MMA székfoglaló – Kassai István

2014. március 28-a, 13 órakor

 

FELFEDEZÉSEK KORA

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Székfoglaló az ember életében legfeljebb egyszer adatik. Ezért olyan témát kellett választanom, amit annyira súlyosnak, jelentősnek tartok, hogy ezt az egyszeri alkalmat erre szánom. Különösnek tűnhet, de örülök, hogy nincs zongora a színpadon, mert a muzsika csak elterelte volna a figyelmet a lényegről. A zenei felfedezésekről lesz szó, pontosabban a magyar művészi zene múltjának felfedezéséről.   

Korunk ebben a tekintetben valóban a felfedezések kora, holott véleményem szerint már régen nem kellene annak lennie.

Kezdem a történeti tényvázlaton.

         Lényegéből fakadóan minden diktatúra arra törekszik, hogy politikai ellenfeleit megsemmisítse, jobb esetben elhallgattassa. A totális diktatúrában a kulturális élet csupán elszenvedője az erőszak-politika következményeinek. A kirekesztés vonatkozhat bárkire és bármire, személyekre vagy stílusirányzatokra. Származás alapján: a náci időkhöz képest faji helyett osztályalapon történő hátrányos megkülönböztetéssel. Politikai alapon: világnézet alapján történő hátrányos megkülönböztetéssel. És természetesen az éppen befolyással rendelkezők személyes rokon- vagy ellenszenve, féltékenysége alapján, különböző ürügyekkel.

     Nálunk sem volt másként. Így kerülhetett feketelistára a „burzsoá” Lajtha László és az „arisztokrata” Hubay Jenő, a „klerikális reakciós” Gárdonyi Zoltán, de a „jobboldali szociáldemokrata” Jemnitz Sándor is, vagy az aljas módon alaptalanul megvádolt Dohnányi Ernő, akinek más bűne nem volt, mint hogy sokáig vezető szerepet játszott az „átkos” Horthy rendszer kulturális életében. Szinte magától értetődött, hogy az ideológiai másságot – akkor ellenségnek hívták – kikapcsolták a köztudatból.

       A Kádár rendszer kultúrpolitikája árnyaltabb volt, „támogatott, tűrt, és tiltott”, de a célcsoportok azonosak voltak. 1956 után a nacionalistának elnevezett irányzat megítélése módosult. A Sztálin halála utáni változásokat megszakította a forradalom, amely után a politika teljességét átértékelték.’56 legerősebb összetartó ereje a nemzettudat volt. Ebből következett mindenféle nemzeti törekvés elfojtása, így az is, hogy a nemzeti romantikát a zenei életben is a pokol fenekére száműzték volna. Leállították a XIX. század kutatását a Zenetudományi Intézetben, leállt az épp hogy elinduló Erkel Összkiadás, óvakodtak a kor kismestereinek, és nem is olyan kis mestereinek feltárásától. Nyomást gyakoroltak az előadókra is e zeneszerzők mellőzésének irányába. A politikai rendszer bizonytalanabbá válásával lazult ugyan a skatulyázás, de a diktatúra végéig létezett és rombolt a kirekesztő gyakorlat.

A rendszerváltozás szele a magyar zenekultúrát olyan állapotban érte, hogy zenei múltunk térképének számottevő részén fehér foltok terpeszkedtek. A zenetudósok és az előadók feladata tehát hatalmas és felemelő volt; egész korszakokat kellett kiásni a feledésből, gyakorlatilag: felfedezni.

Isten különleges kegyelme folytán részt vehettem ebben a folyamatban. Nem csak azért részletezem elvégzett munkáimat, hogy bemutatkozzam a jelen lévőknek, hanem elsősorban azért, hogy érzékeltessem azt, hogy milyen hatalmas lehetőségek adódhattak akkoriban a periférián levő muzsikus számára is.

A kezdet Ernest Bloch összes zongoraművének lemezfelvétele volt 1988-ban, amivel a kiadó annyira elégedett volt, hogy támogatásával tovább folytathattam a CD felvételeket. Elkezdtem hangzó összkiadásokat készíteni. Ez a kifejezés maga is új volt a magyar nyelvben, a 90-es évek előtt nem találkoztam vele. Nem véletlenül, hiszen tudomásom szerint a Bartók életmű kivételével ilyen nem is készült 1990 előtt. Erkel, Mosonyi, Weiner zongorára írott összes zongoraművét vettem fel CD-re, és Hubay összes hegedű-zongora darabját is, székfoglalóm levezető elnökével, Szecsődi Ferenccel. Készítettem még Dohnányi, Volkmann és Bartók felvételeket is. A hangfelvételek nagyobb része világpremier volt. Ezeket a műveket hangversenyen is előadhattam, így sorban játszhattam ezeket a darabokat újkori-, vagy ősbemutatóként.

Elképesztett, hogy Erkelnek és Mosonyinak nem volt gyűjteményes kottakiadása. A létező nyomtatványok zöme a szerzők életében jelent meg, már ami egyáltalán megjelent. A nagyobb együttesre írott, vagy terjedelmesebb művek túlnyomó többsége csak kéziratban maradt fenn, ha egyáltalán fennmaradt. Mosonyi Mihály életművének jelentős része például lappang, vagy megsemmisült, köztük egy szimfónia és két mise is.

         A XX. században a kottakiadás szempontjából a helyzet javult valamelyest, de a hangfelvételeket tekintve nem. Az, hogy például Hubaynak nem volt hangzó összkiadása, nem meglepő, hiszen ideológiai tiltólistán volt. De a kétszeres Kossuth-díjas Weinernek sem volt ilyen! A szerző legjelentősebb zongoraműve a Magyar parasztdalok öt sorozata, de még ebből sem létezett teljes lemezfelvétel, sőt, még a szinte mindent rögzítő Magyar Rádió archívumában sem volt megtalálható a ciklus minden darabja.

         Le is kellett, hogy írjam mindazt, amit a hangfelvételek előkészítése során elém került, hiszen ha én nem tettem volna meg ezt, talán még évtizedekig rejtve maradtak volna ezek a megállapítások. Így keletkeztek zenei írásaim, ezek mindegyike olvasható a honlapomon.

A hiányzó nyomtatott kottákat is próbáltam közzétenni, három Mosonyi kötetet sikerült eddig megjelentetni. 2005 óta sok olyan mű kottagrafikáját és közreadását készítettem el, amelyek csak kéziratos formában maradtak fenn. Ezeknek a kottáknak a kiadására nem volt módom. Többek között Erkel Ferenc zongoraművei, Mosonyi két zongorás triója, oktettje és kiadatlan dalai, Hubay kiadatlan hegedű-zongoraművei és szólóhegedűre írt eddig ismeretlen szonátái, vagy Weiner Toldijának zongoraváltozata, amiből DLA disszertációm is készült, valamint Dohnányi Zongoranégyese készült el.

         Kénytelen voltam kultúrpolitizálni is, elsősorban a hanglemezfelvételek területén voltak komoly fejlemények. Kiadóknak és előadóknak sikerült repertoárt ajánlani magyar zenei anyag felvételéhez, és összehozni őket. A legnagyobb eredmény Lajtha László zenekari műveinek hangzó összkiadása volt, sikerült elérni, hogy ha nem is magyar kiadónál, de legalább Magyarországon és magyar zenekar előadásában történjen meg a 7 CD felvétele. A 2000-es évek elejéig sikerült tevékenynek maradnom ezen a téren, ezután, részben a hanglemezipar tartós válsága miatt, csökkentek a lehetőségeim. Ebbe a körbe tartozott még Erkel István király című operájának előadása és hanglemezfelvétele körüli ténykedésem, amely részben már a MMA égisze alatt zajlott – nem is vallottunk szégyent vele.

         A felfedező-feltáró folyamatnak azonban hatékony és erőteljes akadályozó tényezői is vannak. Ismét saját tapasztalatomra alapozok, de nem úgy, hogy felsorolom a legkülönfélébb sérelmeket, amelyeket az előzőekben felsorolt munkáim során estek meg velem. A magam részéről tényként kezelem, hogy Magyarország gyarmati függőségének következményeként a magyar kultúra egésze célkeresztben van, így itt a működés – bizonyos területeken és bizonyos szint felett – veszélyes. Egy olyan társadalomban, amely a pénzhatalom terrorisztikus uralma alatt nyög, s amely ennek következtében bóvli és dömpingközpontú, ott a környezet csak kultúra- és művészetellenes lehet. Miután erre rájöttem, vállaltam, és ma is vállalom a következményeket. Ennek szintén nem személyes érdem vagy hiba az eredője, hanem a családi háttér és az egészségi állapot. Mivel más tisztességes választásom nem adatott, hitem szerint ebben is Isten gondviselő kegyelme volt jelen. Ezt kívánta tőlem, ezt kellett tennem, és meg is adta a módot arra, hogy minden akadályon túljutva be is fejezzem azt, amit kívánt tőlem. Ha nem Isten állt volna mellettem, elkezdeni sem tudtam volna mindazt, ami mögöttem áll, nem hogy befejezni.

         A magyar zenei élet egésze azonban nem állt ilyen kegyelem alatt, mert a feltáró-felfedező munka meg-megállva haladt, ijesztően lassú tempóban.

         Bizonyításképpen idézem Petrovics Emil tanár úrnak írt levelemet. A személyes vonatkozású illetve túlságosan keresetlenül fogalmazott részleteket kihagytam vagy tömörítettem, a levél (azóta) idejétmúlt megállapításait aktualizáltam.

A levél 2002. december 30-án, azaz több mint tizenegy éve kelt. A bevezetőben gratuláltam kitüntetéséhez, és a legújabb rádiós bemutatóihoz. Hivatkoztam Operaházi tisztségére, és arra, hogy igazgatói működése alatt színpadra állította az Urtext Hunyadi Lászlót, amit leváltása után sietve le is vettek a műsorrendről. Idézet kezdődik:

Épp erre a felújításra emlékezve döntöttem úgy, hogy Tanár Úrhoz forduljak az Operaház műsorstruktúrájának ügyében. A kortárs magyar dalmű reprezentáltsága érdekében nem kell lobbyznom Tanár Úrnál... Viszont teszem ezt a magyar múlt zeneszerzőinek érdekében. Nem azért vállaltam el művészeti társaságok elnökségi tagságát, hogy ott karácsonyfadísz legyek csupán.

Annál szívesebben írom most ezt a levelet, mert meg van a reményem arra, hogy figyelemfelkeltőnek szánt soraim nem a papírkosárban kötnek ki a titkárságon, mint eddig már két hasonló levelemmel [!] történt valószínűleg. Tanár Úr ismer ugyanis. [a hivatkozott első levél még Ütő Endrének íródott emlékezetem szerint, aki azt sem tudhatta, hogy ki vagyok, viszont Petrovics Emil benne volt az 1979. évi Magyar Rádió Országos Rádióverseny zsűrijében, ahol első díjat nyertem].

Katalógusszerűen felsorolom tehát azokat a műveket, melyek a jövőben esetleg színre kerülhetnek. Három szempontból értékeltem: a mű egykori sikere; a szerző isımertsége, illetve a ritkaságérték, ami azonban alapos okkal feltehetően minőséggel párosul.

Nagyjából sejtem azokat a nehézségeket, amelyek mindenféle újdonság bemutatása előtt tornyosulnak. Éppen ezért nem is gondolok arra, hogy valami igen gyors változás történik ebben a tekintetben.-

 E nehézségek közül az énekes lobby konzervativizmusát és a mai koreográfusok azon megcsontosodott szokását említettem, miszerint zenét keresnek a koreográfiához, és nem fordítva.

Felelősségteljes feladat egy mű felújításáról dönteni, annál is inkább, mivel a magyar zenetörténet e szeletéről alig-alig van nemhogy teljes felvétel, de akár néhány perces hangfelvétel.

E munka megkönnyítése céljából készítettem a következő összeállítást.

Magyar operák

Erkel Ferenc dalművei.

Erkel Ferenc életművének kezelése a magyar zenei élet botrányköve. Nincs még egy ország, ahol egy, az Erkeléhez mérhető jelentőségű életművet ilyen mértékben hamisítottak volna meg. Ebben a kérdésben a zenei élet minden intézménye felelős. Az Operaház az 1993-as centenárium alkalmából sokat tehetett volna a helyzet javításáért, ehelyett csak rontott azon: ez az akkori vezetés történelmi bűne.

 Mint ismeretes, az akkori igazgatóság a Bánk bán Nádasdy-féle átköltött változatát mutatta be, de még ezt is jelentősen lerövidítette.

Ahogy erre már a 80-as években történt is kísérlet, végleg le kellene venni az Operaház műsorrendjéről a Hunyadi és a Bánk „átköltéseket”, mert minőségük mára [2002-ben vagyunk!] már tudományosan igazoltan alatta marad az eredeti művekének, és egy olyan ízlésről tanúskodnak, amely már színpadra állításuk idején is avítt volt. A felújítások zenei alapját az eredeti partitúrák kell, hogy képezzék. E követelmény érvényesítése egyébként üdvös volna valamennyi felújítás esetében.

Erkel maradék hét operája közül egyébként csak a Saroltáról állítható, hogy felújítása nehézségekbe ütközne a mai színpadon, mert ennek a vígoperának valóban gyenge a szövegkönyve. A többit évfordulóhoz kapcsoltan be lehet mutatni. Figyelemreméltó, hogy Kolozsvári Állami Magyar Opera már lassan az összes Erkel operát repertoáron tartja, és sikerrel, pedig nem a kolozsvári, hanem a Budapesti Operaház köszönheti a létét Erkelnek.

Elsősorban a Brankovicsot lehetne felújítani. Erkel zenedrámái közül talán ez a legerőteljesebb. Ez az opera a repertoáron is tudna maradni, persze csak akkor, ha nem bánnak el vele úgy, mint a Dózsával.

A Dózsa esete példázza azt, hogyan nem szabad egy operát felújítani.

 [Az előadás beharangozásakor azt híresztelték, hogy az eredeti partitúra alapján készült a felújítás, de természetesen itt is egy átdolgozásról volt szó.]

 Az eredeti hossza több, mint négy óra és ebből a fele sem hangozhatott el. Ahogy ezt az Erkel zongoraművek tanulásakor tapasztaltam, Erkelnek egészen kivételes arányérzéke volt, tudta, hogy egy zenei anyagot hányszor lehet ismételni, variálni, rekapitulálni anélkül, hogy unalmassá válna zene. A dramaturgok ezt nem értik, nekik a filmszerűség, az action kell. Mintha egy Beethoven szonátából kihagynák a szonátaforma expozíciójának ismétlését és a visszatérést, a variációs lassú tétel változatainak a felét és a fellelhető összes ismétlést, majd a rondótéma valamennyi visszatérését mondván – túl hosszú. Állítom, hogy egy zeneileg korrekt módon színpadra állított Dózsát nem lehetett volna levenni a repertoárról, mert az operának azért mégiscsak ez lenne a lényege: a zene, ezért is hívjuk zenedrámának, nem drámazenének.

Erkelnek (ez) négy operája [a Hunyadira, a Bánkra, a Dózsára és a Brankovicsra gondoltam akkor] a jelenlegi [azaz az akkori] kulturális viszonyok között is repertoáron tartható lenne.

A briliáns szerepeket tartalmazó első opera, a Bátori Mária olaszos hatásai miatt, a Doppler fivérekkel írt Erzsébet épp a társszerzők miatt lenne támadható. A Sarolta gyenge szövegkönyve miatt alig bemutatható. A szabadságharc idején játszódó Névtelen hősöket 1998-ban, az István királyt 2000-ben kellett volna bemutatni.

 Az elmúlt évek tapasztalatai alapján ma már az István királyt is az Operaház műsorrendjén tarthatónak vélem, természetesen az eredeti és húzatlan formában.

Az Erkelt megelőző időszak és az Erkel kortársak operái nagyrészt különlegességek csupán. Komolyabb szériát három mű ért meg.

Ruzitska József: Béla futása. Felújítása esetén nyilván Erkel operáival hasonlítanák össze, azokhoz képest, bizony, kezdetleges. Erkel fellépéséig ezt a művet tartották a legjobb magyar operának.

Császár György: Kunok. Sem az operát, sem a szerző egyéb műveit nem ismerem eléggé ahhoz, hogy nyilatkozni tudjak róla.

Doppler Ferenc: Ilka, avagy a huszártoborzó. A három közül ez volt a leghosszabb életű. Megjegyzem, hogy az 1860-as évekig az Ilka játszottsága nagyobb volt, mint a Hunyadié!

Mindhárom darab megérdemli a tanulmányozást.

Liszt: Don Sanche. Liszt gyerekkori – és egyetlen – operájának műsorra tűzéséhez segítséget ad a Hungaroton felvétel.

         Mosonyi Mihály dalművei.

Kaiser Max auf der Martinswand. Mosonyi első operáját bukott műként szokás emlegetni, ez nem igaz. A művet a szerző kivitte Liszthez Weimarba, aki rámutatott a gyenge pontokra és bemutató helyett átdolgozást javasolt. Ezt Mosonyi el is végezte, ám épp ekkor szakított németromantikus stílusával és a premiert nem szorgalmazta többé. Mosonyi első stíluskorszakának nyilván ez az opera a csúcspontja.

 A 2005. évi Tavaszi fesztiválon a darab kitűzött hangverseny bemutatója elmaradt, hangfelvétel sem készült még. A kotta partitúrájának a leiratát viszont időközben elkészítette Scholcz Péter.

Szép Ilonka. A darab az első olyan dalmű, amely tisztán magyar zenei elemekből épült fel (Erkel „válaszként” írta a Saroltát, hasonló ambícióval). A partitúra „elkallódott”, így azt csak a szólamok összeírása után lehet megvizsgálni, ami el is készült, szintén Scholcz Péter munkája. Scholcz szíves szóbeli közlése szerint az opera 1862. évi bemutatóját Mosonyi nem pártolta, mert az operát igen erőteljesen meghúzták, így a Szép Ilonka eredeti műalakját még nem játszották el soha.

Álmos. Ezt az operát csak jóvátehetetlenül későn, 1934-ben mutatták be, holott maga Liszt szorgalmazta a premiert. A partitúra a Régi Zeneakadémián található. Véleményem szerint ez az egyetlen olyan Erkel-kortárs opera, amely képes lenne megmaradni az Operaház repertoárján. A honfoglalás legértékesebb zenei emlékműve. Csendesen és bátortalanul jegyzem meg, hogy miután Erkel, majd Liszt 200. születési évfordulóját elrontottuk, most készülünk ugyanerre Mosonyi Mihály és Volkmann Róbert és Goldmark Károly 2015-ös évfordulóján.

Mihalovich Ödön dalművei.

A Zeneakadémia igazgatójának legjobb éveit felemésztette az oktatás és a zenepolitika. Dalainak CD-felvétele bizonyítja, zeneszerzőként sem volt jelentéktelen. Négy operája közül természetesen a két érettebb kori a figyelemre méltóbb.

Eliána. (szövegkönyv Tennyson, Herrig, Ábrányi E.). Ez a háromfelvonásos opera (komp. 1885-7 bem. 1908!) a zenetörténészek szerint a legjobb.

Toldi szerelme (szövegkönyv Arany, Csiky, Ábrányi E.) 2. változat, bem. 1893. A zongorakivonat nyomtatásban is megjelent.

Hubay Jenő dalművei.

A cremonai hegedűs. Az 1892-ben komponált dalmű máig a nemzetközıleg legjátszottabb magyar opera. Az első magyar opera, amely eljutott a tengerentúlra, a világ több mint 80 színpadán játszották. A budapesti 100. előadást Mascagni vezényelte (1925). A szerző ötven évig tartó feketelistázottsága ellenére két slágere máig élő, ez a Madárdal és a hegedűszóló.

Magyar koloritja miatt érdekes lehet a Falu rossza, amely Tóth Ede népszínművének Váradi Antal-féle librettójára készült, és a Lavotta szerelme. Irodalmi alapja miatt lehet érdekes a Karenina Anna. Egyfelvonásos a Milói Vénusz és a Wilde nyomán írt meseopera, az Önző óriás. Változatos „nemzetközi” színek jellemzik az Álarcot. Egyelőre azonban még a legsikeresebb Cremonai hegedűs műsorra tűzése is kényes lehet bizonyos szakmai körök szinte érthetetlen ellenkezése miatt.

Poldini Ede: Csavargó és királylány. Akik még hallhatták, egyhangúlag azt állítják, hogy messze jobb, mint a Farsangi lakodalom, amit a szerző legjobb operájának tartanak.

Dohnányi Ernő operái.

Tante Simona. Rádiófelvételéből Hungaroton CD készült.

A vajda tornya. Az Operaház éppen készült a felújítására, ami meg is történt.

A tenor. A háromfelvonásosból rádiófelvétel is készült, majd TV-film is.

Kodály: Cinka Panna balladája. Érdemes lenne tanulmányozni a felújítás lehetőségét már csak amiatt is, hogy ne csak egyetlen magyar zeneszerző legyen (Bartók), akinek az összes színpadi műve az Operaház repertoárján van.

Magyar táncjátékok

XIX. századi zeneszerzőink nemigen írtak balettzenét. Kevés számú színpadi szerzőnk az operaírást ambicionálta s a balett csak ennek betétjeként jelent meg jellemzően. Szerencsére akadt kivétel is.

Doppler Ferenc balettjei. Volt módom a szerző első operájának zongoraátiratából egy válogatást CD-re játszani: E művét olaszos dallamgazdagság jellemzi. Mivel kiváló fuvolás volt s hangszerére sokat írt, virtuóz darabjaival fennmaradt a hangversenydobogókon. Zeneszerzői erényeit dicséri, hogy Ilka c. operája százas szériát ért meg s hogy Erkel Dopplert szerzőtársává emelte az Erzsébet c. operában.

Erkel Gyula: Suite de Ballet magyar stílben. Németh Amadé: Az Erkelek a magyar zenében c. könyvének 110. lapjáról idézem: ’A Filharmóniai Társaság 1897 XI. 17-i hangversenyén hangzott el Richter János vezényletével. – Azonos az 1885. évben komponált; 1895-ben az Operaházhoz újra benyújtott és visszautasított Vándor Pista kalandjai c. balettel, a szvit a balett egyes részleteit tartalmazza.’. A műnek közönségsikere és szakmai sikere is volt.

Mindössze ennyi a XIX. század, a XX. viszont annál gazdagabb, itt már válogatni is lehet, akár az életművön belül is.

Poldini Ede: Éjszaki fény. A szerző ezzel a darabbal lett világhírű. A zenekari anyag a Széchényi Könyvtárban van partitúra nélkül, csak egy particella van hozzácsatolva. A partitúra nyilván a szerző hagyatékában van, amelynek a holléte nem ismert. A balett partitúrája azonban összeírható lenne, a zene pedıg a particella alapján is megítélhető.

Hubay Jenő – Kenessey Jenő: Csárdajelenetek. Hubay Csárdajeleneteıt, szám szerint tizennégyet, 1882-től kezdte komponálni. A szerző jóval Bartók és Kodály jelentkezése előtt, azaz a zenei folklórizmus térhódítása előtt írta e művek zömét, méltánytalanság számon kérni rajtuk egy negyedszázaddal fiatalabb irányzat stílusjegyeit. E darabok természetesen hitelesebbek, Brahms táncainál. Mınd ezekhez, mind Liszt Rapszódiáihoz képest előnyük e nótafeldolgozásoknak, hogy arra a hangszerre íródtak, amelyen eredetileg is előadták őket: a hegedűre. A balettet Kenessey állította össze Hubay instrukciói szerint. A bemutatóra a szerző halála előtt néhány hónappal, 1936. december 6-án került sor az Operában.

Dohnányi Ernő művei

Pierrette fátyola Op. 18. Bem: 1910. január 22. Drezda. Kıadta a Doblinger kiadó Bécsben, 1910. Zeneileg nyilván ez a három képből álló pantomim a legértékesebb, hiszen opusszámmal ellátott mű.

A tékozló fiú. Ez a pantomim Wormser műve: Dohnányi csak átírta zongorára és eljátszotta a felesége, Galafrès Elza kedvéért, akinek egyébként a Pierrette fátyolát is írta.

Schubert – Dohnányi: A múzsa csókja. Balett 1 felvonásban, 6 képben. Bem: 1928. november 19., Operaház. A híres Moments musicaux ciklus briliáns hangszerelése.

A szent fáklya. Tánclegenda 11 képben, a Ruralía hungarica és a Szimfonikus percek tételeiből összeállítva. Bem: 1934. december 6., Operaház.

Weiner Leó táncjátékai.

Csongor és Tünde. A kísérőzenéből a szerző kétszer is összeállított balettzenét. Az első bemutatója 1930. november 8-án volt az Operaházban. A második változat a Pécsi Balett számára készült 1959-ben. Bemutatójára 1962 júliusában került sor a színmű előadása során, betétszámként.

Liszt – Weiner: Örök gyász. A Marche funèbre valamint a Funérailles hangszerelése.

Lajtha László táncjátékai. Lajtha drámai vénája sokkal ismertebb, mint sziporkázó humora. Balettzenéi jellemzően ezt a zsánert képviselik.

Lysistrata. Bem: 1937. február 25., vez. Ferencsik János (Operaház). A librettót Arisztofanész nyomán Áprily Lajos és a zeneszerző írta. A balettből nincs hangzó anyag, de a nyitány és a szvit a Marco Polo kiadó CD-in megjelent.

Capriccio. Balett egy felvonásban (14 szám). Színpadi bemutatója nem volt. A librettót François Gachot ötletéből Csathó Kálmán és a zeneszerző írta a Commedia dell’arte modorában, ma is időszerű témáról. Komp. 1944.

Négy isten ligete (Le bosquet des quatre dieux). A darab hangverseny előadásban sem mutatták be, csak tavaly, azaz 2013-ban, de hangzó anyag van, a belőle készült 2. Szvitből. A librettót Révay József és a szerző írta, és a Lysistrata-hoz hasonlóan, ez is az ókori Hellászban játszódik.

Bármelyik balett sikerrel bemutatható, de a legjobb a Négy isten ligete lehet, mert a belőle készült 2. Szvit Lajtha legjobb műveinek egyike.

Kodály Zoltán: Kuruc mese. E mű nem található meg a lexikonokban, forrásom: Raics István Magyar zeneművek jegyzéke. „Táncjáték a Marosszéki és a Galántai Táncok c. művekből Harsányi Zsolt cselekményére, 1935. bemutató: M. K. Operaház, 1935”

Veress Sándor táncjátékaı.

A csodafurulya. Paulini Béla szövegére, Milloss Aurél koreográfiájával, 1937-ből.

Térszili Katicza, bem. 1949, Stockholm.

És a sor folytatható lenne, de pl. Farkas, Kósa, Takács, Kadosa táncjátékairól nem tudok többet, mint ami a lexikonokban van.

 

         Itt zárul a levél 2002-ből. Petrovics Emil hamarosan elhagyta az Operaházat, így ez a harmadik levelem is bekerült a Ház irattárának a mélyére.

         Talán szokatlan, hogy egy akadémiai székfoglalón egy tizenegy (és fél) éve írt levelemet olvasom fel. De ezzel meggyőzően tudom igazolni azt, hogy zenei múltunkban a felfedezések kora nem hogy nem fejeződött be, de bizonyos területeken szinte még el sem kezdődött.

         A magyar zeneirodalom jelentős része ma is feltáratlan. Mindazokból a feladatokból, amelyeket ebben a levélben felsoroltam, alig valósult meg valami, akár az Operaházban, akár a hangversenyéletben, akár a hanglemeziparban, akár a kottakiadásban. Ez a felsorolás csak a színpadi műveket érintette, és csak az Operaházhoz kapcsolható műveket.

         A népszínművek, operettek, daljátékok igényesebb része szintén hiteles megszólaltatásra vár, köztük Erkel Ferenc népszínmű kísérőzenéi és a világhírű magyar operett iskola remekeinek jó része. De ugyanez a helyzet a magyar szimfonikus irodalommal is. A végtelen gazdagságú kamarazenei termésből jóval többet sikerült feltárni, de még itt is van tennivaló.

         Negyedszázaddal a rendszerváltozás, azaz a kulturális élet állítólagos felszabadulása után egy ekkora hiányt nem lehet pusztán a gazdasági helyzet sanyarú voltával mentegetni. Meg kell teremteni a tisztességes munka feltételeit, módszeresen és tempósan el kell kezdeni dolgozni. Értékeinket felmutatni és terjeszteni itthon és külhonban.

És ez az a terület, ahol a Magyar Művészeti Akadémia hivatott kezdeményezni és cselekedni.

Köszönöm, hogy meghallgattak, és abban a reményben zárom a székfoglalót, hogy a nem is olyan távoli jövőben hangszeremen, a zongorán is bemutatkozhatom, és mindazt, amit itt elmondhattam, bizonyíthatom a zene eszközeivel is.

 

Zene az előadás végén, Naxos 8. 660345-6 2. CD, 10. kód, 2’32”-től végig (kb. másfél perc): Erkel István király finálé zárókórus, ha még van rá idő.