Weiner Leó: Ballada op.28 mélyhegedűre és zenekarra;

Csongor és Tünde – balett (1959 változat)

NAXOS CD 8.573491

Kassai István kísérőszövege az angol fordításhoz (kézirat)


Weiner Leó 1885. április 16-án született Budapesten. Szülei nem taníttatták zenére, saját késztetésből kezdett rendhagyó zenei tanulmányokba: nagy mesterek műveinek elemzése útján tanulta a zeneszerzést. 16 évesen felvételizett a budapesti Liszt Akadémiára, ahol 1901 és 1906 között a Brahms-i örökséget közvetítő Koessler János (1853-1926) tanítványa volt, aki többek között Bartók, Kodály, Dohnányi, Emerich Kálmán, Victor Jacobi &c. mestere is volt. 1907-től haláláig ugyanott tanított Weiner is. Kamarazenei tanszakán fél évszázadon át képezte hangszeres művészek több nemzedékét, a korszakban felnövekedett világhírű magyar zenészek csaknem kivétel nélkül Weiner Leó tanítványai voltak. Pedagógiai munkásságát az élő hagyományok mellett írásai (zeneelméleti tankönyvei, elemzései) örökítették meg.

Weiner zeneszerzői pályája üstökösszerűen indult. Zeneszerzés tanulmányai ötödik évében minden lehető díjat megnyert, amit csak kioszthattak a budapesti Liszt Akadémián. Kompozícióival 1908-ban Ferenc József-díjat nyert, amiből európai tanulmányútra indult: Bécsbe, Münchenbe, Berlinbe és Párizsba látogatott.

Már legkorábbi műveit is klasszikus kultúrája, színfantáziája és bravúros hangszerelés-tudása jellemzi, amely lírai érzelemvilággal társul. Weinernek sikerült sajátos szintézist teremteni a Schumann-i és Mendelssohn-i hagyományok és a századforduló magyar zenei nyelvezete között. Ízig-vérig magyar zenét komponált ezekben a darabokban anélkül, hogy akár egyetlen népi dallamot felhasznált volna. Ezzel az új, megnyerő hanggal azonnal feltűnést keltett, a tekintélyes nemzetközi koncertpódiumokon szívesen játszották a huszonéves szerző opuszait amelyeket hírneves európai kiadók adtak ki.

Az új, Weiner egyéniségétől eltérő modern zenei irányzatok térnyerése alkotói válságba taszították, olyannyira, hogy még a Liszt Akadémia zeneszerzés tanári pozíciójáról is lemondott. A válságból a népi dallamok inspirációja jelentett kiutat. Feldolgozásának szemléletmódja némileg eltért Kodályétól és Bartókétól. Ahogy monográfusa, Berlász Melinda írja, „Weiner szemében a népzene kizárólagosan zenei szempontot képviselt: olyan értékes, egyéni sajátosságokban gazdag zenei anyagot, amelyet – mint vallotta – 'igen finom zeneszerzői önmérséklettel' műveiben 'klasszikussá' stilizálhatott.” Ezekkel a műveivel is nemzetközi sikert aratott.

A második világháború pokla ismét immár hétéves – alkotói válságot eredményezett. A háború után pedagógiai célú művek sorát írta, ifjúkori darabjait csiszolta-hangszerelte, és írt néhány összegző művet. Kétszer is megkapta a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Kossuth-díjat. 1960. szeptember 13-án hunyt el.

Weiner nem tartozott a zenetörténet újítói közé. Ifjúkori nyelvezetéhez, stílusához az avantgárd „-izmusok” tarajoshullámaival dacolva hűséges maradt élete végéig, ahogy a II. világháború alatti zsidóüldözés ellenére magyar identitásához is.


Az op. 8-as Balladát Weiner 1908-ban írta klarinétra, zongorakísérettel. Az első kiadás kottájához brácsaszólamot is mellékelt, amely csak a hangszerszerűség okán mutat igen csekély eltérést a klarinétszólamtól. A mű impresszionisztikus világa szinte kínálkozik a hangszerelésre, amelyet Weiner kétszer is megkomponált. A 30-as években olyan hangszerelést készített, amelyből – a szóló klarinét kiemelése céljából – a két fagott kivételével hiányoznak a fafúvósok. Ez a változat az op. 8-as számot viseli zeneileg azonos a zongorakíséretes művel. Nem jelent meg ugyan nyomtatásban, de LP, majd CD felvételen igen. A második változat 1949-ben készült el új, 28-as opuszszámmal, immár teljes fafúvós karral, ez a változat hat ütemmel hosszabb az előbbinél. Ez az 1949-ben befejezett partitúra öt évvel később ugyan megjelent nyomtatásban, de felvétele ezidáig nem volt forgalomban. Ezt a színesebb hangszerelést rögzítettük a stúdióban az első kiadás brácsaszólamával.


Az op. 10-es „Csongor és Tünde” végigkísérte Weiner életét, ő maga főművének tekintette. A darab irodalmi alapja Vörösmarty Mihály (1800-1855) 1830-ben keletkezett drámai költeménye. Története a világirodalomban mindenütt ismert szerelmi rege a királyfiról és a tündérleányról, akik a gonosz támadásai ellenében megküzdenek boldogságukért. Vörösmarty az egyszerű tündérmeséből filozófiai mélységű történet kreált, amely a költő varázslatosan szép magyar nyelvezetén egészen kivételes remekké, a magyar irodalom egyik alapművévé nemesedett. E színművet sokáig előadhatatlannak tartották, amíg a pesti Nemzeti Színház igazgató-főrendezője Paulay Ede (1836-1894) sikerre vitte. Az első kísérőzenét Erkel Ferenc fia, Erkel Gyula (1841-1909) komponálta az 1879. december 1-i ősbemutatóhoz.

A Nemzeti Színház vezetősége Weiner Leótól új kísérőzenét rendelt, amelynek a partitúráját a szerző még abban az évben, 1913. november 1-jén be is fejezte. Ám a zenei megvalósítás igényessége és a zenekar mérete meghaladta a Nemzeti Színház lehetőségeit. A bemutató egyre késett. A szerző igyekezett megmutatni a zenét, elsőnek a ma is szívesen játszott „Csongor és az ördögfiak” scherzo hangzott el nyilvánosan 1914. február 8-án Intermezzo címmel. amit egy évvel később a darabból írt első, négytételes szvit követett. Végre az Operaházban kitűzték a bemutatót, ami megintcsak elmaradt, mert 1916 november 21-én meghalt Ferenc József császár és király... de az előadás néhány nappal később, 1916. december 6-án mégis megtörtént. A siker hatalmas volt a közönség és a kritika körében egyaránt. Mivel a színpadi kísérőzene a műfaj adottsága folytán kötve van a színdarab előadásaihoz, Weiner a 22 tételes darab részleteiből több szvitet is összeállított a koncertpódiumok számára, amelyekből a hattételest tekintette véglegesnek. Hogy a zene a színpadon is önálló életet élhessen, a műből balettzenét komponált. Ez az egyfelvonásos kilenc tételből állt és 1930. november 8-án a budapesti Operaházban került bemutatásra. A világháború után igény mutatkozott a balett felújítására. Weiner az zenét alaposan átformálta, 14 tételesre bővítette. A bemutató 1959. június 6-án, a zeneszerző halála előtt egy évvel volt. Ezt a végső műalakot vettük fel a jelen CD-re a Magyar Állami Operaházban őrzött eredeti kéziratos kottaanyagból.


Szinopszis.

Vörösmarty drámájának többrétegű, mélyértelmű cselekményéből a balett a szerelmi szálat emelte ki, így a történet inkább hasonlít a mű alapjául szolgáló XVI. századi széphistóriára, Gergei Albert népmesei ihletésű, igen népszerű verses szerelmi tündérmeséjére, széphistóriájára.

No. 1 Csongor, az ifjú herceg hosszú vándorútján a boldogságot keresi, fáradtan közeleg az úton, amikor egy aranyalmafa koronája derengeni kezd. Csodálkozva veszi észre a fához kötözött Mirígy boszorkányt, aki szabadulásért könyörög. A jószívű fiú leoldja kötelékét mire a gonosz banya megátkozza. No. 2 Az almák fényleni kezdenek, majd sziporkázó fényben megjelenik Tünde, a tündérleány. Első látásra egymásba szeretnek, szerelmi kettős következik, aminek végeztével a leheverednek a fa tövében és elalszanak. Megszólal tündérkórus: No. 3 tündérek közelednek Tünde társai, köztük Ilma, Tünde szolgálója. Játékos tánc következik, amelynek a boszorkány érkezése vet véget. A tündérek elmenekülnek, Ilma rosszat sejtve, de ugyanakkor félve a boszorkánytól elbúvik. Mirígy a szerelmespárhoz lopakodik és Tünde tündérfátylát, amely varázserejének hordozója, ellopja. Féktelen diadaltáncba kezd. Tünde felriad. No. 4 Tündének a fátyol elvesztése miatt el kell távoznia örökre, Csongor nem láthatja soha többé. Elbúcsúzik és Ilmával elindul hosszú útjára. No. 5 Csongor kétségbeesve megy utánuk, akármeddig tart, de megkeresi alig megtalált és máris elvesztett boldogságát. No. 6 A második színen, a hármas úton három kobold egy rókát üldöz. A róka azonban nem más, mint egy lidérc, azaz Ledér, Mirígy leánya. Évődve táncol a koboldokkal, majd játékos kedvében önmagát megsokszorozza, és így tesz a koboldokkal is. Azok rémülten szaladnak szét, a lidércek utánuk. No. 7 Balga érkezik, a parasztlegény, ő is szerelmét keresi, mert feleségét, Ilmát éppúgy elvesztette, mint Csongor Tündét. Csongor érkezik, felfogadja Balgát szolgájának. No. 8 Ismét a koboldok érkeznek, csépelik egymást és veszekszenek örökségükön. Ez egy varázserejű palást, amely, gazdáját láthatatlanná teszi és elröpíti, ahová gazdája parancsolja. Csongort hívják bírónak, aki csellel megkaparintja a palástot, és Tündéje után repül. No. 9 Harmadik szín: Mirígy tanyáján a boszorkányt látjuk, aki lányának akarja megszerezni Csongor herceget. Ráteríti lányára a lopott fátylat, aki egyszeriben tündérszéppé változik. Csongor érkezik, mert a koboldok palástjának varázslatánál hatalmasabb Mirígy bűvereje, amely idevonzotta. Csongor a lidércet Tündének véli, és szerelmi táncba kezd vele. Balga jön Ilmával, ők is Tündének vélik Ledért, egészen addig, amíg a valódi Tünde fel nem tűnik. Csongor letépi a fátylat Ledérről, és megdöbbenve látja, hogy kivel táncolt. Ekkor Mirígy közbeavatkozik, és elragadja a fátylat, és Csongort is a fátyol varázserejének köszönhetően. No. 10 A negyedik szín az Éj birodalma, a kétségbeesett Tündét az éj tündérei vigasztalják, de bánatát nem sikerül csillapítaniuk. No. 11 Ismét Mirígy tanyáján vagyunk. Ledér minden eszközzel kísérti Csongort, de az ifjú most már ellent tud állni. Mirígy ismét átveszi a kezdeményezést, valóságos boszorkányszombat zajlik a színen, de mindhiába, az igaz szerelem erősebb mindenféle gonosz praktikánál. Végül Csongor el tudja ragadni a fátylat, és a boszorkányhadnak menekülnie kell. No. 12 Az elsüllyedő boszorkánytanyából az első kép aranyalmafájánál találja magát a főhős. Rajongva nézi szerelmesének fátylát, Tündére emlékezik. Fáradtan elalszik. No. 13 A védő tündérek (nemtők) érkeznek, Tündének új fátylat hoznak, de ő a tündér-lét helyett a földi boldogságot, Csongort választja. Balga jön a megtalált Ilmával, boldogan mennek kunyhójuk felé. No. 14 Tünde felébreszti Csongort, a tündérkórus az örökké tartó szerelemről énekel:„Jőj kedves, jőj örülni az éjbe velem, ébren van csak az egy szerelem”.