

 

Tudós urak tudományát aranynyal fizették.

Magyar nemzet virulását világnak hirdették;

Merre nap jár, merre hír jár, bárom tenger partnál

Boldogabb nép, délczegebb nép nem volt a magyarnál.

 

Világverő Mátyás sírján még a virág zöldül,

A dicsőség hová tűnt el a szép magyar földrül?

Leáldozó nap sütése alkonyodé égről:

Régi dal, régi dal, régi dicsőségről!

 

ZÁPOLYA, KAR

E dal mit sem ér!

A nyugvó nap alatt

Még tán minket ért!

 

LÓRA

E dal se tetszik nektek?

Hát mit énekeljen,

Hogy itt tetszést nyerjen?

 

FIKAR

A leányka kék szeméről,

Termetéről, hó kezéről!

 

ZÁPOLYA (büszke gúnynyal)

Nekem lovamról.

 

RÁNKI

Nekem a borról!

 

ÖSSZKAR

Köszöntsd fel a királyt a dalban.

Hiszen ma épen névnapja van!

 

KÖLTŐ

Legyen izlésetek szerint.

Nektek a leány szeméről,

Termetéről, hó kezéről,

Neked. lovadról –

Neked a borról –

Köszöntőt a királynak dalban,

Hiszen ma éppen névnapja van!

(a nők felé)

 

Kékszemű leányka, szép fehér kezeddel

Micsoda hímet varsz?

Kiütött a szent harcz,

Ottan küzdnek a jó magyar vitézek.

Kedvesemnek hímzek

Kötőt oldalára

Karcsu derekára,

Mikor megérkezik győzelmes sereggel.

 

Kékszemű leányka, kedvesed nem ott jár;

Nincsen a csatában,

Hősök táborában.

Vad török vezérnek nincs ki ellent álljon.

Ez a hímzett bársony

Jut az ő fejére,

Czifra háremébe,

Oda fogsz te jutni hozzá rab leánynak,

Ott fognak tartani elkárhozott rabot –

Adjon isten nektek sok boldog névnapot!

 

Délczeg hófehér mén mit tombolsz magadban,

Sörényed mért habzik?

„Trombita szó hangzik,

Oda indulunk a győzelmes csatába.”

Későn és hiába;

Golyók száguldanak,

Lefordul a lovag.

A mén gazdátlanul száguld a zavarban,

S lábával levágott holttesteket tapod…

Adjon isten nektek sok boldog névnapot!

 

Mi csillog mi villog ebben a kehelyben,

Vitéz lovag, bátor?

Tiszta piros ó bor.

Ne emeld ajkadhoz ezt a piros kelyhet,

Nedvét ne izleljed!

Magyar nemzet vére

Van annak öblébe.

Foly az minden utczán, minden lakó helyben,

Minden folyam hordja a vérrel tölt habot –

Adjon isten nektek sok boldog névnapot!

Király sokáig élj és boldogul! (sietve elmegy.)

(mind némán s ijedve néznek utána.)

 

KIRÁLY

Sokáig, és hozzá még boldogul?

Ilyen bolondot csak költő kíván.

Tánczoljatok vitéz lovagjaim!

Én majd lenyugszom.

Nem háborít jó kedvetek zaja,

Az én álmom se bántsa kedvetek. (el.)

 

ZÁPOLYA (Lórához lép)

E tréfa tőled jött szép uri hölgy!

 

LÓRA

Nem nyerte meg magas tetszésedet?

Hát már az édes lant sem andalit?

Ha nem magasztal sérti a füled?

De én pirultam – hallván dalait!! – (Kitörve.)

 

Ah hazámnak minden ajtaját

Dühös ellen zörgeti,

És e gúnyos szava hangzik át,

Mely a szégyent hirdeti:

 

„Hol vagytok magyar nemes had,

Hősök sarjadéki,

Kiket a csaták hevében

Szoktak emlegetni?” (fagyos gúnynyal)

 

Itt vagyunk a palotákban,

Tánczot járva, poharazva,

Kardjainkon sok rubin van,

De belül még több a rozsda! (szomorú szemrehányással)

 

Addig ott egy férfi áll merészen,

S a hon czímerével kezében,

Harczi sorba szedve rongyhadát,

Elleninkkel kezd döntő csatát –

 

S ez lesz büszke harczi jelszava:

Itt van a magyarság legjava.

 

LÓRA, NŐI KAR (lelkesülve Lóra pártjára áll s ugyanezt éneklik.)

S jaj, hogy ezt mondhatja,

Álczímert hordozunk,

A kardos kéz rajta

Már nem tulajdonunk.

Rajtunk a költő csak keserg,

Nem úgy mint hajdanába;

Ha hősöket, ha hírt  keres,

Megy Dózsa táborába.

Fel vigalomra!

Derék országnagyok!

Síp és dobszóra

Vígan tánczoljatok!

De tánczra kélni veletek

Egy honleány se fog!

 

ZÁPOLYA ÉS FIKAR (előbbiekkel)

Hah ezt nem mondhatja,

Míg kardot hordozunk;

Vész ha jön hazánkra,

Elől mi harczolunk.

Ha Dózsa oly nagy hős neked,

Ne várjon ránk hiába,

Mí verjük szét e hősöket!

El Dózsa táborába!

Üssünk a pórra!

Derék országnagyok

Síp és dobszóra

Medvét tánczoltatok!

A Rákoson a hős sereg

Reggel szaladni fog!

 

BORNEMISSZA

Ne folytasd hölgy, óh hagyd el!

E keserű gúny ajkidról

Mint a villám lángja rombol

S szívünkben mély sebet ver.

 

LÓRA, EGY HÖLGY, NŐI KAR

Régen jajgat.vérben ázva

a magyarnak ős hazája,

Sok sebe fáj, orvost kiált,

És ki szánja meg jaját?

Tán ha összeroskadna,

Úr, honnagy írt nem adna

Nemesség közt nincs oly fia

Mint a derék pór Dózsa.

 

ZÁPOLYA

Urak halljátok e remek tréfát?

Ama parasztról vegyetek példát?

Türelmem elhagy! – Az égre mondom:

E darócz bálványt porig lerontom!

 

NEMESEK és FŐURAK (előbbivel)

Hogyha jajgat vérben ázva

A magyarnak ős hazája,

Ha sebe táj s orvost kiált,

Csak mi orvosoljuk baját;

Romboljuk le, romboljuk hát,

Ama durva darócz bálványt.

 

HÖLGYEK

Fel nemesség! vedd kardodat!

És kövesd a derék hadat.

Boszuld meg a gyalázatot

Mit honodra ellen hozott.

És ne nyugtasd addig fegyveredet

Elleninket míg le nem vered.

 

URAK (előbbiekkel)

Fel nemesség! vedd kardodat.

Hajtsad széjjel a rongy hadat.

Hah! ne tűrd a gyalázatot

Melyet a pór reád hozott.

És ne nyugtasd addig fegyvered,

Míg hadát pokolba nem vered.

 

(Vége a második felvonásnak)

 

 

 

HARMADIK FELVONÁS

Fenékszínben Pest kerített városa, mellőle a nap jő fel. –
Rákoson tábor, sátrak, – szegényesek vagy galyakból, – tábortüzek, – a keresztes nép térden állva.

 

 

ELSŐ JELENET.

Ambrus, Bagos (elől),
Fikar
(tenor polgárok, basszus parasztok), Nőkar (fiatal deákok, mesterinasok, kevés asszonynak marad.)

Reggeli ima.

 

[MIND]

Oh nagy isten halld imánkat,

Álld meg fegyverünket!

Hogy megóvja jó hazánkat,

Te segíts meg minket!

(mind felállnak s csoportokra oszlanak, tüzek mellé heverednek sat.)

 

AMBRUS (szabó)

Ima után – most hát dologra!

Én rendezem a tábort.

Megmondom én – mindenki sorba

Hol üsse fel a sátort.

Ott balra a mészárosok,

Hátuk mögött a cserzők,

Leghátul a vargák.

 

TENOR 1. (vargák)

Leghátul a vargák!? – ez sok!

 

TENOR 2. (tímárok)

Legelöl a mészárosok?!

 

EGYÜTT

Miért? ha kérdenünk szabad!

 

AMBRUS

Mert ez a legszebb rendje módja.

A bőrt először a mészáros fogja

Aztán megfogja a tímárnak marka,

S csak legutolszor jut hozzá a varga.

Természet rangjainkat meg úgy szabta,

Hogy a szabóság középen legyen,

Mert nemzetünket a szabó ruházza,

Ruhánkról ismer ránk az idegen,

Nélkülünk a nemzet nem egyéb

Mint daróczban járó csőcselék!

 

 

MÁSODIK JELENET.

Előbbiek, Barna, Rózsa (e dal alatt jöttek és hátul álltak.)

 

BARNA (előlép)

Hát a parasztok hol maradjanak?

 

AMBRUS

Imitt amott a hogy lehet,

Ki itt, ki ott talál helyet. (pathossal)

Mert nem parancsol itt senki! – (odavetve.)

Azaz, parancsol mindenki, (pathos)

Nincs többet úr!

Azaz, mi mind urak vagyunk! (pathos)

Egyenlőség a jelszavunk!

 

MIND

És osztozás, egyenlő osztozás!

 

AMBRUS

Meg lesz barátim, úr lesz mindenki,

Ezentúl nem leszen szabó, varga,

A ki csizmát is akar viselni,

Magának azt maga majd megvarja.

Én a Drugeth jószágit foglalom.

 

BAGOS

Hohó, azon majd én is osztozom!

 

MIND

Mi mind, mind osztozunk!

 

TENOROK

S ha kend magáét majd nagy hirtelen

Elvesztegette, akkor mi leszen?

 

AMBRUS

Hát akkor újra osztozom!

 

BARNA

Lassan barátim, hát velünk mi lesz?

 

AMBRUS (lenézve furcsa sértődéssel)

Barátim?! – még barátim! – te ki vagy?

 

BARNA

Ember miként te, van lábam kezem,

Megérzi a kire azt ráteszem.

 

AMBRUS

Paraszt vagy, vad paraszt, mit kötsz belém!

Vigyázz! ha e rőföt kirántom én!

Szabok hátadra egy olyan dolmányt.

Hogy mind belül rajt’ a pászmánt!

 

BARNA

Magad mondád, hogy egyenlők vagyunk,

És minden földi jóban osztozunk;

Te vedd a Drugeth várát birtokodba,

Én majd beülök a te sátrodba.

 

AMBRUS

Hah, azt ne merd, tanácsolom,

Vagy képedet kivasalom!

 

BARNA (Rózsára mutat)

Mégis e lánynak add oda,

Ez Dózsa György menyasszonya.

 

MIND

A Dózsa György menyasszonya,

De már úgy hadnagy add oda!

 

AMBRUS

Az más! –

Kegyelmes szép kisasszony, tisztelet,

Kesztyűm nem lévén, nem nyujtok kezet!

Ím e sátort vedd át,

S a menyasszony ruhát

Kérlek ne bízd más kontárra –

Csak egy mosoly lesz az ára! (Rózsa el)

(Barnához) Hanem azért barátok nem vagyunk

Hátrább paraszt! (megtaszítja.)

 

BARNA

Vitéz, ne tréfálj –

Mert ha kezem reá teszem,

Ruhád foltos belül leszen.

 

AMBRUS

Bagos! – ez téged sérteget.

Mert öklével dicsekedett

 

[BAGOS]

Kérkedni hogy mersz idegen,

Mikor mészáros van jelen!

 

BARNA

Én már szilaj bikával is megbirkóztam;

Ő csak ökörrel – azzal is

Ha kötve van.

 

AMBRUS

Bagos, ezt ne tűrd!

 

BAGOS (taglót ragad)

Hol van taglóm! megállj paraszt!

 

BASSZUS, (parasztok – Bagosra)

Hah, hisz ez minket bántogat!

Verjük le a polgárokat!

 

TENOR (polgárok – Barnára.)

Hah, hisz ez minket bántogat!

Verjük le a parasztokat!

(össze akarnak csapni.)

 

 

HARMADIK JELENET.

Lőrincz. Előbbiek.

 

LŐRINCZ (egy nagy bottal)

Megálljatok! –

Istentől elnyuszkodott nép!

Látjátok e botot;

Meg se mukkanjatok.

 

MIND

Halljátok a papot!

Meg se mukkanjatok! (félrevonulnak.)

 

LŐRINCZ

Katedrámat hozzátok el;

Látom megint beszélni kell!

(egy hordót hengerítnek elő, Lőrincz rá áll.)

Hallgassatok!

Ki állni nem szeret, leülhet.

Te ott befogd a szádat!

Vagy hord el a pofádat.

Vagy úgy fejedhez vágom azt a bibliát

Hogy a szemed szikrázva mennyországot lát.

 

KAR

Vagy úgy fejünkhöz vágja azt a bibliát

Hogy a szemünk szikrázva mennyországot lát.

 

LŐRINCZ

Hallgassatok!

Paraszt, le a kalappal!

Csitt! –

Így szól az írás: „Éjjel nappal harczolni kell nekünk

Mi legnagyobb ellenségünk ellen.“ (mutatja)

Itt írva van! harczolni kell!

Tehát a háború szükséges egy dolog.

De hát mi légyen az a háború?

Azt kérdezed te birka? –~

A háború lakodalom,

A hol nem az mulat ki tánczol,

Hanem a ki húzza;

A hol nem az busul ki tölti,

De a ki megissza.

A konyhán akkor egy-egy város ég,

Fazék az ágyú, gombócz a golyó.

Ugy-e azt mondod, nincsen ágyúnk?

Minek nekünk!

Az ágyút hogyha elsütik, üres;

De a bot mindig töltve van – füles!

Ha nem hiszed, megmutatom,

Ha jól nyakad közé rakom.

A bot, a bot a mi fegyverünk,

Megérzi majd a mi ellenünk!)

 

KAR

A bot, a bot a mi fegyverünk,

Megérzi majd a mi ellenünk!

 

LŐRINCZ

De fontosabb kérdés: ki hát mi ellenünk?

Az ördög!

Nos mit kell rá mondani?

Őrizzen tőle istenünk!

 

KAR

Az ördög a mi ellenünk,

Őrizzen tőle istenünk!

 

LŐRINCZ

De messze van – a poklokban!

Bottal nem érjük el. –

Ki legyen azt kérdem:

A másik ellenünk:

A török!

Nos mit kell rá mondani?

Birkák, feleljetek nekünk!

 

KAR

A török a mi ellenünk,

De azt legyőzi fegyverünk!

 

LŐRINCZ

De messze van – más országban –

Bottal nem érjük el.

A harmadik, a legfőbb ellenünk,

Az uri rend!

 

KAR (dühösen)

Az uri rend fő ellenünk,

Azt irtsa ki a fegyverünk!

 

 

NEGYEDIK JELENET.

Zápolya. Urak jönnek, oldalt megállnak. Előbbiek.

 

MIND

Az urak! (mind elhallgatnak egyszerre, és kissé hátrálnak.)

 

ZÁPOLYA

Tehát pogányok és nyuzók vagyunk.

Kiket leölni istenes dolog?

Pusztulj le onnan te szájas bolond –

Holnap ne lássalak a Rákoson,

Különben a korbács lesz a hátadon!

 

MIND (mormogva)

Mit mond? minket ijeszt –

Hogyan? mi tűrjük ezt?

 

ZÁPOLYA

Elhallgatsz hitvány csőcselék!

Rég haliám drága híretek,

Kik legszentebb ürügy alatt

Eke mellől megszöktetek.

Ki bízta rátok a hazát

Vagy nincsenek vitézei?

A míg ti otthon ültetek,

A sok ellent ki űzte ki?

Mi a nemesség vívtuk a csatát

S még mindig megmentettük a hazát.

Hogyha jókor nem mentek szét.

Érzítek majd kardunk élét.

Valóban derék egy hadsereg!

A kalandorok, renyhe nép,

Kontárok, mind egybegyűltenek,

S az országban

Lopnak, rabolnak szerte szét.–

S fegyvert emelsz még ronda had,

Szennyes markod

Mer még ragadni kardot, kaszát?

Hogy majd kóbor vezetőd alatt

Elpusztítsd e szegény hazát? –

Pusztulj innen hitvány csőcselék!

És ne zúdítsd magadra haragom.

Különben majd bottal verlek szét,

S nyöghetsz börtönben súlyos lánczokon.

A ki nem érti szóljon fel reá!

 

BARNA

Én szólok jó uram.

 

ZÁPOLYA

Mi vagy te itt?

 

BARNA

Paraszt és csőcselék,

Mint mondani tetszék.

Ki számot szaporít,

Nem is főmber itt.

Küzd a honért, hitért,

Meghal, s feledve lész.

De nem vár semmi bért!

Mi is szeretjük a hazát,

Mint ragyogó vitézei,

S bár csak kunyhónk van vár helyett,

Mi is akarjuk védeni.

Hallottuk harczra hívó szózatát,

Míg dőzsöltök, megmentjük a hazát,

Felkeressük ellenségét,

Érezi majd kardunk élét!

 

ZÁPOLYA

Szolgám vagy, nyomorult, szöktél magad,

S egy lányt elszöktetél; de meglakolsz!

Kötözve fogtok visszavándorolni.

S kik hűtlen elhagyák gazdáikat,

Levágott orral fognak meglakolni.

 

BARNA

A lányt ne bántsd, én egy magam megvédem őt!

 

ZÁPOLYA (kifelé szól)

Fogjátok el e megszökött szolgát.

 

KAR

Ne hagyjuk rajtunk e szégyent,

Hogy gyalázzon az uri rend. (kitörve)

Az uri rend főellenünk,

Azt irtsa ki a fegyverünk! (megakarják támadni.)

 

 

ÖTÖDIK JELENET.

Dózsa. Előbbiek.

 

DÓZSA

Megálljatok! (mind hátrálnak.)

 

ZÁPOLYA

Ki vagy? nem látlak.

 

DÓZSA

Urad vagyok e téren a hol állsz.

 

ZÁPOLYA (kaczagva)

Uram? nekem?

 

DÓZSA

E tábor az enyém – ki benne van az én alattvalóm –

Kezem fölötted áll. –

 

MIND

Éljen Dózsa György!

 

ZÁPOLYA

Elő peczérek! – a sátorban ott

Van egy paraszt leány, fogjátok el!

 

DÓZSA (hidegen)

Ki e helyen más szóra moczczanik,

Mint az enyémre, az sírjába lép.

 

ZÁPOLYA

Ki tett e földön úrrá?

 

DÓZSA

Kié a föld, az isten.

 

ZÁPOLYA

Nevét bátorkodol becsmérleni?

 

DÓZSA

Isten nevében adta a király

A szentelt zászlót.

 

ZÁPOLYA

E bolond fiú Valónak hitte a komédiát.

 

DÓZSA (magában)

Békének áldott angyala,

Hűtsd égő szívemet,

Ne érezzem a tőrdöfést.

Oh adj eszméletet. (Zápolyához)

Legyen minden komédia,

Legyek eztán is pór fia,

De a kereszt itt keblemen a jel,

Mi arra int, hogy tisztelni kell.

 

ZÁPOLYA

Meg van gyalázva kebleden a jel,

Hozzá képest a por is tiszta hely. (letépi.)

 

DÓZSA

Most hagyjatok el hát jó angyalok! (dühösen rárohan.)

 

MIND

Az uri rend főellenünk,

Azt irtsa ki a fegyverünk!

(harcz, az urakat kinyomva, mind el.)

 

 

HATODIK JELENET.

Rózsa (jő) Barna (marad.)

 

RÓZSA

Mi vad üvöltés támadott!

 

BARNA

Én őrködöm itt, légy nyugodt!

 

RÓZSA

Oh szólj, kik ölik ott egymást!

 

BARNA

Hunyd bé szemed, hogy meg ne lásd.

 

RÓZSA

A Dózsa szava hangzik ott.

 

BARNA

Nem Dózsa az –

A bősz menydörgés hangja volt.

 

RÓZSA

Oh isten, ő veszélybe van.

 

RÓZSA.

Ő benne volt az,

Most megindula,

S jaj, százszoros jaj

Minden lábnyoma.

 

BARNA (előbbivel)

Ah vészes út az,

Melyen indula.

Jaj százszoros jaj

Minden láb nyoma!

 

 

HETEDIK JELENET.

Dózsa, majd az öszves kar és szereplők.

 

RÓZSA (keblére fut)

György!

 

DÓZSA!

Még is megtaláltam őt!

 

BARNA

Te fegyver nélkül harczolsz?

 

DÓZSA (összeszorított öklét mutatja)

Arczára adtam oly ütést!

 

BARNA

Kardodról megfelejtkezel.

 

DÓZSA

Nem karddal, puszta kézzel!

 

RÓZSA

György szívem!                                                                     v^i

Arczodra nézni félelem!

 

DÓZSA

Csak puszta kézzel – oh mi jól esett!

 

RÓZSA

Hallgass reám lágyuljon szived!

 

DÓZSA

Üszköt! halált, nekik sírt ássatok!

Minden folyóhoz mélyet és nagyot!

 

RÓZSA

Oh Dózsa én féltemben meghalok!

Őrizzenek meg attól angyalok!

 

DÓZSA és ÖSZVES KAR és SOLOK

És Dózsa György s az ő hű sergei,

Hullákkal színig fogják tölteni.

Omoljon össze minden a mi volt,

Mert még a kő is vétkes átkozott

Mely társainál feljebb rakatott!

A fű a fa mely társinál nagyobb.

Bőszült sereg kardot tüzet ragadj,

Rombolj, kegyelmet senkinek ne adj!

 

RÓZSA (közbeénekli)

Oltalmazzanak az égnek szentei!

Isten, ne hallgasd, hisz dühében szólt.

Ki a hazáját dúlja, átkozott!

Feledd a sértést, adj bocsánatot

Ki megbocsát, az a legnagyobb!

 

KAR

Jer. vezess hát Dózsa, véres

Bosszú harczra

Vész, pusztulás, az átkozott

Gőgös fajra!

Irtasd, rombold el fészkeit

Tűzzel, vassal,

Irgalom nélkül vesszen mind

Kínhalállal!

 

DÓZSA

Bátor had!

Fel hát! véres bosszú harczra

Vezet Dózsa,

Irtsad rombold a gőgös fajt

Tűzzel vassal,

Irgalom nélkül vesszen mind

Kínhalállal.

 

MIND

Fel bosszú harczra!

Serged csatára készen áll

A szent ügyért.

Jelszónk: éltet halált a szép

Szabadságért.

S halni kell, meghalunk mind

A hazáért.

 

(Vége a harmadik felvonásnak.)

 

 

 

NEGYEDIK FELVONÁS.

Dózsa sátora; függönyei nyitvák, hátul tábor, a távolban Temesvár látszik.

 

 

ELSŐ JELENET

Jósnő. (elől jön, utána) Összes kar. Keresztesek. (mint az előbbi felvonásban.)

 

KAR

Nézz a tenyerembe.

Vágj a kenyerembe,

Borzas boszorka,

Mond: a sors könyvébe

Mi van megírva?

 

JÓSNŐ

Az ily emberekre

Sorsnak mi gondja!

Magasra vágytatok,

Vigyázzatok!

Itt a síkon legnagyobb

Az akasztófa!

 

KAR

Hm, mily mogorva

Ez a boszorka,

 

 

MÁSODIK JELENET

Rózsa. Barna. (jobbról jöttek a sátorból)

 

BARNA

Jó néne, mondj egy jó szót énnekem,

Meg e leánynak, a ki testvérem.

 

JÓSNŐ (közéjök lép)

Jó szóért jó szót, szívesen fiam. (tenyerét nézi)

Ez a leányka nem testvéred.

 

BARNA

Hogy tudod?

 

RÓZSA

Testvér nem áll előtted szemlesütve.

Te egy leányt szeretsz – az téged nem szeret. (Rózsához)

Te egy férfit szeretsz – az téged nem szeret.

Vőlegény fogsz lenni nem sokára.

Menyasszony fogsz lenni nem sokára (sötéten)

Rövid időn. –

Ti boldog emberek vagytok mind a ketten.

 

BARNA

Hazugság!

 

RÓZSA

Nem értem.

 

JÓSNŐ

Kétségbe ne merd vonni jóslatom.

Mert azt a sors könyvéből olvasom.

Mindenki félje haragját,

A sors szavának ki hitelt nem ád.

Tudjad meg: mit ő rád szabott:

Azt elkerülni nem fogod.

Ne merd megbántni hát a tudományt,

S engem, ki a jövő titkába lát.

 

KAR

A vezér!

 

 

HARMADIK JELENET.

Dózsa. Előbbiek.

 

JÓSNŐ

Üdv Dózsa György – király!

 

DÓZSA (megdöbbenve)

Király? én – népvezér?

 

JÓSNŐ

Ezt homlokodról olvasom.

 

DÓZSA

Hazudni szoktál, abból élsz.

 

JÓSNŐ

Azt a jövő mutatja meg.

Nyújtsd jobb kezed.

 

DÓZSA

Találd ki azt, mi benne van.

 

JÓSNŐ

Egy vékony szál szalag.

 

DÓZSA

Helyes! Minő színű?

 

JÓSNŐ

Mint vér – veres.

 

DÓZSA

Te ördögökkel czimborálsz. (mutatja, – tenyerét tartja)

 

RÓZSA

Oh Barna, mit jelent ezen szalag?

 

BARNA

Ott egy nemes fogolynő

Kilépe sátorából;

E vérvörös szalagszál

Kihullott a hajából.

 

RÓZSA

Oh Barna, e szalag úgy fáj nekem!

 

JÓSNŐ (ezalatt nézte tenyerét)

Dózsa György, te nem soká

Jutsz a trónra, melyre vágysz;

Homlokod viselni fog

Fénvsugáros koronát.

Egy ellentől rettenj vissza,

A ki a bort meg nem issza.

 

DÓZSA (félre)

Trón és korona! –

Mivel fizessem e szép jóslatot?

 

JÓSNŐ

Add nékem érte e kis szalagot.

 

DÓZSA

Add a világot érte (elrejti)

Meg nem kapod.

Egy kád ezüstöt ért meg

Szép jóslatod.

 

JÓSNŐ

A koronát fejedre íngyért kapod;

Én is ingyért mondám meg

A jóslatot.

 

RÓZSA

Ah mért teszi szívére

A szalagot?

E látomány szívemnek

Halált adott!

 

BARNA

Mért hoz e lány szívére

Búbánatot;

A kit hitetlen csalt meg

És elhagyott,

 

KAR

Dózsának trónt igére!

Így győzni fog;

A táborban mondjuk meg

E jóslatot!

(Jósnő, kar – el.)

 

 

NEGYEDIK JELENET

Dózsa. Rózsa. Barna.

 

DÓZSA

Arczodon mért oly halvány a rózsa?

 

RÓZSA

Féreg dúlja, elhull nem sokára.

 

BARNA

E leánytól azt te kérded, Dózsa!?

 

DÓZSA

Harmat vidítsa fel!

 

RÓZSA

Hadd, hadd hervadjon el.

 

DÓZSA (Barnához)

Jó Barna, ápold e virágot,

E drága szenvedőt,

Keress, találj ki orvosságot,

A mely gyógyítsa őt.

Oh György, mit én tudok, az rósz neked.

 

BARNA

Oh György, mit én tudok, az rosz neked

 

RÓZSA

Oh György ne gondolj rám – nem szenvedek.

 

DÓZSA (Barnához)

Jó szívét meghódítottad,

Vajha boldogitnád. – (Rózsihoz)

Te a jobbat választottad,

Barna érdemes rád.

Ő állandóbb, jobb szíve van;

Csak én vagyok

A vétkes, a boldogtalan.

 

BARNA.

Jó szívét te meggyilkoltad

Gyöngy volt, te elhajítád, –

Énnekem hiában adtad,

Szíve megtört virág. –

Ő állandó – hű szíve van;

Csak én vagyok

A vesztes, a boldogtalan!

 

RÓZSA

S ő nekem mondá e szókat,

Szívemet döfé át.

Rám ily szörnyű vádat róhat:

Hogy szívem hajló nád.

Háladatlan rosz szive van. –

Ah. én vagyok

A vesztes, a boldogtalan!

(Rózsa sírva el – jobbra)

 

 

ÖTÖDIK JELEKET.

Lőrincz. Előbbiek.

 

LŐRINCZ

A nép zúg, újra vért kiván;

Itéld el a raburakat.

 

DÓZSA

Dózsának ölni kedve nincs.

Távozzatok! (leül a fekhelyre – balra)

 

LŐRINCZ (Barnához)

Lágyulni kezd a kő, öcsém.

 

BARNA

Mézes beszéd, meleg könv, szemsugár,

Sok szikla szívet felolvaszta már.

 

LŐRINCZ

Mit tudsz? Beszélj!

 

BARNA

Itt jő az ok. (elmennek, hátul hozzák Lórát)

 

DÓZSA

E nő bűvölve tart. – Csak egy piros, szalag

És mily erős kötél. – De fogva tartom öt.

Ah mily gyönyör lesz –

Remegni látnom!

Előttem térden –

És megbocsátnom

 

 

HATODIK JELENET.

Lóra. (bevezetik, őrök kívül maradnak). Dózsa,

 

DÓZSA

Kérettelek.

 

LÓRA

Nem! – jőni kényszerítél.

 

DÓZSA

Tudod nevem?

 

LÓRA

Feledni szoktam, a mit gyűlölök.

 

DÓZSA

Engem gyűlölsz?

 

LÓRA

Feledtelek.

 

DÓZSA (vad daczczal)

Hát nem írtam mélyen és örökre

Rettegő szívekbe Dózsa nevét?

Várak büszke tornyait letörte.

És megverte zászlósok seregét.

Az egész fajt Dózsa eltiporja,

És gúnyolt fejét emelve hordja.

 

LÓRA

Bűneinkért sujtol isten karja.

Hadad az ég romboló viharja.

 

DÓZSA

Hátha szíve is van a viharnak?

A mikor dúl, hallhatod jajszavát;

S hogy új éltet adjon a tiprottnak,

Az esőben látod könyzáporát.

Ki tudja azt?

 

LÓRA

S ki kérdi tőle meg?

 

DÓZSA

Ha égi szózat kérdi, mint tiéd,

Fog válaszolni.

Ha rá oly nap derül, mint szemedé –

Nem fog rombolni.

 

LÓRA

S mit felelne: a magas tetőkre

Vad dühében mért szórja mennykövét?

A vidék áldó esőt vár tőle,

S ó tarolja szép honunk mezejét.

Mért örül a jajgatás szavára,

S vérbetűket mért ír napjainkra?

 

DÓZSA

Kikre jármot tett a rendek karja,

Dózsa fölemelni úgy akarja.

 

LÓRA

Hogyha szíve volna a viharnak,

Nem tiporná dúlva a jó hazát;

Hogyha szíve volna a bakónak,

Hallaná az áldozat jajszavát.

Mit válaszolsz?

 

DÓZSA

Ki kérdi tőle ezt?

 

LÓRA

Az ily bakónak karja, mint tiéd –

Nem tud alkotni;

De nem sokára új had áll eléd,

S nem fogsz rombolni.

Előtted a ki áll, nem gyáva nő,

Végezd, mit a balsors bíza rád;

Mikor dühöngsz, akkor nem retteg ő,

Mikor mosolygasz, meg se lát.

 

DÓZSA

Jusson eszedbe e szó, büszke nő!

Lásd bennem a végzetnek ostorát.

Előtted eddig csak sovárga ő,

Most látod majd, mint a rabok urát.

 

 

HETEDIK JELEKET.

Előbbiek. A rab urak köztök (fél kar). Ránki. Bornemisza. Lőrincz. Ambrus.
Keresztes had.
(fél kar) – jobbra, balra felállanak, – hátul trombitások, dobosok és had.)

 

DÓZSA (Lórához)

Ím, rabjaim! –

Oh hölgy nem tudod e, mi óra ez?

 

LÓRA

Oh jól tudom: halál órája lesz.

 

DÓZSA

Mondjad, van e olyan kívánatod!

Mit ez órára szoktunk tartani?

 

LÓRA

Mint hal meg a nemes, most megtudod;

Kívánok én is köztök állani.

 

DÓZSA (az urakhoz)

Rongyokra tépett bársony és selyem!

Ily haloványnyá tőn a félelem?

 

LÓRA

Nagy ég, adj arczaiknak büszke pírt!

 

DÓZSA

Reszkettek? szembe nézni egy se mer!

 

BORNEMISZA (előlép)

Tekints reám: vad szemed le nem ver.

 

DÓZSA

Légy hát utolsó, a ki társaid

Sorsát merészen végig nézheted. –

Verjétek a dobot, a síp had szóljon,

A fő urakra György ítéletet mond.

(Kürt és dob, – aztán ünnepélyes csend.)

 

Én ellenem sokat vétettetek,

Még többel a nép ellen;

Legtöbbet a hazának.

A mit hazám ellen vétettetek,

Azt számon kérik késő századok.

A mit a nép ellen vétettetek,

Azért az örök bíró büntet ott!

Azért, mit ellenem vétettetek:

Dózsa György kegyelmet ád, –

Életben hagy, elbocsát!

 

LÓRA (lelkendezve hallgatá szavait, meglepetve)

Ah György!

 

DÓZSA, (hozzá)

Imádkozál-e éltökért?

Az ég ímé meghallgatott! (urakhoz)

Dózsa György kegyelmet ád, –

Életben hagy, elbocsát!

 

URAK

Dózsa György kegyelmet ád, –

Életben hagy, elbocsát!

 

KERESZTESEK mind

Dózsa György kegyelmet?

Ennyi ellent elbocsát!

 

BARNA

Mit tészsz? a kést bocsátod útnak?

 

DÓZSA (rá se hallgat, urakhoz)

Ha esküsztök, hogy a míg tart e harcz,

Fegyvert nem fogtok újra ellenünk.

 

URAK

Fogadjuk! Esküszünk!

 

BORNEMISZA

Nem esküszöm.

 

DÓZSA

Te? –

 

BORNEMISZA

Nem esküszöm, mert jó vitéz vagyok.

Ha elbocsátasz, ujra harczolok;

Te vagy hazánknak ellensége,

Köztünk a harcznak nincsen vége.

Vitess halálra!

Áldás hazámra!

Itt is – hazámért s a becsületért

Örömmel ontom a vért!

 

LÓRA

Ez hős!

 

DÓZSA (félre)

Küzdesz – de meg nem szégyenítesz! (hozzá)

Szabad vagy! – elmehetsz.

 

BARNA (dühvel)

Dózsa, megállj!

 

DÓZSA

Ki mondta, hogy beszélj? –

Mit nézed oly merően?

Mit vettél rajta észre?

Talán megtágult a sarkantyúja?

Hajolj le hozzá és kösd meg újra.

 

BARNA (megteszi)

Ezt csak velem tehette Dózsa György!

 

DÓZSA

Adjátok vissza paripáikat! –

Nem félek tőletek – (Bornemiszához) tőled sem.

Ember nem buktat engem el soha. (magában)

„Egy ellentől rettenj vissza –

A ki a bort meg nem issza.”

Hah, melyik az? – nincs-e köztök? – Lőrincz, hozz bort!

(bort hoznak nagy tálczákon)

Urak! e nap emlékeül

Ürítsük e búcsúpohárt! (Bornemisza s az urak mind isznak)

Ő is kiitta poharát!

Bolond, ki jóslatokra ád. – (Bornemiszához)

Most adj kezet! váljunk barátilag.

A harczmezőn ha majd találkozunk,

Máskép fogadlak!

 

BORNEMISZA

Keresni foglak.

 

DÓZSA

Mi néven hívjalak?

 

BORNEMISZA

Nevem Bornemisza.

 

DÓZSA (félre)

Hah, tőle féljek én? –

Bolond, ki jóslatokra ád! –

Menj bátran, Dózsa elbocsát, –

De menj sietve!

 

BORNEMISZA

Te megbocsátasz ellenednek,

Ez szép vonása jellemednek.

Tetézd meg azzal e napon,

Bocsásd e hölgyet szabadon.

 

DÓZSA

Szólj! mi e hölgy neked!

 

BORNEMISZA

Neked nem ellened;

Nekem barátném!

 

DÓZSA

Rabnőm, s itt zálogul marad,

A többi elmehet – szabad!

 

DÓZSA, KAR s MIND.

Dózsa György kegyelmet ád,

 

URAK

Nemes szíve megbocsát.

 

KERESZTESEK

Ennyi ellent elbocsát! (mind el.)

 

DÓZSA (Lórához)

E sátor a tiéd – foglald el! (Barnához)

Te őrzöd itt, jótálsz fejeddel! (el)

(Lóra el balra a sátorban. – Elsötétedik.)

 

 

NYOLCZADIK JELENET.

Barna. Lőrincz. Ambrus. Keresztesek (fél kar).

 

LŐRINCZ

Mi volt ez?

 

AMBRUS

Szépen vagyunk!

 

LŐRINCZ

Bolond ez. vagy áruló?

 

AMBRUS

Elárult az uraknak!

 

KAR, LŐRINCZ

Kést a szívének, hogyha áruló!

 

BARNA

Csendet, csendet hű társak –

(Rózsa a függöny mellett jobbra leskelődik.)

Mert a mit mondok, nem légnek való.

Mi Dózsa nélkül holt tetem vagyunk,

Ő a mi éltető fejünk;

De őt gonosz bűbáj rontotta meg,

Széttörni ezt kell minekünk.

 

MIND

Beszélj, beszélj!

 

BARNA

Ezen bűbáj az őrült szerelem,

A tárgya eme uri nő!

Rám bízta Dózsa, s én az éjelen –

Nyugton lehettek, meghal ő!

 

KAR s a TÖBBI

Az éj leszállt –

A vészmadár ült a sátorra,

Tán a halált

Jelenti rekedt hangú torka –

Ezt Dózsa meg ne hallja!

Jaj annak a ki végre hajtja!

Jaj annak a ki ebbe tud;

Az élve már poklokra jut!

(a hátulsó függönyt leeresztik, mind el. – Rózsa azalatt átment jobbra.)

 

KILENCZEDIK JELENET.

Rózsa, Lóra. (jobbról)

 

LÓRA

De hát ki vagy?

 

RÓZSA (lámpát hozott)

Egy árva lány.

 

LÓRA

Mi kell?

 

RÓZSA

Egy jó szó, s egy jó tett.

 

LÓRA

Egy rabnő mit tehet?

 

RÓZSA

Sokat tehetsz. –

Gazdag voltam, volt egy drága kincsem,

Mostan árva és szegény vagyok.

A mi mindenem volt elvesztettem,

S e miatt keservim oly nagyok!

Oh add vissza, mert te megtaláltad;

Hisz e nagy kincs mit sem ér tenálad.

 

LÓRA

Mi az? nem értelek!

 

RÓZSA

A Dózsa szíve az. Egykor enyém vaía.

 

LÓRA

Tehát te Dózsának valál mennyasszonya.

 

RÓZSA

Az égre, most is az vagyok!

Ujjamon gyűrűje,

A menyben esküje.

Be van szívemben írva,

S velem jövend a sírba –

Örökre, mind örökre!

Mondhatja ő: halj meg, ne légy enyém!

De azt nem, hogy nélküle éljek én!

Téged ő nem boldogíthat,

Ah de engem eltapodhat,

S én mégis imádom,

Tapodva is áldom!

 

LÓRA

Mi tiszta szenvedély, s mily gyötrelem –

Mit tegyek érted, árva gyermekem?

 

RÓZSA

Távozz el innen.

 

LÓRA

Távozzak el innen!? – merre és hogyan?

 

RÓZSA (jobbra mutat)

E sátoron át, mely szomszéd ehez,

Mely az enyém, ki a szabadba jutsz.

Vedd fel ruhám, fejed kendőmbe rejtsd –

Ha kérdenek, mondd Rózsa vagy.

A jelszó! „Lóra férfi, Lóra jutalom!”

Így minden őrszemen végig mehetsz.

S ha majdan Dózsa jön,

Találjon engem itt:

Hagyj engem hallanom

Szerelmi esküit.

 

LÓRA [előbbivel]

Ah hogyha Dózsa jön

Holtan találna itt:

Irtózva hallanám,

Mi téged boldogít!

 

LÓRA

Én áldalak jó tettedért!

 

RÓZSA (ünnepélyesen)

Jót is várok, jó tettemért!

Azt kívánom hogy megígérd:

Hogyha Dózsa bajba jutna,

A mit érted én teszek ma

Visszapótolod rajta,

Nem hagyod el a bajba.

 

LÓRA

Ím fogadd el jótettedért,

A mit ajkam szentül ígér!

Hogyha Dózsa bajba jutna,

A mit értem cselekvél ma,

Visszapótolom rajta,

Nem hagyom el a bajba.

(ölelkezés, Lóra el jobbra.)

 

RÓZSA

Eltávozott.

 

KÍVÜL EGY ŐR

Mi a jelszó.

 

LÓRA (kívül)

Lóra férfi, Lóra jutalom!

 

RÓZSA (a lámpát eloltja)

Ég adj erőt!

Oh mint remeg szívem.

Ilyen magánosan

Midőn nagy élesen,

A kés már fenve van.

Tán fájni fog.

De nem soká tálán – ha jól talál.

Jobb lesz az így!

Hadd jőjön a hideg, a rút halál. – (gyűrűjére néz)

Drága gyűrűm!

Mely régen múlt üdvem,

S szűm mennyét alkotád;

Oh kövess hűn,

Osszad meg énvelem

Az örök bék honát. –

Ne húzzátok innen le,

Ez a jegygyűrűje!

Ezzel jegyze mátkául el,

Ez egyesít vele ott fenn!

Szellemem szárnyra kel, –

Isten hozzád kedvesem!

Enyim léssz oda fenn! –

Mint fájna az neki,

Ha halva azt leli,

Kit úgy szeret!

Így engem mint holtat.

Még tán meg is sirat –

És eltemet…

Hogy halvány arczomat csókolja,

Szívem halva is érezni fogja,

S újra fel buzog a vére!

Pásztor lányok fognak énekelni,

Szépen koporsóba fognak tenni,

Fehér virág lesz füzére.

Oh csak a vas ne volna oly hideg!

Ah férfi léptek, már ilyen hamar?

De hátha Dózsa jön – ne jőjön ő!

Előbb hadd haljak én meg csendesen.

Ez a gyilkos lépte.

Még csak egy imát! (letérdel)

Istenem, irgalmas istenem!

Adj te könnyű halált nekem.

Vedd magadhoz árva gyermeked,

Ott a sírban tán megint szeret! (lefekszik )

Készen vagyok, szemem behunyva,

A fegyver így jól eltalálhat.

 

 

TIZEDIK JELENET.

Rózsa. Barna (jő.)

 

BARNA

Csitt! csendesen, vihar ne zúgj!

Csitt, fel ne költsd!

Ott alszik ő – keblére téve két keze.

Imádkozott, s úgy alva el.

Nem éri készületlen a halál.

Csitt, csöndesen te szél!

Te szív ne háborogj, ne döngj belül.

 

RÓZSA

Mint reszketek!

 

BARNA

Most álmában susog.

Testvér az álom és halál –

Csak egy ajtó választja el – (keresztül szúrja)

Az ajtó nyitva van!

 

RÓZSA

Oh mily hideg vas!

 

BARNA

Nem is sikolt!

Átlépett a halálba szótlanul –

Milyen meleg ömlött kezemre itt!

 

RÓZSA

Isten, segíts!

 

BARNA

Ez végsóhaja! (kívül dob s trombita riadója.)

Ordítsatok ti harsonák!

Peregjetek dobok! (szívére verve)

Oh bár ezt elnémítanák –

Ébredni ez nem fog –

Ő már halott –

De itt – (iszonyúan) feltámadott! (ágyúszó.)

 

 

TIZENEGYEDIK JELENET.

Dózsa. Keresztesek mind (szövétnekekkel.)

 

DÓZSA

Az ellen ránk ütött – vezérök Zápolya –

Ezen fogoly leányt – vigyétek máshova (meglátja)

Ez vér! ki tette ezt?

 

BARNA

Én – megöltem. (a kést lábához veti)

 

DÓZSA (a földre nyomja térdre)

Légy átkozott! (Rózsához rohan, megismeri)

Ah Rózsa, gyermekem!

 

KAR

Irtóztató.

 

RÓZSA

Barnát ne bántsd – nem fájt nekem –

Nem rosz ez a halál!

 

DÓZSA (előbbivel)

Letört virág, jó gyermekem!

Oly szende jó valál!

 

KAR (előbbivel)

Ki tette ezt? oh gyötrelem!

Szörnyű véres halál!

 

RÓZSA

Bocsáss meg ha fáj neked!

 

BARNA (ezalatt, midőn György Rózsát megismeri, zavartan föleszmél,
kését a földön keresi, kezeit borzadva tartja maga elé, végre lebukik.)

Oh átkozott ez a kéz, mely ezt tevé!

 

RÓZSA

Oh György szerelmem!

Hű menyasszonyod

Arczát utolszor

Meg nem csókolod?

Halavány lesz az – s többé reád

Vissza nem mosolyg – szemem nem lát.

 

DÓZSA (előbbivel)

Rózsám szerelmem,

A bubánaíot,

Amíg nem leszek por

Én reám hagyod –

Halavány levél – szelíd arczád

Hasztalan mosolyg –

Az isten – az isten

Meg nem bocsát!

 

BARNA (előbbivel)

A kit szerettem –

Megöltem – halott –

Így büntet a sors –

Legyek átkozott!

Halavány levél – szelíd arczád

Hasztalan mosolyg –

Az isten – az isten

Meg nem bocsát!

 

KAR (előbbivel)

Ki vétkes ebben,

Legyen átkozott!

Ő ma utolszor

Látta a napot.

Halavány leszesz – ifjú arczád!

Vissza nem mosolyg – szeme nem lát!

 

DÓZSA (megcsókolja)

 

RÓZSA

Oh én boldog vagyok! (meghal)

 

DÓZSA

Meghalt!

(újra erős dob és trombita, ágyúszó)

 

LŐRINCZ (berohan)

Gyorsan csatára!

Ránk tört az ellen!

 

DÓZSA és MIND (kardot rántva.)

Sorsunk ma dől el,

Fel a csatára!

Vagy győzelemre!

Vagy halálra!

 

Vége a negyedik felvonásnak.

 

 

 

ÖTÖDIK FELVONÁS

Börtön, közép ajtó.

 

 

ELSŐ JELENET.

Dózsa. (lánczon. feje bekötve, egy kőpadon alszik, álmában)

 

DÓZSA

Más kardot adjatok! –

Kardom ketté van törve,

Elfognak mint rabot,

Kivégeznek gyötörve – (felugrik, lázasan magánkívül)

Hah Bornemisza vagy!

Nem félek tőletek – tőled sem –

Nem fogsz el mint rabot! –

E kard markolatban

Még ezer halál van –

Az ellen tömegén,

Keresztül rontok én – (köd lepi meg a tömlöczöt)

Jávor alatt mátkám

Oly régen vár énrám –

Csak e ködtől látnám. –

(a köd oszlik. székely hegyi táj – jávorfa alatt Rózsa ül házikó előtt.

Mért nem ad jelt a hű pára?

Ismeri jól lépteim zaját;

Hiszen ez itt a falunk határa,

Látom a kunyhót a ködön át. –

Ah ez ő a hű leány – {a fátyol függöny is felmegy)

Arcza mért oly halavány?

 

RÓZSA SZELLEME (előjön)

A mióta minket elhagyál,

Jónapunk az éjbe szált.

Eljött a sötét halál.

Minden gyászra búra vált! (a tájat köd borítja)

 

DÓZSA

Örömre vált, hisz megjövék;

Hiszen te még élsz!

Ím karjaimba tartalak;

Oh mond mitől félsz?

 

RÓZSA

Hogy nem szeretsz!

 

JÓSNŐ (előterem)

Dózsa! Dózsa!

Nézz hű mátkád kebelére;

Mondd! mi okból omlik vére?

 

DÓZSA

Oh csalódol az nem vére:

Rózsaszált tűzött keblére.

 

RÓZSA

Dózsa! Dózsa!

Oh én nagyon nagyon boldog vagyok.

 

DÓZSA (emlékezni akar – megdöbbent)

Úgy tán mégis halott!

 

RÓZSA

Mert társaim az angyalok!

 

DÓZSA

Úgy én is az égben vagyok!

(a házikó leégve, a jávor levágva, – téli táj)

 

JÓSNŐ (oda mutat)

A földön vagy – nézd a romot!

 

DÓZSA

Ki tette ezt?

 

RÓZSA

Tán emlékszel otthonos szobádra,

Ablakát virág szalagja fedte.

S a búcsukor édes jó anyádra? –

 

DÓZSA (belevág)

Roszul viselte ő tán gondodat?

 

RÓZSA

György, jó anyád az égbe távozott!

 

DÓZSA

Ah emlékszem, elmenék csatára,

S boldogabb kort hoztam a hazára.

 

JÓSNŐ (kaczagva)

Boldogabbat?

(iszonyúan – megszakasztva)

Halált – halált! Nézz oda!

(csatakép. Zápolya és hada győzelmesen leveri a keresztes hadat.)

 

DÓZSA

Hiszen te trónt és koronát ígértél!

 

RÓZSA

Ne hallgass rá!

 

DÓZSA (távolítva magától Rózsát)

Dózsa György, te nem soká,

Jutsz a trónra, melyre vágysz;

Homlokod viselni fog

Fény sugárzó koronát –

Egy ellentől rettenj vissza,

A ki a bort meg nem isza.

 

JÓSNŐ

S Bornemisza elfogott (lánczát megzörrenti)

Zörgesd meg lánczodat,

Itt bezártak mint. rabot,

Várd kész halálodat.

 

DÓZSA

Hát a trón és korona?

 

JÓSNŐ

Tekints oda!

(a köd újra eloszlik – Tüzes trón látszik, hóhérok egy tüzesített koronát tartanak.)

E tűzsugárzó trónra ülsz te,

S tűzkoronát tesznek fejedre!

 

RÓZSA SZELLEME

De végtelen az úr kegyelme,

Ha bánva gondolsz bűneidre;

Ha bátran önként halsz meg érte,

Csillagfüzért tesznek fejedre!

 

DÓZSA (letérdel)

Oh isten végtelen kegyelme,

Tekints le bánatos szívemre,

Mit vétkezém meghalok érte,

Vess fátyolt szörnyű vétkeimre! (feláll)

Én jót akartam a hazának,

Szabaddá tenni a népet.

 

JÓSNŐ

De ők polgári vért ontának,

S rabbá tevéd te a népet.

 

RÓZSA

De a kik ellen harczolának,

Szabaddá teszik a népet.

Tekints oda.

(Dicsfényben a haza oltára, rajta korona és a jelvények, körülte urak, nép, kezet fogva.)

Mit harczban vesztenek,

A béke hozza meg;

Megszülik azt jobb századok!

 

DÓZSA

Oh én nagyon nagyon boldog vagyok! –

(köd lepte az egészet, mely eltűnvén, a börtönbe Lóra lép.)

 

 

MÁSODIK JELENET.

Lóra. Dózsa.

 

DÓZSA (magához tért)

Mi ez? te jősz? az égből jősz ide?

 

LÓRA

Jól mondod, a ki küld, őrangyalod,

Szabad vagy, itt ez uton elmehetsz.

 

DÓZSA (felörvendve)

Szabad (megadással) az nem lehet.

 

LÓRA

Zsoldomban állnak őreid.

 

DÓZSA

Te szánsz? te jősz megmenteni?

 

LÓRA

Mikor szabad [rabod] valék –

Egy árva jó leány,

Megmenté éltemet –

S én szentül fogadám:

Te rajtad egykoron

Azt visszapótolom.

E lányka hű arád,

Epedve vár reád.

 

DÓZSA

Az égben vár reám!

 

LÓRA

Meghalt?

 

DÓZSA

Meggyilkoltatott.

A kés szívednek vala szánva!

 

LÓRA

Irtóztató!

De fuss, te nem tudod, mi vár reád.

 

DÓZSA

Tudom, s bátran balok.

 

LÓRA

Izzó vas trónra fognak lánczra kötni,

S fejedre tesznek égő koronát.

 

DÓZSA

Akármi kínnal fognak ők megölni,

Dózsának nem hallják ők jaj szavát,

 

LÓRA

Hogyan? te itt maradsz? (Dózsa kissé haboz)

(a tömlöczöt felül fényes felhők borítják – s felül angyalok kara.)

 

RÓZSA, NŐKAR fenn

Mert végtelen az úr kegyelme –

Ha bánva gondolsz bűneidre,

Ha bátran önként halsz meg érte,

Csillagfuzért tesznek fejedre.

 

DÓZSA (belevág)

Mert végtelen az úr kegyelme,

Fátyolt vet szörnyű vétkeimre,

Ha bátran önként halok érte,

Csillagfüzért tesznek fejemre.

Ott ülök én az izzó trón felett,

Világítand tűzkoronám,

Arczom minden vonása ércz marad,

Oh hölgy akkor tekints reám;

Szemedbe hogyha egy könyű fakad.

Eloltod azzal kínhalálomat.

 

LÓRA

Most ismerem erős nagy lelkedet,

Az élet int, s halált kíván,

Bűnbánatában híven megmarad,

Hálámat le nem róhatám –

Szemembe bánatos könyű fakad,

S én megsiratom kinhalálodat.

 

RÓZSA és NŐKAR fenn

Az ég sugalja bátor lelkedet,

Reméld az égi koronát:

Alant csak a por és nyomor marad,

Itt a bocsánat vár reád!

Szemedbe hogyha bánat köny fakad –

Lemossa lelkedről a foltokat.

 

Alant kívül FÉRFI KAR.

A trón alatt szítsátok a tüzet,

Tüzesítsük a koronát,

Az ércz tüzes sokáig nem marad,

Hozzátok, hadd tegyük reá –

Álítsuk fel négy szegbe a hadat –

Hátrább a néppel! – már jöhet a rab!

 

LÓRA (hozzá)

A köny már megjelent!

 

DÓZSA, Oh én nagyon nagyon boldog vagyok!

(az ajtó megnyílik, örök s hóhérok belépnek – hátul a tüzesített trón látszik és had.)

 

LÓRA

Boldogtalan, íme hóhéraid!

 

DÓZSA

Megsiratod halálomat –

Többé nem érzem fájdalmait! (el, az ajtót beteszik)

 

LÓRA

A dob pereg – most a trónra lépe –

A koronát teszik a fejére –

 

Kívül DÓZSA

Én Dózsa György vagyok!

 

Kívül (kaczagva) [FÉRFIKAR]

Éljen, éljen a király!

 

LÓRA

Szörnyű, szörnyű kínhalál!

 

Fenn [NŐI KAR]

De itt kegyelmet talál! –

(a felhők leereszkednek, Rózsa és Dózsa szelleme, ölelkezve látszanak.)

 

Vége.