Akinek hálás lehet a magyar zenetörténet

 

Kassai István laudációja MMA-székfoglalója alkalmából

 

 

     Ha az utca emberét, de akár a hangversenytermek közönségét megszólítanánk, mondjanak hirtelen magyar zongoraművészeket, aligha lenne nagy a találataránya mai ünnepeltünknek. Ám ez semmit sem von le értékéből. Miért, hogy érdemesek és alighanem az ő értékét meg sem közelítők is előbb tolulnának az ajkakra, mint az ő neve? A válasz egyetlen szó: sors.

     Kassai István hatévesen kezdett zongorázni. A későbbi pálya világítja meg sajátos fénnyel azt, hogy a kezdeteknél egy „Liszt-unoka”, a weimari Liszt-tanítvány Aggházy Károly növendéke, Csákvári Ilona mutatta az utat Kassainak. Négy esztendő múltán, még csupán 10 évesen, tehát négy évvel megelőzve a középiskolás életkort léphette át a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola küszöbét, s talált meghatározó jelentőségű tanárra Kertész Lajos személyében. Kassai hálás növendék. Ezt nemcsak abból láthatjuk, hogy az idős Kertész Lajosnak milyen odaadással segített Bartók-interpretációja hangrögzítésében, hanem abban is, hogy visszatekintéseiben milyen jelentőséget tulajdonít mestereinek, s nemcsak a központi alakoknak, hanem azoknak is, akiket a véletlen csak epizódszerephez juttatott a képzésében. Mint a Szakközépiskolában Ábrahám Mariannak. De nem csupán kötelező tisztelet, még kevésbé puszta adatközlés okán tartja őket számon, hanem mert Kassai István tudja, mindenkitől tanult valamit, s ezt emlékezetében őrzi.

     A legjobb „konzis”-nak járó Chitz Klára-díjjal zsebében lép tovább 14 évesen – 1945 óta példátlanul fiatalon – a Zeneakadémiára, ahol Kadosa Pál veszi szárnyai alá. Törött szárnyak ezek már akkor, betegsége folytán nem tud előjátszani, csak szavakban instruál. De lám, törött szárnnyal is repül, akit nem a teste röptet! És az ilyen Mester oldalán szárnyalni kezd a növendék is. Aki közben a Kadosa-iskola akkor tanítani kezdő fiataljaival is találkozik a tanórán: Ránki Dezsővel, Jandó Jenővel, de tanítja Dráfi Kálmán, Szegedi Anikó, alkalmanként a nagy öreg Ferenczy György, valamint Rados Ferenc, Kocsis Zoltán is. Sokatmondó, hogy az 1982-ben diplomázó Kassai még féléves magántanulmányt is folytat Solymos Péternél. Már e névsor felér egy cirkalmas diplomával. 1978-tól járja a művészképzőt. Egy évvel korábban adta első szólóestjét, figyelemre méltóan nem egy szokásos „Bachtól Bartókig” vegyes műsorral, hanem Prokofjev-esttel! Egy évvel a művészképző megkezdése után pedig első díjasa a Magyar Rádió Zongoraversenyének. Neki nem ez a legelső díja: az Ušti-nad-Labemben rendezett nemzetközi ifjúsági zongoraversenyen 1971-ben életkora kategóriájának második díjasa, ugyanott egy év múltán első díjas és a korkategóriák feletti legjobb interpretációért járó különdíjas. A nagy áttörés, persze, a Rádió versenye. Két elsődíjasa van abban az évben, de nem megosztva, hanem egyenrangú teljes díjként. Aki ott győz, elindulhat a koncertpályája, megvan az esélye a sztárságra.

     Különös, hogy egyik akkori elsődíjas sem ilyen pályát futott be. Nagy Péter igazi otthonát a kamarazenélésben lelte meg. Kassai István pedig a zenetörténet fehér foltjai kutatásában. De erről szóljunk később.

     A versenyen a legjobb főiskolás különdíjával is kitüntetett Kassai a Rádióban igen foglalkoztatottá vált: máig kétórányi stúdiófelvétele és mintegy 60 órányi hangverseny-közvetítése gazdagítja az archívumot. 1981-ben nagy találkozás világítja be pályáját: Senlisban Cziffra György előtt játszik, akinek később sziporkázóan virtuóz rögtönzéseit jegyzi le. Ebben tetten érhetjük a zongorista igényességét és a dokumentátori igényt egyaránt.

     A francia orientáció folytatódik: három évben is részt vesz Yvonne Lefébure nyári kurzusain, akinél a párizsi Conservatoire Européen de Musique-en 1983–84-ben folyamatosan is tanul és mesterdiplomát szerez. 1982-ben megnyeri a Nemzetközi Debussy Zongoraverseny nagydíját, aminek jutalmául hazai ösztöndíjat is kap, amelyért havi egy-két fellépést kell teljesítenie. Ám ’84-ben eléri az ármány: támogatását itthon váratlanul megvonják, ezáltal nemcsak párizsi tanulmánya marad félbe, hanem magyarországi foglalkoztatása is megszakad. 1986-ban még megkapja a Fondation de France Bonnaud-Chevillion-díját, de ezzel sem tud odakint tovább tanulni, mert Lefébure meghal. 1987-ben a Fondation Cziffra művészlistájára kerül, de ’88-tól „profilt vált”. Kettősen is. Egyrészt művészi pályájának fő vonala a hanglemez-készítés lesz, másrészt a magyar zene távolabbi és közelebbi múltjában mélyed el.

     A fordulat a Naxos hanglemezkiadótól ered: az bízza meg Ernest Bloch összes zongoraművének 2 CD-n történő rögzítésével. Számos kiadvány követi ezt, az elsők között Erkel zongoraműveiből, amelyekre sajnos a korabeli magyar hanglemez-kiadás még nem volt kíváncsi. Még Mosonyi Mihály hat korongja is „a Naxosé”, de ez a fogalmazás cseppet sem pejoratív, hiszen a világ egyik legsikeresebben terjesztett márkája mindenfelé elvitte a magyar zene klasszikusainak hírét. Valóban hírét vitte: ezek a szerzők ugyanis, miként később már a Hungarotonnál rögzítettek is, jószerivel ismeretlenek voltak a világban, legalább is erről az oldalukról. Kezdettől az volt a véleményem: hálásak lehetnek a múlt jeles komponistái Kassai Istvánnak. Ha ugyanis csupán egy átlagosan jó pianista szervírozta volna a közönségnek e falatokat, megeshet, nem történt volna több, mint hogy tudomásul vették volna, ezek a szerzők is léteztek, ezek a művek is megszülettek. Kassai azonban olyan fűszerekkel zamatosította a jó, de nem mindig élvonalbeli, karakterében némelykor az európai zene perifériáját idéző, máskor épp a nagymesterek stiláris világát közelebbről körüljáró alkotásokat, hogy azok eredetinek, vonzónak, felfedezés erejűnek, revelációnak tetszhettek. Egy élvonalbeli muzsikus magasba emelte e zenéket, amelyek ez által a legtöbbet mutatták magukból. Kassai művészetének értéke nem egyszerűen hozzáadódott a kompozíciókéhoz, hanem meghatványozta azokét.

     Nemcsak szóló irodalom, hanem kamarazenei termés is felvételre került. A társak között találjuk Körmendi Klárát, Rásonyi Leilát, Kiss-Domonkos Juditot, Lukács Pétert. És különös hangsúllyal Szecsődi Ferencet, aki már az Erkel CD-n fontos szerepet tölt be, de aki azért érdemel kiemelést, mert – Kassaival együtt mindkettejük legnagyobb hanglemez-vállalkozásaként – 13 korongon rögzítette Hubay Jenő összes hegedű-zongora művét. A magyar hegedűiskola egyik legnagyobbjának e németes és franciás elágazású, a kor szellemében mégis elsősorban magyar hangvételű műcsoportját. Kassai Istvánnak nem ez az egyetlen „rész-összkiadása” – értsd egy szerző valamennyi zongorára írt vagy zongorás kamarazenei alkotását sorjázó gyűjteménye. Noha kevesebb lemez – „csupán” négy – rendkívüli tettnek érzem Weiner Leó zongoraműveinek felvételét, egy húszperces zenekari szvit négykezes változatának olyan rögzítésével, amelyben playback technikával mindkét játékos szólamát Kassai játssza. Nem csoda, hogy 2010-ben Weiner Leó Emlékdíj lett a sorozat jutalma.

     Az itt említett zeneszerzők aligha csengenek ismeretlenül, még olyan hallgató számára sem, aki hangzó emlékeket hirtelenjében nem tud nevükhöz kapcsolni. De hallottam én Kassait olyan szerzőket is tolmácsolni, akik a kevésbé méltatlanul elfeledettek csoportjába tartoznak. S az interpretáció ott is az élvezet régiójába emelte a sárguló lapok kottafejeit. Olyan szolgálat ez, amelyért nem lehet elég hálás a szerzők utókora sem, a múltjával – Kassai révén – eleven kapcsolatra lépő jelen.

     „Műkedvelő zenetörténészként is tanulmányozom ezt a kort” – írja Kassai István a XIX. századról és a századfordulóról. Szerény fogalmazás. Mert lehet ugyan, hogy a tárgyban megjelent publikációi nem célozzák meg a muzikológia tudományos nyelvét, mélyreható kutatás áll minden szavuk mögött. S nemcsak betűkről, hanem kotta formájában megjelent kiadványokról is beszélhetünk, mindenekelőtt a három, megvilágító kommentárokkal ellátott  Mosonyi-kötetről, amelyek iránt a világ távoli pontjairól is tapasztalható érdeklődés, furcsa módon nem elsősorban kint élő magyarok részéről. Az Editio Musica Liszt összkiadásának egyik kötetét is Kassaira bízta.

     A sorsot említettem mondandóm elején. Nem kerülhetem el a sors kezének különös szorítását. Amióta Istvánt ismerem, küzdött a fénnyel, azt az alapos kottaolvasást és tudományos munkásságot, amelyről szót ejtettünk, ezzel a látáskorlátozó tehertétellel teljesítette. Sokszor gondoltam, bizony, hogy ha ez nem lett volna, ha a vonásai szerint jóképű fiatalemberként veti magát világjáró koncertezésbe, mi lett volna másként? Sorra játszotta volna a Beethoveneket, Chopineket? Na jó, talán Liszteket és Bartókokat is. De jutott volna-e művészetéből Mosonyinak, Weinernek? Vagy épp Széchenyi Imrének, akinek műveiből épp a minap fejeztük be a felvételt a Hungarotonnál, s a zongoradarabokat – természetesen – Kassai István adta elő. Nem tudjuk a választ. Talán maga István sem tudja.

     Egy biztos. A sors és a tehetség rendkívüli pályát termett, amelynek eddigi legnagyobb külső elismerése a Liszt Ferenc-díj 2001-ből. Az immár megoperált szem többé nem gátja a munkának. A szellemi éleslátás eddig sem hiányzott. Egy kiváló kezű nagyszerű muzsikus – felfedezések kényszerpályáján – meglelte hazáját.

     Isten éltesse! Ezért is – és mert tegnapelőtt volt 55 éves…

 

 

Hollós Máté